tudom, Ányos.

Tehát az történt velem, hogy végül kikötöttem az OTDK orvos-és egészségtudományi szekciójában így az egyetemi igen hosszú záróakkord részeként. És egészen érdekes megállapításokra jutottam közben.

Tudom, sokan semmibe veszik és utálják a tudománycsinálást, mert rengeteg helyen kötelező kört csinálnak belőle, és elhiszem, hogy aki mondjuk sebész azt annyira nem hatja meg a cikkolvasás meg a referenciarendezgetés. De mivel én inkább az elméletibb végén kötöttem ki ennek az egész spektrumnak, engem érdekel, szeretném is ezt csinálni, szóval kapóra jött a lelkes témavezetőm meg ahogy végül összerántottuk a házi fordulóra ezt az egész témát. És bár a harmadik helyezésem nem jelentett volna automatikus delegálódást, megkértek hogy mennék-e (sokan nem szeretnek élni a lehetőséggel, viszont az egyetem meg érthető módon szeretné kimaxolni a kvótát), én meg úgy voltam vele, hogy miért ne. Előtte nem adtam elő csak a házi konferencián, de hogyha sosem próbálkozom és hajtom magam ilyen szituációkba, sosem jövök bele és szerzek tapasztalatokat. Nem mondanám, hogy rengeteget készültem rá, persze gyakoroltam a prezentációt, átolvastam a korábban összeszedett potenciális kérdéseket, de vesztenivalóm nem volt. Elvittek viszont Debrecenbe 3,5 napra, ahol szuper az egyetemi campus, isteni volt a kaja, és oké, a kollégium hagyott némi kívánnivalót maga után, de annyi baj legyen. 

Azzal viszont érdekes volt szembesülni, hogy voltak emberek, akik ezt olyan szinten veszik komolyan, ami számomra már félelmetes. Persze, nekem ez az utolsó évem volt "tédékázós", míg van aki ezt hosszú évek óta űzi, gondolom ő mégjobban eredményt szeretne belőle. Random lettünk összerakva szobákba, az én szobatársaim, egy lány aki évfolyamtársam, és egy másik lány a fővárosból, ők még az utolsó pillanatig tanultak, cikkeket olvastak, jegyzeteltek. Én meg bevillamosoztam a városba nagytemplomot fényképezni meg a barátaimmal lógni. És végül egyikünk sem ért el helyezést, én sem, aki jól éreztem magam, és ők sem, akik az utolsó pillanatig stresszelték szét magukat. Egy barátnőm mesélte, hogy az ő szobatársa még sírt is, hogy nem olvasott el elég cikket és jajmostmilesz. Nem azt mondom, hogy félvállról vettem a témát...de azért ez szerintem enyhén szólva túlzás. Ez egy érdekes és tökjó lehetőség, de nem egy olyan dolog ami miatt az embernek még pluszban ki kellene készítenie magát?

A másik, hogy azt veszem észre, itt mindenki rohan. Kész kutatások, cikkírás, PhD rögtönazonnal, miegymás. És nem értem, hogy miért kell ezt ennyire erőltetni, miért akar mindenki huszonharmincévesen a tudományos pálya csúcsára jutni, meg beszerezni egy gyomorfekélyt de legalábbis egy csinos kis szorongást?

Igaz az én témámban senki nem hal meg, de örömmel beszéltem a kis nyirokcsomóimról, jó volt hogy tudtam válaszolni a kérdésekre, de aztán az is jó volt ahogy a víztorony aljában cidert ittunk és senki nem maradt otthon pubmeden lógni. És megint ott tartunk, hogy szeretném azt hinni, hogy vagyok elég asszertív ehhez az egészhez, de hogy teljesen nem vagyok hajlandó az életem ennek áldozni, az is biztos. Aztán hogy hosszabb távon ki jár jobban, az majd kiderül, meg egyénfüggő is persze, de azt hiszem nekem ez a taktika egyelőre beválni látszik. 

A cím pedig a kedvenc viccem amit gondolom mindenki ismer, de azért a teljesség kedvéért álljon itt.

Jedlik mondja az anyjának: 

- Mama, feltaláltam a dinamót!

- Tudom, Ányos. 

az igazat mondd, ne csak a valódit

Boldog születésnapot, Attila. Sajnálom, hogy ez még mindig mindennél aktuálisabb.

a katarzis teljes (és ideiglenes) hiánya

Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy amikor leadom a szakdolgozatot, egy hatalmas szikla zuhan le a szívemről, és végre azt fogom érezni, hogy elértem valamit, hogy már tényleg mindjárt vége, és minden jó úton halad. 

