hogy a holnap kezdődő téli vakációból januárban majd visszajöjjek? Ide.
És ráadásul a szakdolgozatomat a "magyar helyesírás szabályai" szerint kell megírnom, ami nem azt jelenti, hogy már nem tudok j-ly különbséget tenni vagy hogy elfelejtettem a földrajzi neveket (ohh, csodás általános iskolás versenyzős idők), hanem hogy mindent fonetikusan kell leírni, azaz tele lesz limfómával és neopláziával, hát komolyan sírok.
Itt már csak az egyetlen karácsonyi dal segíthet ami számít.
pedig azt szeretném mondani, hogy leszigorlatoztam sebészetből, nem volt egy nagy élmény de zöldpipa, ezen felbuzdulva jövőhéten gyorsan el is megyek szülészetből, de mivel a héten kezdtem a gyerekpulmón a gyakorlatot persze lebetegedtem szóval tegnap itthon is maradtam lázasan, de este persze elmentem Grindelwaldot nézni a moziba mert szar ember vagyok. Mondjuk múltkor is mikor próbáltam felkészülni a szülészetre akkor lebetegedtem, igencsak káros ez a dolog az egészségre, vagy csak az én testem veti ki magából, ki tudja.
Viszont legalább a gyerekpulmón jófejek, ott van egy régi csoporttársam rezidensként szóval tiszta jóság, és aranyosak a folyosón erőnléti próbaként futkosó krónikus bronchitises kölkek a csattogó kis cipőjükkel.
De azért mikor lesz már karácsony és mehetek végre haza lábat lógatni és kutyázni (én még sosem laktam úgy hogy van ott egy kutya, jajjj, izgulok!!!!)?
Mivel megtaláltam, hogy ilyen is létezik (mondjuk milyen világnap nem létezik már), kicsit megkésve de annál nagyobb szeretettel gondoltam írok egy kicsit a patológiáról, meg arról a lehetséges képzavarról, ami a fejekben élhet róla. Mindezt persze csak abból gondolom, hogy amikor valaki megkérdezi tőlem, miféle orvos szeretnék lenni, és azt mondom hogy patológus, a fennakadt szemöldökök számán már csak mosolyogni tudok. Az "az jó, ott már nem lehet semmit elrontani" poénon (mert csak remélni merem hogy annak szánják) már kevésbé.
A patológia a szó klasszikus értelmében annyit jelent "a szenvedés tanulmányozása". Persze a régi időkben, amikor erre még más lehetőség nem volt, a boncolás volt az egyetlen út, ami a kórképek utólagos megfigyelési módjául szolgálhatott. A rengeteg klasszikus leírás, hagyományos elnevezés és gasztronómiai hasonlatok (azt hiszem ez akár egy külön bejegyzést is megérne) mellett mára viszont a patológia már sokkal többet jelent ennél. Szövettani leletezést, ami az alapvető fénymikroszkópia mellett a specifikus festések széles tárházát is felöleli, az immunhisztokémiáról, immunfluoreszcens jelölésekről nem is beszélve. A mikroszkóp viszont jelenthet akár elektronmikroszkópiát is, amivel már-már molekulaszinten vizualizálható a sejtek felépítése. A specifikus festésekkel rengeteg információ kapható egy adott betegségről: a túlságosan nagy számban kifejezett fehérjék, mutálódott génszakasz aberráns expresszált termékei, vagy épp egy alapvető struktúra hiánya.
És itt jön be az a faktor, hogy hol nem hibázhat a patológus. A "kórbonctan" mára sokkal inkább "kórszövettan", és még inkább molekuláris diagnosztika, és a daganatos betegségek ijesztő incidenciája mellett nagyon nem mindegy, hogy egy adott lelet milyen sebességgel és milyen pontossággal hagyja el a "nemisrendesorvos" asztalát. A rákos megbetegedések stádiumbeosztása elengedhetetlen a megfelelő kezelés kiválasztásához, és ehhez szükségeltetik a kórszövettani leírás, az esetleges áttétes nyirokcsomók számának azonosítása, és szerencsére a biológiai terápiák korában már fontosak a célzottan kezelhető mutációk is. (Én a target terápiában hiszek, nem a káposztalében, bocsi.) Sőt, műtét közben sürgősséggel is készülhet metszet az eltávolított szövetből, ami alapján eldől a műtét radikalitása, és ez egy emlőtumor esetében például nagyon nem mindegy.
Nem, a patológia nem egyenlő a Dr. Csonttal, akiéhez hasonló munkakör a való világban szerintem nem létezik, és nem egyenlő az igazságügyi orvosszakértővel sem, aki a forenzikus esetekkel foglalkozik és egy szintén izgalmas, de tökéletesen más szakterület. Nekem az egy kissé túlságosan erőszakosnak tűnik, míg a patológiában megtaláltam azt a fajta nyomozómunkát, ami az én vérmérsékletemnek megfelel: a boncolások miatt van benne manualitás - bár itt sem érvényes a "már nem lehet elrontani" elve, hiszen egy rakás olyan eltérés van, ami csak a megfelelő bonctechnikával tárható fel, úgyhogy igencsak észnél kell lenni hogy mit kaszabol az ember -, szövettan, molekuláris genetika, kutatás, oktatás, és nincs benne közvetlen betegellátás.
Amikor ráébredtem, hogy nekem ez utóbbi nem való, és ott voltam az orvosi harmadévének elején, akkor először teljesen kétségbe voltam esve, hogy most velem akkor mi lesz. Aztán jött a patológia gyakorlatvezetőm, és hirtelen sokkal kevésbé voltam elvesztve. Pedig az első bonctermi gyakorlat előtt emlékszem hogy cidriztünk a műanyag kötényekben. Volt egy nagyon arrogáns srác az akkori csoportunkban és ő nagy hanggal mondta, hogy ő már az egyetem kezdete óta ezt a pillanatot várta, és emlékszem még le is hurrogtam, hogy hát én bizony nem azért jöttem az orvosira hogy halottakat nézegessek - ami így utólag elég mókás. De amint meglátja benne az ember az érdekességet, kicsit felül tud emelkedni az egész morbid voltán és meglátja a szépséget a komplexitásban, onnantól nincs hátraarc. (Másik fun fact: az említett első gyakorlatunkon volt egy lány aki úgy elájult hogy szegénynek koppant a feje a padlón. Most szeptemberben kezdett patológus rezidensként.)
Tudom, az átlag beteg valószínűleg nem tudja, hogy minden egyes eltávolított szövetdarab, például egy szimpla anyajegy is a patológián köt ki. De azért kár hogy nem tudja. Szeretném azt hinni, hogy kicsit jobban értékelnék az emberkék akkor ezt az egészet. Na nem minthogyha az lenne a fő szempont, csak nem tudom...azért jó volna.
beszéljünk többet a sebészetről. Azaz kénytelenek leszünk, mert jövőhéten szigorlat, de utána jó ideig hallani sem akarok ilyesmiről. Bár ahhoz képest, hogy az első hét után biztos voltam benne, hogy én ezt nem fogom túlélni, végülis egészen az épben sikerült magam eltávolítani onnan. Azt hiszem a kedvencem az volt, amikor pénteken a traumán csípőprotézis műtétre kellett bemennem asszisztálni, mivel rajtam kívül minden szigorló hazament (úgy volt, hogy csak egy műtétre kell bemenni, azt elvállaltam, csak aztán mivel nem találtak mást, engem rángattak át később amikor rájöttek hogy valaki mégis kéne), szóval ott álltam 2 órán keresztül ólomköpenyben egy sámlin, és tartottam a 100kg feletti néni lábát, miközben a másik kezemmel kampóznom kellett. Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondolkoztam végig azon, hogy hol rontottam el az életem...viszont az is igaz, hogy az állóképességemen magam is meglepődtem, még csak egy megszédülést sem sikerült produkálni az öt hét alatt...teherhordó öszvérré változtattak azt hiszem. Viszont most egy ideig müzliszeletet nem kérek.
Egyszer-egyszer legalább kajálni sikerült eljutni esténként, új hamburgeres helyre, olasz étterembe amivel már szemeztem jó ideje, és olyan pármai sonkás tagliatelle-t ettem hogy majd' megszólalt. Arra is remek ez az év, hogy realizáljam: a főzésnél és a jó kajáknál kevesebb dolog tesz boldogabbá.
Valamint voltam egyedül moziban (Hidegháború, feketefehér lengyel néptáncosok, disszidálás, nagy szerelem nagy korkülönbség, töménytelen mennyiségű szenvedés - imádtam), meg nemegyedül is, tegnap adták feliratosan a Bohemian rhapsody-t és gyorsan elrohantunk rá, habár 22:45-kor kezdődött, szóval az egész napos tanulás után vicces állapotban voltam, de amikor elkezdődött akkor ezt sikerült teljes mértékben elfelejteni. Nem érdekel, hogy néhol elég giccses volt, mert egyszerűen túl jó is volt (kivéve azt a jelenetet amikor Freddie közli Maryvel hogy biszexuális, ő meg lehurrogja hogy nem, te meleg vagy...hadd döntse már el szerencsétlen, jesszus).
