Tehát az történt velem, hogy végül kikötöttem az OTDK orvos-és egészségtudományi szekciójában így az egyetemi igen hosszú záróakkord részeként. És egészen érdekes megállapításokra jutottam közben.
Tudom, sokan semmibe veszik és utálják a tudománycsinálást, mert rengeteg helyen kötelező kört csinálnak belőle, és elhiszem, hogy aki mondjuk sebész azt annyira nem hatja meg a cikkolvasás meg a referenciarendezgetés. De mivel én inkább az elméletibb végén kötöttem ki ennek az egész spektrumnak, engem érdekel, szeretném is ezt csinálni, szóval kapóra jött a lelkes témavezetőm meg ahogy végül összerántottuk a házi fordulóra ezt az egész témát. És bár a harmadik helyezésem nem jelentett volna automatikus delegálódást, megkértek hogy mennék-e (sokan nem szeretnek élni a lehetőséggel, viszont az egyetem meg érthető módon szeretné kimaxolni a kvótát), én meg úgy voltam vele, hogy miért ne. Előtte nem adtam elő csak a házi konferencián, de hogyha sosem próbálkozom és hajtom magam ilyen szituációkba, sosem jövök bele és szerzek tapasztalatokat. Nem mondanám, hogy rengeteget készültem rá, persze gyakoroltam a prezentációt, átolvastam a korábban összeszedett potenciális kérdéseket, de vesztenivalóm nem volt. Elvittek viszont Debrecenbe 3,5 napra, ahol szuper az egyetemi campus, isteni volt a kaja, és oké, a kollégium hagyott némi kívánnivalót maga után, de annyi baj legyen.
Azzal viszont érdekes volt szembesülni, hogy voltak emberek, akik ezt olyan szinten veszik komolyan, ami számomra már félelmetes. Persze, nekem ez az utolsó évem volt "tédékázós", míg van aki ezt hosszú évek óta űzi, gondolom ő mégjobban eredményt szeretne belőle. Random lettünk összerakva szobákba, az én szobatársaim, egy lány aki évfolyamtársam, és egy másik lány a fővárosból, ők még az utolsó pillanatig tanultak, cikkeket olvastak, jegyzeteltek. Én meg bevillamosoztam a városba nagytemplomot fényképezni meg a barátaimmal lógni. És végül egyikünk sem ért el helyezést, én sem, aki jól éreztem magam, és ők sem, akik az utolsó pillanatig stresszelték szét magukat. Egy barátnőm mesélte, hogy az ő szobatársa még sírt is, hogy nem olvasott el elég cikket és jajmostmilesz. Nem azt mondom, hogy félvállról vettem a témát...de azért ez szerintem enyhén szólva túlzás. Ez egy érdekes és tökjó lehetőség, de nem egy olyan dolog ami miatt az embernek még pluszban ki kellene készítenie magát?
A másik, hogy azt veszem észre, itt mindenki rohan. Kész kutatások, cikkírás, PhD rögtönazonnal, miegymás. És nem értem, hogy miért kell ezt ennyire erőltetni, miért akar mindenki huszonharmincévesen a tudományos pálya csúcsára jutni, meg beszerezni egy gyomorfekélyt de legalábbis egy csinos kis szorongást?
Igaz az én témámban senki nem hal meg, de örömmel beszéltem a kis nyirokcsomóimról, jó volt hogy tudtam válaszolni a kérdésekre, de aztán az is jó volt ahogy a víztorony aljában cidert ittunk és senki nem maradt otthon pubmeden lógni. És megint ott tartunk, hogy szeretném azt hinni, hogy vagyok elég asszertív ehhez az egészhez, de hogy teljesen nem vagyok hajlandó az életem ennek áldozni, az is biztos. Aztán hogy hosszabb távon ki jár jobban, az majd kiderül, meg egyénfüggő is persze, de azt hiszem nekem ez a taktika egyelőre beválni látszik.