Ehhez képest amit éreztem, az a teljes anhedónia volt. Örültem neki hogy szépek lettek a képek, de annak például rohadtul nem, hogy pár száz forint híján tízezret kellett kiperkálnom a két bőrkötéses példányért (államilagfinanszírozott). És amikor odaadtam a konzulensnek, hiába volt benne az oklevélfénymásolat is ami felmentett a védés alól, csak arra tudtam gondolni, hogy minden egy to-do list programponttá redukálódott le, hogy a lényeg hogy ki lehessen pipálni, mielőtt az ember gépiesen a következő pontra ugrik. Már olyan, viccesen hangzó de teljesen jogosnak érződő kérdéseket tettem fel magamban, hogy képes leszek-e újra az örömre valaha vagy végleg megnyomorítottak? 

Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkor még ott frusztrált a gyerekgyógy szigorlat, mint közeli és nagyon ijesztő következő teendő, még szerencse hogy előtte vasárnap megjelent az új 30y-album hogy simogassa a lelkem, meg is hallgattam minden este lefekvés előtt, mint idegnyugtató rituálét. Aztán sikerült a gyerekgyógyon is átevickélni, így a vizsgák pipa, és aznapra ott volt a 30y lemezbemutató Pesten, úgyhogy kicsit lezsibbadt aggyal ültem a vonaton és hallgattam az új lemezt újra meg újra. Találkoztam a szokásos partibarátosnémmel, megejtettük a szokott bevásárlást a vásárcsarnok aljában lévő aldiban ami szerintem tuti egy másik dimenzióban van, mindig annyira fura ott lenni. Levertem egy poharat a burger kingben és rosszul éreztem magam ahogy a néninek fel kellett takarítania. Ittuk a dobozos Gössert az akvárium mellett és rohadt hideg volt és odajött két srác arról diskurálni hogy szerintünk most igyák-e meg a maradék fél korty vodkájukat vagy majd akkor ha odaértek ahova menni akarnak. Bemenekültünk a hideg elől és előlük az akváriumba, ott volt az előtérben a Zolii meg Zaza meg mindenki aki számít, volt egész jó előzenekar (hangulatra és energiára ilyennek képzelem a 2003 környéki Arctic Monkeyst, szóval...elég jó volt, na), meg aztán maga a koncert is, igaz, lemezbemutató létére egészen kevés új dalt játszottak, de amit igen, az zseni volt. Végül a legjobb barátnőmékkel is találkoztunk, akik persze késtek mert a pasi dolgozott, de megbeszéltünk másnapra egy találkát, amivel kapcsolatban akkor még kissé szkeptikus voltam. Aztán a koncert után átmentünk az A38-ra, ahol Lithium Night volt Kurt emlékére, de nem működtek a kivetítők és nagyon fáradtak voltunk, szóval egy kellő energiával végigüvöltött rape me és the pretender után elmásztunk a csepergő esőben a koliba és így aludtam a műegyetem tőszomszédságában random emberekkel egy szobában. Másnap a barátnő hazafelé vette az irányt, reggeliztünk a Móriczon (csókolom Zsigabácsi), majd ő buszra szállt, én pedig ott voltam a kis 24órás bkk-jegyemmel és röpke két órával a megbeszélt találkozóm előtt a borús Budapesten. Itt kezdődött a katarzisom.

Felültem az épp ottlévő villamosra, és úgy voltam vele, mindegy meddig megyek, át a Duna felett, néztem a várost, néztem a körutat, az épületeket, az embereket. Végül az Oktogon mellett döntöttem, leszálltam, célirányosnak tűnően megyek és csak én tudom, hogy igazából nem tudom hova, és nem is érdekel. Sétáltam az Andrássy úton, gyönyörködtem a homlokzatokban, és nem tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen szabadnak. Fura, tudom, hogy pont a villamos, a zsúfolt, szombat délelőtti főváros. Nem is ezek számítottak, csak az hogy végre megtehetem. Hogy visszafelé a villamossal, hogy metróra, a Kálvinig, ahol majd később találkozunk, de addig Múzeum, persze, be a kertbe (csókolom Janibácsi), megint épületeket bámulok, ahogy a Múzeum utcán is le végig, mertmiértne. Aztán vissza a térre, találkozni a legesleggel, kajálni, kávézni, beszélgetni órákig, és sétálni rengeteget, kimenni a Városligetbe, nézegetni a kutyákat. Aztán végül a Keleti felé venni az irányt, sajnos, de legalább végre azzal az érzéssel, hogy megint az én kezemben vannak a dolgok. 

Én döntöm el, hogy melyik villamosmegálló legyen. Ha kell, akkor visszafelé is mehetek. Senkinek nem tartozom magyarázattal. Amíg nekem jó. Mint ott, a körúton, a villamoson. 

(A bejegyzést a bkk nem szponzorálta.)