Ugyanitt, ha nem mehetek hozzá Alex Turnerhez, akkor kérem a színészt aki megszólalásig úgy néz ki mint Brian May, köszönöm.
Nem mintha ez valaha opció lett volna, de az elmúlt két hét után főleg nem. Már nem tudom, mikor voltam utoljára nem a végkimerülés határán, mikor nem fájt a vállam (na jó, ezt tudom: azután, hogy végre eljutottam jógázni a héten, micsoda lukcus), mikor nem volt tele a hócipőm a sebészettel. Vagy hogy mikor ettem valami komolyabbat délután 4 előtt. Az egyetlen aspektusa amit élvezek a mélyvíznek, az az, hogy bírom. Igaz, hogy legtöbbször kutyaúszásban és vizet szlopálva, de azért tempózgatok szépen lassan. Ugyan semmit nem magyaráznak el, de azért a lecseszések alapján az ember hamar megtanul tájékozódni. És tartom a rohadványos kampóikat órákig, kamerázok a laparoscoposon, jelölöm a preparátum széleit öltésekkel, bemosakszom ötödjére is, csak hogy aztán délután még az osztályon betegeket vehessek fel.
Amivel igazán foglalkoznék, az persze elsikkad, a szakdogával már hetek óta nem törödőm, a konzulensemmel múltkor összefutottam a lidlből hazafelé és csak biztatott, hogy semmi baj, majd jó lesz nemsokára, ráérünk még. Amivel nincs is baj, csak valahol mégis bosszantó, hogy kidolgozom a belem, olyan dolgokat csinálok amik szerintem nem az én hatáskörömbe kellene hogy tartozzanak (lásd: műtőben katéterezés - nem mondom, hogy nem hasznos, de nem megtanítják, elvárják, ha nem megy akkor meg olyan lesajnálóan néznek hogy legszívesebben a bipolátorral égetnék lyukat a padlóba hogy legyen hova elsüllyedni), és emellé még mosolygok is, de csak hogy ne őrüljek meg.
Ezek után mi a leginkább övönaluli? A szombati munkanap, az.
hogy nem megy. Mint ezen a hétvégén, például, hiába akartam végig tanulni, hogy jövőhéten letudhassak egy harmadik szigorlatot. Egyszerűen nem megy, fáradt vagyok és nyűgös, fáj a fejem és csak azért nem mondom hogy beteg vagyok, mert a torkom még nem fáj, és az mindig fáj ha beteg vagyok.
De legalább: sikerült a kresz vizsgám!! Előtte azért be voltam tojva, hétfő reggel meg csodálatos ömlő esőben és szélviharban indulhattam el, megemlegetem egy darabig, az biztos. A többi emberkék az autósiskolából előtte azt tárgyalták, hogy a gyakorlóteszten egyszer mentek át otthon, szóval az is biztos véletlen volt, haha. Én meg akkor már próbáltam kevésbé aggódni rajta. Végülis csak egyet 1 pontosat rontottam el.
Megcsináltam az adatvédelmi oktatást is az informatikai hozzáféréshez, de nem segít a lelkemen, nagyon rettegek a következő gyakorlatomtól, mert a sebészek mentalitása és élethez való hozzáállása...hogy is mondjam? Jelentősen eltér attól, mint amit én képviselek a mindennapokban. (Remélem kellően diplomatikus voltam.) Fogadjunk hogy ki fognak röhögni a patológiámmal, úgy hogy naponta hatszáznegyvennégy mintát küldenek le?
Bár igazából akár ki is röhöghetnek, a hetem fénypontja az volt, amikor a szakdogás metszeteimet nézegethettem az intézetben, meg utánanéztem a betegeknek, hogy megírhassam az eseteiket utánkövetéssel, és csupa érdekes dolgot találtam. Bárcsak már ott tarthatnék, hogy ez a fő profilom ahelyett, hogy a kórházfolyosón szobrozva kapok gyomorfekélyt.
De azt tudjátok-e hogy Cher kiadott egy teljes Abba-feldolgozás albumot? What a time to be alive.
Már csak azt kéne kitalálnom, hogy kell nem bűntudatot érezni amiatt, hogy nem dolgozom halálra magam akkor, ha épp nem érzem úgy. Mindig hálás leszek annak az egészséges munkamorálnak és megküzdési stratégiáknak, amiket az egyetemen elsajátíthattam. Ó, várj.
A huszadszor módosított, eredetileg egyáltalán nem erről volt szó terv szerint. Úgy is mondhatnám, hogy ember tervez - de minek. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy meddig kell a klinikán lennem, múlthéten egyedül voltam a műtőben szigorlóként, úgyhogy volt olyan hogy reggel 8-tól fél 4-ig asszisztáltam láb között (every little girl's dream), és még csak nem is szédültem, szóval rájöttem hogy lényegében teherhordó öszvérré váltam az évek során. Persze a hét végén senki nem mondta hogy köszi bzmg, amúgy egész jó voltál, kivéve a műtősnőt, ami azért mégis egy tekintélyes dicséret.
Persze a kiszámíthatatlan napirendnek köszönhetően nem fogok tudni elkezdeni vezetni addig amíg a gyakorlatok tartanak, mondjuk még kresz vizsgázni is jövőhéten megyek szóval ki tudja mi lesz belőle amúgy is. Mivel nincs egészségügyi végzettségem, ezért mehetek a vöröskereszthez ambubabát nyomkorászni, de ha bárki kérdezné akkor azt mondom hogy bölcsészmérnök vagyok az fix.
Habár tavaly nyáron megcsináltam az informatikai és adatvédelmi oktatást a sebészet gyakorlathoz, úgy döntöttek hogy az egy év után már nem érvényes, úgyhogy a következő gyakorlatom előtt még oda is el kell mennem. Ami két hét múlva kezdődik. És az adatvédelmi oktatás csak kéthetente egyszer van. Pont amikor szülészetből mentem volna vizsgázni, úgyhogy át kell raknom a vizsgát, csakhogy negyedik napja halott a Neptun, úgyhogy azt sem tudom megnézni mikor van a következő időpont, nemhogy felvenni.
Mindezt megfejelve a konzulensemnél 2 hete voltam bent, akkor elmondtam a mondókámat, kértem még esetet, elküldtem amit megírtam, mondta hogy egy héten belül jelentkezik. Azóta is azt várom, úgyhogy most azt sem tudom hogy írásban maceráljam amire úgysem válaszol, vagy menjek be és akkor úgysem fog elhajtani, de utána semmi nem úgy lesz mint ahogy megbeszéltünk?
Ezt a rengeteg fost az a múlthét pénteki egy szem vad fruttik és utána a38-as kecskézés nem igazán kompenzálja, úgy érzem.
A szigorló évem idegtudományi szekciójának hivatalos és ünnepélyes lezárásaként szeretném megosztani a neurológia és pszichiátria egyik csodás közös pontját, egyben a legfrappánsabb és számomra legviccesebb street art-ot amit valaha sikerült felfedeznem a nagy internetekben.
A hét eddigi legnagyobb részét egy ilyen fura homályállapotban töltöttem, talán a zombi-üzemmód lenne rá a legjobb kifejezés. És hogy miért? Az ok csupán annyi, hogy a nőgyógyászaton fél 8-kor vizit van, amire nekem 7:20-kor már fehérben ott kell feszíteni az osztályon, előtte még öltözőkulcsért is kell rohangálnom, ami lényegileg azt jelenti, hogy 6:55-kor el kell indulnom itthonról, szóval általában 6:40-kor 6:15-kor kelek. És én ezt nem bírom. A tegnapi napom egy katasztrófa volt, hiába aludtam délután, semmi nem segített, nyűgös voltam és fájt a fejem, meg azon kattogtam hogy lehet nem kellett volna aludni, és akkor este hamar tudnék...de persze a 2,5 órás kómám ellenére este már fél 11-kor aludtam, és ma már kevésbé érzem magam agytörzsileg beékelődöttnek...de ezek a kora reggelek, ezek nem nekem vannak kitalálva. Persze biztosan ehhez is hozzá lehet szokni, csak nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék. Reggel nagyon lassan ébredek fel, általában egy órát szánok arra hogy kikecmeregjek, kávét főzzek, jobb esetben reggelizzek, és nekem erre a hosszas bambulásra és akklimatizálódásra sajnos szükségem van, egyelőre legalábbis úgy érzem. Bár az évfolyamtársam szerint lehet akkor is kissé motiváltabbnak érezném magam, ha esetleg fizetnének azért, hogy hajnalodik és kiugrom az ágyból (hehe). De hát kell-e annál jobb motiváció, mint hogy minden egyes felkeléssel egy nappal közelebb lehet jutni ahhoz, hogy az ember lánya elszabaduljék erről a Zegyetemről? Ha tudtok, írjatok nekem olyan országokról, ahol 9-kor kell nekiállni dolgozni, vagy ahol nincsenek reggel megbeszélések, és mondjuk ártatlan patológusjelöltek alhatnak a mikroszkópnak dőlve még egy picit miközben el nem múló szerelemmel a kávésbögréjüket ölelgetik.