A cím pedig a kedvenc viccem amit gondolom mindenki ismer, de azért a teljesség kedvéért álljon itt.
Jedlik mondja az anyjának:
- Mama, feltaláltam a dinamót!
- Tudom, Ányos.
2 megjegyzés:
Ez nagyon érdekes amiről írsz, néha hasonlókon filózok én is. A régi osztálytársaim, akik most Debrecenben tanulnak orvosit, töltik fel a sokadik tdk-s otdk-s képeiket, pont tegnap láttam egyet, és hogy mindjárt végeznek, és atyaég, én is lehetnék ott, ha orvosira mentem volna, ha ennyire kitartó lennék, és csak egy bsc-t csináltam eddig, és rinyálok azon hogy májusban három helyre is mennem kell szóbeli felvételizni és készülni rá, és egyikre egy orvosi könyvből, holott hol van ez a tanulási mennyiség bárki mástól. Az évfolyamtársaim meg most fejezik be az MSc-t, nekem meg már a jövőbeli gondolata is nyűg. Aztán meg ott van a másik oldal, hogy szereztem egy ötös diplomát, van munkahelyem úgy is, hogy "BSc-sen senkinek se kellesz" és most csábít át magához egy másik hely, és emlékszem miért nem folytattam és költöztünk ide vissza, mert totálisan kiégtem volna és ki tudja mi vagy ki lett volna belőlem mára (emberileg). Két része van a dolognak, mindkettőnek pozitív és negatív oldala, és persze jól néz ki hogy kirakja facebookra hogy már végzős orvostanhallgató és otdk-t is nyert, de azt már nem, hogy mennyi stressz és sírás van emögött, és végső sorban ki is jár jobban. És végső sorban miért is kéne hasonlítgatni magunkat bárkihez is, teljesen más élete van mindenkinek és céljai, valahogy ez mégis sok emberben benne van.
Az viszont nekem kicsit meglepő volt hogy előadás előtt még pubmed meg cikkolvasás? Én mostanra szereztem tapasztalatot cikkolvasás terén, egy bsc és fél év teljes munkaidős munka után, szakdolgozathoz akkor olvastam cikkeket mikor már állítottam össze wordben az egész munkát és mindent elolvastam meg behivatkoztam ami egyáltalán releváns volt a konkrét témámhoz, de előadás előtt még plusz olvasgatás? :O
"És végső sorban miért is kéne hasonlítgatni magunkat bárkihez is, teljesen más élete van mindenkinek és céljai." Bárcsak mindenkibe bele lehetne ezt injektálni valahogyan :'DD
Na igen, utólag valahogy a túlhajszoltság meg az idegbaj rész elfelejtődni látszik, kifelé mutatva persze. Mondjuk nem tudhatom, kinek a fejében mi játszódik le, lehet hogy mindenki imádja a témáját és jókedvéből csinálja mindezt, de azért vannak kétségeim.
Ez egyébként egy nagyon jó kérdés, ez az utolsópillanatos cikkolvasás :D Az évfolyamtársam azt mondta hogy hát ő mindig megnézi hogy a témájában van-e valami új és az ahhoz kapcsolódó cikkeket rendszeresen olvassa. Az a lány, akit említettem, aki sírt hogy nem készült eleget, ő teljesen ki volt akadva, mert a barátnőm akivel együtt lakott most, tavaly végzett. Kérdezte tőle, hogy "és te átlagban hány cikket olvasol el NAPONTA?" Ő meg mondta hogy hát így nagy átlagban...nullát :D "És így el tudtad végezni ezt az egyetemet?!!!?" Szóval az emberek olyan kényszerképzetek között élnek, hogy hihetetlen.
Aztán ki tudja, lehet hogy igazából csak recepteket jegyzeteltek ki mindmegettéről, őszintén, néha olyan képmutatások mennek itt, hogy már semmin nem lepődnék meg.
Megjegyzés küldése