Én az időt abban mérem, hogy hány éve jelentek meg bizonyos albumok vagy voltak bizonyos koncertek...bár gondolom ez sokakat nem lep meg. Múltkor például rácsodálkoztam, hogy lassan 8 éve annak hogy először voltam 30y-on (akkor még jobban illettem abba a korosztályba mint most, de hát úgy maradtam, mit van mit tenni), vagy hogy már 3 éve voltam először Fishingen.
Na de a lényeg: pont ma van két éve annak, hogy a második The Last Shadow Puppets turné utolsó koncertje volt, és el sem hiszem, hogy két egész év telt el azóta, olyan mintha tegnap keltem volna fel hajnalban amerikai livestreameket nézni, láttam volna őket élőben először (még mindig életem egyik legszebb napja...ha nem alexebb, haha) vagy sírtam volna a barátaim Sopron melletti házában mikor náluk nyaraltunk és utólag megláttam az utolsó koncertről a képeket.
Na de vajon lehet-e egy egész életet zenében mérni?
Remélem.
Olyan jól elterveztük hogy akkor a csütörtöki neurológia vizsgám után milyen klasszul el tudunk menni szombaton Szegedre ifjúsági napolni. Nagyjából 12 évesen voltam utoljára Szegeden, szóval úgy éreztem már ideje is lesz, régóta izgatja a fantáziámat ez a fesztivál, úgyhogy miért is ne? De aztán gyáva módon tegnap reggel eladtuk a jegyeket és úgy döntöttük nem megyünk, annyira sok esőt meg szelet meg hőmérsékletesést írtak pont erre az éjszakára, mi meg szállás nélkül, hazamegyünkmajdazelsőbusszal-üzemmódban toltuk volna, ami ezzel nem igazán kompatibilis. Csak azt ne higgye a Zoli, hogy azért nem mentem, mert megírták a magyar időkben hogy a 30y a balliberális kultúrpropaganda szerves része :( Igazából büszke vagyok rájuk.
Mindenesetre tudnám értékelni, ha az időjárás esetleg számításba venné azt, hogy ne hétköznap legyen ötven fok, hogy odakozmáljak a nőgyógyászti klinika műpadlójára a fehér köpenyemben, hanem lehetne mondjuk hétvégén, mikor még ki is tudnám használni hogy jó az idő.
De az is lehet, hogy erre a nyárra már el kell engednem a fesztiválozást, bekuckózni a pléd alá egy teával és elfogadni hogy lassan de biztosan ősz van.
Ezt az életérzést viszem majd magammal az egyetemi éveimből, azt hiszem.
Nem akartam elhinni, amikor ott álltunk az Esti Kornélon az ált.sulis osztálytársammal (akivel újra bondingoltunk 2 éve a Turner miatt), a szélvihar fújta a homokot a túlárazott sörömbe, és csak néztük a fekete felhőket amik feltartóztathatatlanul jöttek. Berohantunk egy túlzsúfolt sátorba ahol már voltak vagy ezren, mindenki tülekedett, és a szél ahogy meglibbentette a ponyvát, a mellette állók nyakába zúdította az esővizet literszám. Próbáltam nem feladni, ahogy még egy órával a koncertkezdés előtt is esett, nem voltam hajlandó elhinni, hogy lehet olyan mocsok az élet, hogy a fél éve messiásként várt napomat így teszi tönkre. Aztán végül elállt, de a színpad előtt már annyian tülekedtek, hiába próbáltunk előre menni, ott már levegőt sem lehetett venni. Úgyhogy hátrakullogtunk a végeláthatatlan tömegben, de persze ott is millióan, a színpadból kábé semmi nem látszott, az egyik kivetítőt láttam jól. De már a színpadi háttér "m o n k e y s" feliraton is teljesen meg voltam hatódva. És aztán jöttek és felcsendült az első dal, én pedig az első sor után elkezdtem bőgni. De nem ám úgy, hogy csak bekönnyeztem, nem, ez olyan mélyről jövő zokogás volt, olyan amit az ember nyilvánosan nem olyan szívesen ad elő, de hát nem nagyon volt választásom...hogyha valaki furán néz rám, amikor arról van szó hogy mennyit jelent nekem ez a banda meg főleg az a pici csávó a nagy gitárral ott elöl, akkor látnia kellett volna ahogy a világ összes érzelmét megéltem ott tegnap éjjel. Hálás voltam és vagyok is amiért ott lehettem, de tény, hogy ott hátul állva, alig látva ténylegesen valamit, azért nem olyan volt az élvezeti érték. A körülöttem állók persze nem ismertek az új albumról semmit, dumáltak körülöttem, igazából telibefosták az egészet. Én meg ott álltam elveszve és arra gondoltam, hogy hol tartanék enélkül a fiú nélkül, de rájöttem hogy már nem szeretném megtudni. Amúgy szuper setlist volt, nem sok interakció a közönséggel (kíváncsi vagyok hogy vajon úgy jönnek-e fesztiválokra játszani, hogy pontosan tudják hogy a tömeg nagyrészének full mindegy hogy milyen koncert van épp a színpadon), és ráadás is, ami az új album nyitódalával indult, ami szerintem egy zseniális szerzemény, de persze mellettem ment a hőbölgés hogy "what is this shit" és hogy "ohh what a showman". Olyan hamar vége lett, mondjuk lehet a szervezetem már nem sokáig bírta volna az érzelmi viharokat, de akkor is. Próbálok nem csalódott lenni, hiszen végülis a zenekart, amiért mentem, hallottam, imádtam, sőt néha láttam is...csak az a rengeteg többi kretén, az ne lett volna.
A kevésbé hisztérikus konklúzió.
Lehet, hogy ez csak számomra újdonság, én voltam eddig ilyen naiv, de az emberek nem a zenekarok miatt járnak fesztiválra. Bármilyen zenére el tudnak lötyögni az esőkabátjaikban miközben aranyáron vásárolt kaját tuszkolnak a nyugat-európai fizimiskáikba. Érdekes volt látni hogy a legtöbb helyen már eleve angolul szólítottak meg, egyszerűbb volt így gondolom, mint mindig lefutni a kötelező kört hogy akkor most magyar vagy-e avagy sem. Csak ugye (és ezt már egy előző bejegyzés kommentjeiben említettem) az a baj, hogy idáig már nem jutnak el a zenekarok önálló koncerttel, az európai turné általában Németországig tart...de azt hiszem, ha valaki tényleg a koncert miatt akar menni, az jobban jár ha többet költ utazásra, de legalább tényleg látja is azt amiért odajött, és nem részeg norvég fiatalokat hallgat ahogy a koncert alatt a kedvenceit szidják.
És aztán ma látom hogy wuhúú, rekord látogatószám idén a Szigeten...az roppant fontos. Az, hogy a látogatóknak kábé már élvezhetetlen az egész, az nem számít. Kíváncsi leszek, kik lesznek majd jövőre a headlinerek, de hogy engem ez a fesztivál jóideig biztosan nem lát viszont, azt megígérhetem.
A vizuális.
Ez egy bájos kezdőkép, hát szia Sanyi. Remélem tudod hogy szeretlek. És annak, hogy nem akartam meghalni ott elöl, csak az az oka, hogy még hosszútávra tervezek veled.
(Ajánlanám figyelmetekbe a levegő mobilsűrűségét...röhej bzmg.)
Például hogy a Sparban ma mögöttem álló csávó flörtölni próbált-e, amikor megkérdezte hogy az általa vásárlandó alaszkai tőkehalfilét én hogyan fűszerezném, vagy csak simán unatkozó háziasszonynak nézett aki megbízhatóan tud ilyen kérdésekre válaszolni.
Akkor mondjuk azt nem írtam volna bele, hogy Alex Turner Grease-re hajazó macsó lett, mert Alex Turner az illusztráció ha felütöd a dictionary-t annál a szónál hogy "dork", és mostanában nincsen haja. (Meg lehet nem írtam volna el a dalcímeket és When the sun goes down lenne benne, és nem Brainstorm hanem Brian, sőt, egyenesen Blájen). És tudom, hogy gáz a Szigetre menni mert milyen drága a jegy meg a gyros, de én meg nagyon szeretem ezt a fiút, szóval ne legyen gáz hogy erre spóroltam, nekem ez fontos. (Igen, tudom, nem kellene kommenteket olvasgatnom sehol, de úgysem tudom megállni.)
De hogy melyik dalt várom élőben leginkább? Mindazösszeset. Most éppen főleg ezt:
Tudom, mindenkinek melege van, és egyébként is minek egy újabb blogbejegyzés a nagy internetekben arról, hogy augusztusban meleg van. De azért abban megegyezhetünk, hogy ez a kánikula már túlment egy határon. Én jelenleg naponta egyszer hagyom el a lakást (ami remekül szuperál, bár engem július hónap óta le lehet nyűgözni a vezetékes vízzel és azzal az éteri szabadsággal, hogy bármikor moshatok hajat), általában amikor gyakorlatra megyek (a klinikán egész jól működik a légkondi, a kórtermekben és vizsgálókban legalábbis, a közösségi terekben lehet csak felfordulni), aztán hazafelé elintézem ami aznapra eszembe jut, mert tudom hogyha egyszer hazajutok akkor többet én már ki nem teszem a lábam aznap. Esetleg 8 után, de az sem az igazi. És a legrosszabb az, hogy a kis testem már nagyon kívánja az őszt, találtam egy remek banánkenyér-receptet amit nagyon kipróbálnék, és teázni szeretnék anélkül, hogy három órán át hűteném a löttyöt mire iható hőmérsékletűnek ítélem.
Írták hogy Helsinkiben is hőség van, de náluk az 27°C-ot jelent, azzal úgy kiegyeznék mondjuk. De csak ha jár át komp Leningrádba.
Két gyakorlaton túl, de még szigorlatokon innen, szakdolgozatot csak sporadikusan írva, témavezetőnek jelenleg nem nagyon írva, jövőheti Szigetelésre várva, elméletben jogosítványszerzést intézve létezek bele épp a nagyvilágba, szóval nagyon kellene nekem a sütisütős idő, pótcselekvésekre van szükségem. Bár ma kidolgoztam egy egyszerűsített IQ-tesztet egy facebook-os albérlethirdetős csoport alapján: avagy kaució vs. kauKció. De még ha nem is vagyok benne biztos, mi ez a szó pontosan, nem olyan nagy kunszt ráguglizni (csak hogy tovább tapossak kicsit a magyar nyelven)? És a hirdetések számának exponenciális növekedésével párhuzamosan az én fájdalomküszöböm egyre lejjebb van, lassan ki kell lépnem ebből a csoportból, pedig itt szoktam árakon hüledezni és lakásdekor tippeket gyűjteni.
Ha valaki 2010 környékén hallgatta a Petőfi rádiót és hiányérzete van néhanapján, akkor keressen rá az "I love Pécs" online rádióra...nem azért, hogy hazabeszéljek, de pont ugyanazok a zenekarok szólnak, persze az újabb dolgaikkal is és az előbb majdnem bőgtem egy Esti Kornélon...és az a komoly, hogy pont ilyeneket hallgattam az érettségire készülve, most meg szakdolgozatot próbálok írni, mi a frászkarika ez az idő-dolog, de most tényleg.
a keserűséget az előző neurológia vizsgámmal kapcsolatban, amikor az imént a tankönyvben szinte szóról szóra megtaláltam leírva azt, amit akkor elmondtam (a jó doktorúr szerint ugyanis a sclerosis multiplex etiológiája nem az, hogy a demyelinisatio miatt kondukciós blokk alakul ki, mert ez a perifériás myelinkárosodásra jellemző, a központi idegrendszerben nem...mondjuk sok mindent megmagyaráz, ha az ő agyában nem szaltatorikus az ingerületvezetés). De most ott tartok hogy nem hagyom magam meggyőzni, hogy én ehhez hülye vagyok, most kaptunk egy jófej doktornénit aki sokat magyaráz, vettem reflexkalapácsot, senki ne álljon az utamba.
Valamint holnap lesz az utolsó felújítós nap, így több mint négy hét utén ideje lesz...már csak abban kell reménykedni, hogy a vízvezetékszerelő nem hagyja faképnél a főbérlőéket...mint tette azt az előző jelölt. Meg a gázszerelő. Meg egyszer a parkettás. Szóval felújítani csak akkor álljatok neki mostanság, ha iszonyúan ráértek. És nincs albérlőtök, mert ő meg nagyon fog szenvedni.
"Jó lenne, ha átnéznétek a neurológiát, mert így nem jutunk majd sokra."
Légyszilégyszi, mi legyünk kedvesebb orvosok. A betegeinkkel, a kollégákkal, hallgatókkal, a világgal...meg magunkkal. Ez a 4. hetem, és leginkább a kiégett emberek mennyiségén égek ki.
Az ideiglenes kis panziószobámban van egy keskeny íróasztal, ami jelenleg elég jól jön. Bár nagy összegben mernék fogadni rá, hogy nem nagyon tanulmányozták még rajta a follicularis lymphomákat, de ma eljött az életében ez a szerencsés pillanat. Meglepően jó és békés itt, kivéve amikor esténként a hangos nyugdíjasok megjönnek a városnézésből, de én akkor már általában ágyból nézem a tv-t - ki a nyugdíjasabb, ugye.
Jövőhéten lassan visszaköltözöm elvileg, nem tárgyaltam még a főbérlőkkel, de ide nem foglaltam tovább, máshová nem tudok menni, szóval kénytelenek lesznek röpke egy hónap után mostmár visszaengedni a lakásba. A hétvégén úgyis családi vakációra megyek (végre), a felújítással pedig az előzetes tervek szerint szombaton akarnak végezni, reméljük így is marad. Legjobban egyébként a főzés hiányzik, és hogy merjek ne félméteres távolságból a wc felettről pisilni.
Közben az immár orvos barátaim sorra panaszolják, hogy csak egy vagyonért lehet albérletet találni, és szerintem sem luxus, hogyha az ember már kitanulta a belét megszerezte ezt a csodálatosan versenyképes diplomát, akkor nem az egyetemet frissen kezdők lakóközösségében szeretne új életet kezdeni. Egyedül meg a fizetés 60-70%-a megy el csak a lakhatásra. Jaj annak, akinek a szülei nem tudtak lakást venni a feneke alá. Röhej ez az egész, komolyan. Türkisch für Anfänger-t nézek rég nem érzett Hochdeutsch-elánnal. (Azt hiszem az összefüggés egyértelmű).
Amit a csoporttársam kanapéján kucorogva írok. Itt vagyok mostmár jópár napja, igaz tegnap éjszakára visszamerészkedtem a lakásunkba, de még mindig szinte lakhatatlan, víz csak egyetlen, lecsupaszított konyhai csapból vételezhető, vödörbe. A wc-t is vödörrel lehet leönteni, mert a tartályt már leszerelték napokkal ezelőtt. Mindenhol por van, törmelék és dzsuva, és tegnap úgy voltam ott hogy nagyon kezet mosni sem tudtam, mert lerakták a járólapot a konyhába és ezzel elzártak az egyetlen működő vízforrástól. Ma is csak azért merészkedtem vissza, hogy összeszedjek további cuccokat a túléléshez, meg hogy megkérdezzem hogy meddig lesz ez a tarthatatlan állapot, de a főbérlő férje szerint még másfél hétig biztosan. Ennyit arról, hogy "víz csak egy-két napig nem lesz". Mondjuk már azt sem hiszem el amit kérdeznek, azon kívül hogy szeptembertől fizethetjük az emelt bérleti díjat. Csak nekem ez nem egy kollégiumi szobaként funkcionál, tényleg ott élek, nem fogok egy hónapra máshová költözni hogy ők rusnya csempét rakhassanak fel és mindent összemocskoljanak...azaz de, ha túl akarom élni, akkor muszáj. Főleg mert a klinikán meg pszichotikus vagy depressziós vagy alkoholfüggő betegekkel beszélgetek, ami egyébként sokkal érdekesebb mint gondoltam, de így hogy nincs hová hazamennem regenerálódni és kicsit kifújni magam, így elég megterhelőnek érzem. Még jó hogy nekem nincsenek alkalmazkodási zavaraim.
Szóval eddig így telik az utolsó évem az egyetemen: luxus lett a hajmosás és jövőhéttől panzióban lakom. Meg hogy az imént Grazban néztem az állásajánlatokat. Mert hát innen szép nyerni.
Holnaptól megszigorlósodom, utolsó start az egyetemen. Közben itt ülök egy majdnem teljesen összepakolt lakásban, mert holnaptól megy a felújítás, szóval azt hogy hova és hogyan jövök haza, hol fogok tanulni, kajálni meg fürdeni és pisilni, azt egyelőre jótékony homály fedi, bár lehet addig jó nekem meg az idegeimnek.
Az elmúlt két hétben nem volt megállás, Pesten Parkoltam, Fishingeltem, rokonlátogattam, tegnap pedig a volt évfolyamom diplomaosztója is megvolt, és szívmelengető volt látni, ahogy ők megdoktorosodnak. Azt hittem, hogy sokkal jobban fog bántani a dolog, hogy én nem, de még mindig úgy érzem, hogy így volt ez jó, és bár nagyon várom, hogy én is, de ezt az egy évet már csak kibírom. Úgyis annyi lesz a tennivaló, csak teljen el hamar, mert nagyon-nagyon készen lennék már egy új fejezetre, mert ez, akármilyen izgalmas és kihívásokkal teli, már kissé hosszúra nyúlik.
Na de most megyek és három héten belül harmadjára is meglesem a beckzolit, mert belőle is minél többet bele kell zsúfolni ebbe a korszakba, mert most még lehet.
2018. június 15., péntek
Milyen furcsán kiüresedett most az életem, a fáradtság ugyan még mindig jelen van, szóval az igazán nagy katarzis hiányzik. Na de hogy céltalanul bolyonghatok a városban anélkül, hogy az időt kellene számolgatnom, hogy mégis mennyit vesz ez el a tanulásból...? Hát az azért eléggé szívderítő. Még a csekkbefizetés is az lett. És turiztam egy sötétzöldeskékes széphátú felsőt, amivel holnap megörvendeztetem a Budapest Parkot, és a más városban történő elsősoros tombolással jól összezavarom a beckzolit, mert én egy ilyen kiszámíthatatlan nőszemély vagyok.
Szeretem az olyan pillanatokat amikor a pakisztáni kajától eltelve fetrengünk a csoporttárs kanapéján halomra, kézműves sört iszunk és Adventure time-ot nézünk, meg persze vállalhatatlan videókat youtube-on. Ezek végre olyanok, hogy irigyelném érte magam.
A szuper kajától megihletődve recepteket keresek és sütit is jó lenne sütni, meg Orfűre menni amíg nincs ótvar nagy kánikula. Az biztos, hogy én nem vagyok olyan ütődött becsületes, mint az aki már az utolsó vizsgánk napján írt a témavezetőjének hogy végzett és akkor lehet folytatni a kutatást. Engem júliusig az egyetem már biztosan nem lát, erről kezeskedem (maximum amikor átsietek a parkján ha megyek a lidl-be, de akkor meg majd nagyon szedem a lábam).
Lehetne csak simán bittersweet az, hogy a volt csoporttársaim mind leállamvizsgáztak és nagyban pózolnak a szakdogáikkal facebookon és doktorok, doktorok mindenhol...megdolgoztak érte, és nem irigylem tőlük, csak magamnak is szeretném. Persze ha akkor nem hagytam volna parlagon magam egy jó félévre, valószínűleg soha nem jutottam volna el már csak odáig sem, hogy belátható közelségben legyen a vége, szóval ezt mantrázgatom miközben mindent is lájkolok meg mindenkinek gratulálok ((aki megérdemli)).
De hogy holnap el kell mennem vizsgázni anesztből, és én ehhez még mindig tökéletesen hülye vagyok, na attól lesz igazán fukkfukkfukk a helyzet. Vajon kijátszhatom-e a patológus-kártyát? Túl szép lenne.
Vagy azt is mondhatnám hogy "fut a szekér", de az olyan fellengzősen hangzik. A helyzet az hogy haza és haladás (nem a szombathelyi) van, három vizsga maradt csak júniusra, amikor megterveztem így a vizsgaidőszakot, még én sem gondoltam hogy sikerül ezt így abszolválni. Kicsit olyan érzésem van mint amikor meglököd a szánkót és aztán a lejtőn utána rohanva próbálsz rá felszállni. Viszont ennek szoros eredményeképp az agyam helyén egy nagy tál krumplipüré, semmi sem megy már, és már tényleg csak az motivál, hogy mindjárt vége, és ha ezt még letolom akkor két és fél hetem lesz csak aludni meg élni bele a vakvilágba.
Július 2-től pedig beszigorlósodom, a Neptun istenének közreműködésével felvettem a gyakorlatokat mind, annyira durva hogy egyszer már tényleg ezek a dolgok is megtörténnek.
Csak olyan álmos vagyok.
Nem is az, hogy ma csak levizsgáztam nephrológiából, meg kávézóteraszon ettem melegszendvicset és bevásárlás után kínai zöldséges tésztát gyártottam...na de hogy mindezalatt egyetlen magyart sem hoztam a világra?!
Még mindig nem hiszem el, hogy ez nem csak egy rossz vicc amúgy.
Tisztelt Hallgató! Tájékoztatjuk, hogy Általános orvos (AOKALTMONK) képzésén, 2017/18/2 féléven a 'OOK-MUF-T-Közegészségtan 6. (Munkahigiéne és foglalkozás-orvostan)' tárgyhoz tartozó 'MEM-KMUF-V' kódú kurzushoz 'Szóbeli' típusú vizsgára (2018.05.22.) 'Jeles (5)' eredmény lett beírva a 2018.05.22. időpontban!
2018. május 19., szombat
Nagyon, a végletekig, teljesen ki vagyok égve. Van egy néni aki szociológiát tanít az egyetemen, de azután nyargalt át ilyen irányba, miután elvégezte az orvosit, és akkor megállapította, hogy ő nem akar orvos lenni. Imádom. Másodéven egyáltalán nem értettem, most zsigeri szinten érzem mire gondolt, mint ahogy megértem a lakótársam orvosdinasztiából jövő unokatesóját is, aki gyűlöli az egészet, pedig már a rezidensképzésben tengeti a kis mindennapjait. Mindannyian a kiutat keressük, a lehető legkisebb veszteségekkel, de senkitől nem hallottam még, hogy ne bánta volna meg, hogy ne veszített volna összességében ezzel az egésszel. Biztosan én veszem körbe rossz társasággal magam, a szakkolisok bizonyára másképp vélekednek.
De engem olyan szinten zsigereltek itt ki, hogy úgy érzem, ha még egy kis részletet oda kell adnom magamból ezeknek, nekem már semmi nem marad.
Amikor a legjobb barátnőmmel ülünk a kávézó teraszán, vegán sütit tolunk az arczunkba (nem meggyőződésből, hanem mert ilyenek vannak a kávézóban, de egyébként még jó is volt, főleg a kókuszlisztes(?) alap) és egymás szavába vágva beszélünk arról, hogy nem akarunk orvosok lenni, és már eleget áldoztunk az életünkből erre a szarra, és alternatívákat keresünk szakfordítói munkától elkezdve a plazmaközpontban rézbaszásig. Meg ha leszigorlatozom közegészségtanból akkor még közegészségtanász is lehetek, aki igazából full-time kávéivó, abban meg elég jó vagyok.
Nem tudom, miért gondoltam bármikor is, hogy a saját világomon kívül bármi mást meg kellene váltanom, de örülök hogy rájöttem az ellenkezőjére.
Holnap már megint mennem kell vizsgázni.
A neurológiával való viszonyomról mostmár egyértelműen kijelenthető, hogy tanulás közben mindig azt hiszem hogy megy ez nekem és még egészen kedvelem is, aztán elmegyek vizsgázni és kiderül hogy hát annyira mégsem. Mondjuk az hogy a gyakorlatvezetőnk, aki vizsgáztatott, egy aljadék, és nem mellesleg a szigorlati tételsorból húzatott, alig kevert meg mindenkit. De az például jó lenne, ha így ezer év után nem venném ezt ennyire a lelkemre, és azért mert kaptam egy kikúrt hármast, még nem élném ezt meg úgy hogy sík hülye vagyok és hagyni kéne a francba az egészet. Annyira fejbevágnám magam, ha olyat lehetne effektíven és váratlanul. Már csak nyolc vizsga, ezazzzz.
Beszéljünk inkább arról, hogy a pale grunge tumblr fangirl squad és az Oasis-fanatikusok kikattantak az új Arctic Monkeys albumon, én meg szerelmesebb vagyok mint valaha. És már csak 3 hónap, és face to face (majdnem), reszkess, Sándor.
Pár napon belül három különböző tárgyból lettem számonkéregetve és már most nagyon elfáradtam, főleg ebben a csodás újraélesztős lófaszkában ami pont annyira volt szar, mint amire számítottam. De legalább olyanok voltunk mint egy viccben: a radiológus, a pszichiáter meg a patológus elmegy újraéleszteni. Átvészeltük, maradjunk annyiban.
Aztán hazajöttem, csiholtam wifit a wifitlen szobámban, lekucorodtam a fejemet az íróasztalra hajtva, és egy szuszra végighallgattam a kedvenc zenekarom új albumát. És nyolcmillió dolgot éreztem egyszerre, és nehéz volt de jól volt nehéz, és mit csinálnék én enélkül az ember nélkül, de komolyan. Biztos vagyok benne, hogy szerinte sem ciki lebőgni a neurológia jegyzetünket, ha a szükség úgy kívánja.
Lehet én lettem csak érzékenyebb az évek alatt (#tumblr), de a "nők jobb eséllyel jönnek ki jól a reanimációból...végülis 3 neuront könnyebb életben tartani" típusú poénokon egyszerűen már nem tudok nem pofákat vágni. Csak az nyugtat meg, hogy legalább nem vagyok vele egyedül.
Ebben a félévben van az 'aneszteziológia és intenzív terápia' nevezetű csodatantárgyunk, aminek része az orvosi elsősegélynyújtás tűpontos elsajátítása, és persze majd a gyakorlatos vizsga belőle. Mivel ez jövőhéten esedékes, ma is gyakoroltunk gőzerővel, és elmondani nem tudom, mennyire kellemetlenül érzem magam egy ilyen helyzetben. Egyszerűen annyira távol áll tőlem az egész: nem szeretek ritmust analizálni, nem annyira tudok effektíven mellkast komprimálni (hajolj jobban fölé! feljebb tedd a kezed! mélyebben nyomd! gyorsabban!! lassabban!! csípőből!!! ne hajlítsd be a könyököd!!! megint nem nyomod elég mélyen!!!!), nem szeretem ezt a hirtelen döntéskényszert. Én a lassan gondolkodó és analizáló típus vagyok, ezért való nekem a diagnosztika: hogy át tudom gondolni, higgadtan megnézni, véleményt mondani, segítséget kérni, és ott és azonnal, abban a pillanatban ezen senkinek az élete nem múlik. És ezzel szerintem nincs is semmi baj. De ilyenkor valahogy mégis ezt érzem. Mert persze belátom én, hogy milyen fontos az elsősegélynyújtás meg az újraélesztés, de annyira inadekvátan tudom magam érezni ezekben a szituációkban, hogy ilyenkor arra tudok csak gondolni hogy "f@sznak megy az ilyen orvosnak".
Na de mostmár majdnem mindegy. De légyszi ne nagyon haljatok meg körülöttem. Tényleg ratyik a mellkaskompresszióim, ti jártok szarul.
Amikor azt hiszem, hogy a két napja igencsak intenzív torokfájás ébresztett fel fél6-kor, de aztán 5 másodperc alatt rájövök, hogy a jobb fülem fáj rohadtul, félálomban bejelentkezem a háziorvosi rendszerbe és ma délelőttre van szabad időpont...isteni csoda. Szóval mivel hosszúhétvége meg mindenszar lesz, bátor leszek és meglátogatom a doktorbácsit.
Vajon belekontárkodásnak veszi-e, ha úgy kopogok be hogy "csókolom, nyomásérzékeny a tragusom"?
update: aggodalomra semmi ok, a torkom csak kicsit piros, a fényreflexkúpom meg egyenesen tankönyvi...szóval tűrjem hogy fáj. Ok. Holnapig eldöntöm, hogy kiváltsam-e az antibiotikumot vagy csak érzéstelenítsek és fertőtlenítsek sörrel.
Durva utazás utáni mélypontom volt a héten, az ilyet mindig nagyon rosszul viselem, még akkor is, ha ez kívülről nem látszik általában, mert mások kedvét igazán nem akarom eltrafálni, na meg hogy hangzik már az, hogy a csodás kávém felett mosolyogva bizonygatom hogy "de, pedig képzeld, úgy érzem hogy széjjelszakadok belül".
Mostmár jobb, miután visszabillentek a dolgok. Visszább. De minden egyes ilyennel egyre kevésbé illeszkedik a helyére, illeszkedem én vissza, nagyon kilóg már a lóláb, nagyon akarom hogy vége legyen, nagyon mennék. Tegnap a tónál jó volt, meg egyébként is belenyújtózom a nyárba, meg az utolsó offisöl vizsgaidőszakba...meg remélem hogy elfogadják a tüdőszűrőmet hogy ne kelljen újat csináltatnom. És hogy minél hamarabb ideér az SPF50 arckrémem hogy lazulhassak tanulhassak a szabad ég alatt.
Olyan sokáig kellett várnom a főbérlőre hogy jöjjön és lemérje a konyhaszekrényt, hogy közben véletlenül rendeltem egy könyvet. (De legalább csak egyet.)
Egy szép nagy szeletnyi Európát átbuszoztam a hétvégén, mindenféle fennakadás, szó szerinti vagy metaforikus döccenő nélkül...de persze hogy hazafelé a vonatpótló busz ajtajában akartak letarolni a nyuggerek, mert a még szinte üres busz eleje meg hátulja biztos nem ugyanoda közlekedik.
Mondtam már hogy utálok itt lenni? Mikor a dóm tövében a Lush üzletben megkérdezte a csupamosoly eladólány hogy honnan jöttem, szégyelltem amikor kimondtam. Amúgy meg azzal telt a hétvégém hogy olyan dolgokat ettem, hogy sírni tudtam volna a gyönyörűségtől, jártam abban a kisvárosban ahol a Szólíts a nevedent forgatták és nagyon, nagyon jó volt nekem, főleg amikor kávés fagyit ettem a Scala-val szembeni Leonardo-szobor tövében, és volt kivel vállat vállnak vetve. És meg kell tanulnom olaszul, banyek. Nem lehetne inkább ezt a diplomázás helyett?
2018. április 9., hétfő
Na, hát ezért kár volt.
Jelenleg boldoggá tesznek: a reggeli kávém, a lidl-ben vett görög padlizsánkrém, a nőgyógy gyakorlatról lógás és a némettanulás.
2018. április 8., vasárnap
Ugyan csak két órát kellett sorban állnom, hogy beikszelhessem a beikszelnivalót, de azért így is kellőképpen heroikus választópógárnak érezhette magát az ember. Furcsa módon senki nem hőbölgött és amikor egy bácsi hangosan tüsszentett, nagyjából százötvenen mondtuk hogy "egészség", szegénykém tisztára zavarba is jött.
A jövőhetem meg csak három napos, de erre a három napra is kellemes émelygéssel és undorral gondolok. Kell elemeket vennem, hogy most más szögből fotózhassam a milánói dómot. Abban a pillanatban remélhetőleg nagyon jó lesz nekem.
Önkéntelenül is azon mérem az idő múlását, hogy már megint mennem kell megrendelni a kontaktlencse-adagomat a következő negyedévre. Meg hogy hivatalosan is itt a tavasz. Hogy a választások a héten vannak, nem csak a félelmetes távoli jövőben. Hogy jövőhéten itt van az utazás, amit már 2 hónapja várok. És hogy le kell adnom a szakdolgozatról a konzulensi nyilatkozatot. Meg hogy mindjárt itt a vizsgaidőszak. Megint.
Hiába az unalmasabbnál unalmas anamnézisfelvételek és az endoscopos laborban értelmetlenül eltöltött másfélórák: azért az érzésért, amikor alaposan ki kellett húzni magam, hogy az übercuki PhD-s lány mikroszkópjánál ha csak fél órára is, de megnézegethessem a szakdogámhoz tartozó pár metszetet...na azért az érzésért fogok végigmenetelni ezen a szaron.
Aggodalomra semmi ok, azóta kissé lehiggadtam, kijegyzeteltem két gyerekgyógy-előadást és rongyosra hallgattam sok régi meg pár új dalt. De az előző bejegyzésnél a kommentekben felmerült dilemmán is gondolkoztam, no nem minthogyha ezen a dilemmán ne gondolkoznék el hetente legalább egyszer, magamba fordulva vagy épp egy sör felett a littlefolks-szal (akik az új csoporttársaim, nem egy underground együttes - sajnos -).
És mindig arra jutok/jutunk, hogy erre nincs jó megoldás. Hogy nem kezdeném újra - de csak akkor, ha tudnám hogy ilyen lesz, hogyha gyanútlanul állnék a startmezőn, akkor persze hogy ugyanazokkal a reményekkel vágnék a közepébe. Én sem hittem senkinek, amikor azt mondta hogy ne csináljam, hogy szar lesz, pedig anyutól kezdve a nyíltnapos lányig (akivel egy gimibe jártam és aki úgy jött oda hogy ugye te ebbe meg ebbe a gimibe jártál, óigen, hát akkor addig menj amíg lehet, ez a hely elrabolja a lelked - oh, well) mindenki próbált meggyőzni. Én meg megmutattam, hogy csakazértis. Hogymajdén.
Igazából azon nem aggódom nagyon, hogy elrabolta a lelkem. Pont azért szenvedek ennyire, mert a lélek viaskodik bennem és szeretné élni a maga kis rozéfröccsös fesztiválos rengetegetolvasós utazós mindennapjait, miközben egy kétágyas kórteremben huszadmagával áll fehér köpenyben és nem igazán tudja, mit keres ott. Ezeket az ellentéteket nehezen oldom fel a falra szerelt flakonból kifröccsenő fertőtlenítőben. És persze honnan is tudhatnám, hogy hosszútávon nem fogja megérni. Csak amikor menni kell tovább, egy másik kórterembe, egy másik diasorra ami nem érdekel (vicces, engem a klinikum sokkal kevésbé izgat fel, szóval amit írtatok a sokadéves előadásokról...mehhhh. de ez is az én egyéni problémám, tudom.), akkor nehezen lököm tovább magam.
Főleg azért, mert már tudom hogy közel a végjáték. Kicsit olyan ez mint mikor mész haza éjjel és már nagyon kell pisilned és a bejárati ajtót nyitva úgy érzed hogy ennyi, most itt akkor a lábtörlőre pont jó lesz? (sosemtörténtmeg) Hogy egyre türelmetlenebbül várod már hogy pontot tegyél ennek az ügynek a végére, de közben rettegsz tőle hogy a hosszú évek óta kellemesen langymeleg posvánnyá vált diáklétből igenis ki kell lépni és megmutatni, hogy márpedig megérte, és ki tudod hozni a továbbiakból a számodra legjobbat.
A legjobban talán azt bánom, hogy ennyit gondolkozom ezen. Ha zombiként végig tudnám csinálni az egészet, mennyivel egyszerűbb lenne a helyzet.
De azért én köpenyvasalás közben ezt ordíttatom bele a fülembe, és akkor úgy egészen életben érzem magam. És amíg ez megvan, addig nincs baj. Remélem.
Én igazság szerint nem is annyira értem ezt az egész élet-dolgot, és gondolkozás nélkül csinálom végig a mindennapokat, hogy a legkevesebb tudatosuljon abból, hogy nem érdekel és elegem van. Azon elég gyakran elgondolkozom mondjuk, hogyha más utat választottam volna, azt most ugyanúgy utálnám-e és azon agonizálnék-e hogy mennyivel jobb lett volna nekem ha mégis az orvosira megyek.
Oh, hello, félévközepikiégés.
Csak én érzem szégyenteljesnek azt hogy 5 fölötti átlagra az orvosin havi húszezer forint alatt van a tanulmányi ösztöndíj? Volt olyan tankönyvem ami többe került.
Megbecsülve érzem magam, magam. Mondjuk nem tudom min és miért lepődöm még meg.
Az előző bejegyzés kommentje után gondolkoztam, megírjam-e amit igazán gondolok erről az egész külföldre menetel témáról, de aztán rájöttem, hogy végülis az én blogom, viszonylag kicsi az esélye hogy bérkommentelő vérnyuggerek tévednének errefelé, nemdebár? (Reméljük.)
Szóval, az a helyzet, hogy én mindig külföldre akartam menni, nem is emlékszem a pontos kezdetre vagy a miértekre, csak arra hogy Bécsbe akartam költözni gimnazistakorom óta. Ez még azelőtt volt, hogy igazán komolyan foglalkoztatott volna az orvosi egyetem gondolata, mármint ötletként akkor is ott lebegett, csak még kevésbé kézzelfoghatóan. Akkor a világlátás és múzeumbejárás meg Európa tematikus végigevése voltak a fő célok (ezekről mondjuk azóta sem tettem le). Aztán meg térült-fordult az élet, és úgy alakult, hogy az egész család hamarabb költözött külföldre, mint én. És náluk járva, szerencsésebb időszakokban másfél hónapot egyhuzamban "lajtántúl" eltöltve, akkor jöttem rá igazán, hogy mennyire nem csak az itt a fő szempont, hogy mennyit keresel egy hónapban. Bár közvetve végülis összefügg, mert biztos kevésbé lennének nyugodtak az emberek és törődne mindenki a saját kis dolgával, ha az itteni körülmények között élnének. Többször előfordult, hogy a visszajövetelem utáni első pár napot teljes letargiában töltöttem, annyira rosszul voltam a környezettől, az emberektől, a hangulattól és a hozzáállásoktól.
Ha az orvosok külföldre költözése a téma, akkor jönnek a már említett bérkommentelő vérnyuggerek, akik jól megaszondják a tutit. Hogyhátúgyiskellazt, a röghözkötést, maradjonittnemenjensehovadögöljönittéhenúgykellettnekije. Meg jönnek a hippokratészi esküvel. Hogy nem arra esküdtél fel hogy sokat keress és hogy jól élj. Az már senkit sem érdekel, hogy mit kezdjek a lelkiismeretemmel akkor, hogyha tudom, hogy egyes helyeken sokkal több lehetőség van az egészségügyben, tehát ott hathatósabban tudsz segíteni az embereknek? Igaz nem az alkoholista uránbányásznak, ez is igaz.
Még bő egy évem vissza van az esküdözésig, de biztos vagyok benne, hogy arra nem fogok felesküdni, hogy megkeserítsem a saját életem, hogyha egyszer látok a helyzetből kiutat. Nem akarom a politikát is belevonni, de ami itt folyik, ahhoz én nem szeretnék túl sokáig asszisztálni. Sosem voltam túl nagy lokálpatrióta, nem esik nehezemre azt mondani, hogy részemről 25 év elég lesz ebből az országból, köszi. És aki esetleg aggódik, hogy "de hát kint mindig idegen leszel" - köszönöm, én itt már épp eléggé "idegennek" érzem magam.
Úgyhogy, visszatérve a kommentre: megy a németezés, már amennyire az időbe belefér (most mondjuk a diploma megszerzése még a prioritás), az angol szinten tartása, a fejtágítás, a perspektívaszélesítés. Én erre vágyom - ha valaki nem ért ezzel egyet, annak már nem sokáig fogom bántani a szemét remélhetőleg. Mert bár ott van az a megfontolandó szempont, hogy a szakképzést még itt, de valamire úgyis mindig lehet majd hivatkozni, könnyű sosem lesz. De úgy érzem, hogy ezt így kellene, aztán majd kiderül, igazam lesz-e a végén.
(És nem kell aggódni, vissza fogom fizetni a tandíjat, mivel kénytelen leszek, szóval semmi kár nem fogja érni a büdösnagymagyarállamot in the long run.)
Van ez a fura ambivalencia, amikor valamiről tudod, hogy jó, ezért ragaszkodsz hozzá, de közben mégiscsak hiányzik az újdonság és a felfedezés öröme. Nekem két fő csapásirányom van e tekintetben: zene és kávézók. *döbbent csend*
Múlt hét közepén mégis úgy voltam vele, hogy próbáljunk ki egy nemrég nyílt belvárosi kávézót. Kívülről olyan skandinávosan letisztult berendezésűnek tűnt és csupa jó értékelést olvastam róla facebookon is. Nyitásra érünk oda, a berendezés tényleg szép és gyönyörű árnyalatú sötétkék a plafon, de amikor leülnék a fal mentén futó padra, akkor látom hogy a valaha volt fehér(es?) párnákon gyanús foltok éktelenkednek, de nem csak egy-egy, hanem teljes hosszában. Kijön egy srác, amikor felveszi a rendelést a gyászkeretes körme remek kontrasztot ad a fehér jegyzettömbön. Igazából én már itt mentem volna, de azért még nézegettük kicsit a pókhálókat a sarokban, megérkezett a kávé ami fele adag volt a szokásos helyünkhöz képest, de legalább drágább. Mióta olasz kapcsolataim vannak (vagyis az az egy, de az nagyon), átértékeltem a kávés szokásaimat, mert ott például a sok cukor és tej kombinációra csúnyán néznek (próbáltál már úgy felhajtani egy gyűszűnyi ébenfekete espressot hogy közben egy komplett olasz család néz árgus szemekkel? mindenképp maradandó élmény.), ezért én is leépítettem az eféle berögződéseimet és cukor nélkül, kis tejjel iszom az életelixírt. Itt is megkérdezték (szerencsére a barista, aki egy sokkal bizalomgerjesztőbb srác volt), hogy kérünk-e cukrot, én meg rávágtam hogy nem, gondoltam semmi nincs a frissen elkészített kávémban és én pont így szeretem. De túlzottan édes volt, nehezen tudtam leküzdeni már a végét, annyira nem az az ízvilág volt mint amit kedvelek. Meg amit a másik, családias, tiszta és nem mellesleg olcsóbb helyen megszoktam.
Úgyhogy most sem jött be az újítási vágy, hiába a fancynek tűnő külső ha az embernek közegészségügyi fenntartásai támadnak a túlcukrozott kávéja felett.
Let's stick to the classics, shall we?
(Ez volt az a dal, amit a legtöbbször meghallgattam a spotify szerint tavaly. És nem igazán tervezem lecserélni.)
(((Alig várom hogy a haja és állkapocsvonala miatt hisztérikusan sikítozó tömegben nagyot sóhajtva arra gondoljak "awkward tiny fluffball" és minden pórusommal beigyam a hihetetlen tényt hogy létezik és szeretem. Nagy kár hogy ő onnan nem fogja tudni a különbséget.)))
"mondom neked is: ha V. lehozza a sajtjaimat Szombathelyről, akkor nyomhatnánk egy közös fonduezést"
Avagy mikor lettek ilyen szofisztikált barátaim? Remélem közben jazz fog menni a háttérben és a modern művészetekről fogunk eszmefuttatni (spoiler: nem, nem fogunk).
Mindössze három hónap vastablettás mókázás után helyreállt a teljes vasháztartásom-ferritinem-hematokritom, sőt, évek óta először a TSH-m visszakerült a normál tartományba. Ami remek, szuper és örülünk Vincent, persze, de közben meg nem tudom, hogy most épp mit csinálok jól, hogy így tudjam hagyni? És olyan viccesen ironikusnak találom, ahogy itt vagyok egy orvosi diplomának már szinte a célegyenesében és nem tudok rájönni, eddig hol volt a hiba a gépezetben vagy hogy mégis mi változott az utóbbi időszakban, ami ilyen szintű minőségemelkedés a piciny homeosztázisomnak.
Ami szóba jöhet:
1. Változatosabb és kiegyensúlyozottabb étkezés, ami jelenti azt is, hogy sokkal kevesebbet "éhezem" napközben, mert rájöttem hogy az élet rövid és túlságosan szeretek enni. (Eddig is szerettem, de gondoltam önsanyargatni minden lánynak muszáj, hát a nagy francokat, én ebből nem kérek. Abból a kis csónakburgonyából bezzeg...)
2. Jóga - még ha rendszeres is lenne, akkor erőteljesen gyanúznék, hogy ez az ok, de a heti maximum egy azért kis túlzással csúfolható csak "rendszernek". De legalább van.
3. Kevesebb stressz az egyetemen. (???!??!!?! azt mondják hogy ez már az a rész, én nem érzem)
4. Az egyetemi stressz effektívebb leszarom-életérzéssel való kezelése. (sounds more like it)
5. Alex Turner. (de ő meg nem új. nagyon nem.)
Talán az lehet a legközelebb az igazsághoz, hogy mindez így együtt, hogyha olyanom van, akkor nem csinálok semmit az ég világon - lásd az egész előző hétvége, amikor csak főztem, recepteket kerestem a pinteresten, hygge-blogokon nyálcsorgattam (mondjuk ezzel a gyertya-soktakaró mániával rájöttem hogy én egy ösztönös hyggő vagyok, bizony), Böszörményit olvastam meg The Crown-t néztem - egyik jobb mint a másik, pedig azt hittem a könyv is túlhypeolt, de nem mondanám, mármint semmi indokolatlanság nincs a hypeban, Claire Foy-ról pedig ódákat tudnék zengeni, annyira zseniális és kérem szépen az akcentusát.
Na de nem is ez a lényeg, hiszen eddig is tartottam ilyen "döglős" hétvégéket, még ha mondjuk csak egy napig tartott is a teljes kikapcsolás. De azt hiszem rájöttem, mi a legnagyobb különbség.
Hogy végre eljutottam odáig, felértem ésszel, hogy nem csak mondogatom, hanem valóban nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni emiatt.
Épp jöttünk ki nőgyógyászat gyakról és indultunk a pszichiátriára (how fitting), amikor kiderült, hogy valóra válik Az Álmom ezen a nyáron, mostmár biztos. Mondjuk tudom, láttam A Fiút, kétszer is, de akkor is, mégiscsak ez A Zenekar, Ami Miatt Mentem Tovább És Még Élek. De most komolyan. Nem is vagyok rá felkészülve, hogy kiderüljön, hogy Matt Helders például egy létező ember...na nem mintha A Seggfejről azóta is elhinném, hogy az.
Szóval így lesz ez, kérem, amint hazaestem megvettem a jegyet, mert kellett a tudat, hogy megvan. Hogy megyek. Egyelőre elképzelni sem tudom.
Szeretettel javasolnám az orvoskar vezetésének, hogy legyen egy hét szünet a vizsgaidőszak és a következő szorgalmi időszak között, mert épp csak belejöttem az alvásba :(
Jó, tudom, az első néhány hétben nem kell megszakadni, de akkor is: fel kell kelni, ott kell lenni meg minden ilyesmik. És hát mikor máskor tartanának katalógusos előadást, mint reggel 8-kor, ugye.
Úgyhogy hangolódásképpen jó nagy bögre kávéval kezdem a napot, folytatom a tegnap megkezdett mosásmaratont miközben a The Crown-t nézem agyba-főbe és teljes kiőrlésű pogácsát fogok sütni, hogy az első pár napon legyen egy kis elemózsia a tarisznyámban.
A héten eljutottam végre jógázni, utána annyira jó volt ahogy teljesen kinyúlva éreztem magam, de ez csak még inkább ráébresztett, mennyire el vagyok plöttyedve, hát én ettől az üléstől lapos tepsiseggtől most sírni tudnék leginkább...szóval jövőhéten veszek bérletet a jógába és ezentúl csak gyalog jövök fel a lépcsőn.
Feleim, menjetek moziba és nézzétek meg a Darkest hour-t szigorúan feliratosan, és ámuljatok, hogy igen, tényleg Gary Oldman.
És annyira effektív voltam, hogy csütörtökön a háziorvosnéninél kértem laborbeutalót, péntek reggel pedig el is mentem vérvételre (tudtam, hogy nem szabad iskolás reggelre hagyni, ugyanis három órát ültem ott, még jó hogy elvittem magammal Ambrózy bárót hogy szórakoztasson), jövőhét szerdán kiderül, hogy változott-e a vashelyzetem, remélem hogy igen, bár őszintén, semmi változást nem érzek...de végülis végigcsináltam ezt a rohadványos vizsgaidőszakot, szóval túl nagy baj nem lehet.
Valamint újra csőre töltve a bullet journal, megfontoltam a prioritásokat és úgy döntöttem felfüggesztem a demonstrátorkodást a patológián (nem azért mert kevésbé érdekel, sőt, csak inkább a tdk-s szakdogás kutatásra koncentrálnék most, ezt a manuális részt pedig szerintem később is remekül el fogom tudni sajátítani...és nem úgy, hogy közben 25 harmadéves bámul árgus szemekkel), és belevetem magam a cikkolvasásba. Ja, meg leszigorlatozom közegészségtanból. Azt hiszem ez lesz a félév legnagyobb kihívása.
volt tegnap, előtte két napig úgy szenvedtem hogy azt hittem meghalok, átkoztam magam hogy miért pont az urológiát hagytam a végére, amikor tudtam hogy sok meg nehéz, eredetileg nem is így akartam csak aztán betojtam, és egyébként is, a legutolsó mindig ilyen, hogy bánom, hogy miért pont ezt, de legbelül tudom hogy akármit is bánnék, ilyenkor főleg azt bánom hogy nekiálltam ennek az egésznek. Na de az is elmúlt és ezt is túléltük, szóval mostmár csak egy ilyen vizsgaidőszakkal záródó félév a szigorló előtt. Átszámoltam a kreditkéket, és már nem kell plusz kurzus sem, megvan a szakmai nyelvvizsgám...getting there, getting there. Ha nem vigyázok, a végén még elvégzem a rohadt orvosi egyetemet, elég ijesztő.
Közben meg azért történtek jó dolgok is, például a Spotify premium rengeteget adott a hétköznapok aláfestőzenéje kategóriában, voltam az év hagyományos legeslegutolsó 30y-ján, kaptam szuper receptgyűjteményt anyukámtól karácsonyra, és évek óta először még karácsonyfám is volt, könyvekből építettem és égősort is vettem rá, nagyon bájosan "molyos" volt (mármint a könyves oldalt értve ezalatt). Egyszer még moziba is eljutottam, mit egyszer, kétszer!!! A Loving Vincent-en bőgtem a szülinapom előtti estén, hát hogy is feledhetném. Tök sokat volt itt a Lakótárs szóval kisebb volt a bekattanás esélye is, és úgy összességében...jól mentek a dolgok. De azért most bele kell húzni az életbe, főleg így hogy két hónap folyamatos üldögélés után nem kaptam mélyvénás thrombosist (álmom hogy tüdőemboliában haljak meg, de azért még nem mostanság), hát azért ezt most ki kéne használni. Úgyhogy most belevetem magam Ambrózy báró kalandjainak következő kötetébe, sőt, ma még jógázni is el tervezek jutni, és ha mindez nem lenne elég, még mozi és fodrász is van tervben a hétre. És minden apróság valahogy fontos most.
Az utolsó egy héten ez a dal húzott át egyébként, mindig mikor mosogatós/teregetős szünetet tartottam akkor meghallgattam, új kedvenc zenekar akiket tavasszal mindenképp élőben is hallani kellene:
Igaz, hogy a béltraktusomat valószínűleg fonott kiskosárban fogom átcipelni a célvonalon, de legalább a horizonton már dereng a célvonal, már "csak" kettő darab vizsga választ el tőle!! Most pedig "A pszichiátriai betegvizsgálat alapvonalai" című bájos és örökbecsű jegyzet alapján felmérem, hogy csak vizsgázni menjek-é oda, vagy előre összerakjam a kisbőröndöm.
Írhatnék arról is, hogy 5 laza év után visszatér a kedvenc zenekarom, de ennek majd dukál egy külön hisztérikus bejegyzés. De azért köszi Sanyi, előre is.
Mondjuk én inkább a "bú" részére gyúrok ma, tekintve hogy a belgyógyászattól való viszolygásomat nem sikerült az óévben hagyni, de ez már csak így megy mifelénk. Az a komoly, hogy holnap annak kell örülni, ha már csak öt vizsga lesz vissza.
Remélem Ti ünnepeltek mind tényleg, én meg addig teljesítem minden még véletlenül erretévedő helyett is az "ott fogsz majd sírni ahol senki se lát" bpasszust.
(Idénre több blogolást is kívántam magamnak, stay tuned.)
