péntekenként demonstrál is

Úgy alakult, hogy hetente egyszer, ahogy az órarendembe belefért, bemehetek egy harmadéves csoport bonctermi gyakorlatára, elméletileg segéderőnek (hivatalosan: demonstrátori diákkör). Gyakorlatilag nem sok vizet zavarok, annyira nem is macerálnak, hiszen még csak most kezdtem és ez a "free trial" félévem, semmi hivatalos...de hogy én ezt mennyire szeretem, tejóég. Ma csak egy gyakorlatvezető volt két csoportra (no comment), úgyhogy kicsit én is segítettem a rezidens lánynak, aki egyébként a gyakorlat feléig azt hitte, hogy én csak egy nagyon lelkes csoporttag vagyok. De kicsit belekontárkodhattam a tüdőbe, és olyan jó érzés hogy azért úgy nagyjából tudom hogy mit csinálok, hogy meg tudnám válaszolni a kérdéseket, és hogy ma valaki megkérdezte, hogy szerintem jó ötlet-e itt tdk-ba fogni, én pedig hezitálás nélkül tudtam azt mondani, hogy persze. Igaz mondjuk hogy még mindig csak a címem van meg, és egy ígéret majd valami megbeszélésre, na de a lymphomák megvárnak. 

A kedvenc beszélgetésem mondjuk a múltheti gyakorlaton volt, amikor is egy lány majdnem elájult, szóval kikísértem, és mikor már nagyjából magához tért, akkor beszélgettünk még egy kicsit hogy ne kelljen rögtön visszamennie a melegbe és büdösbe:

- És te komolyan patológus akarsz lenni?
- Ahaa.
-...fujjj.

megállás nélkül

Annyira kell rohanni mindig mindenhová, én meg elromlottam valahol útközben, az elmúlt néhány hétben néha teljesen elfelejtettem, hogy előre kellene gondolkozni, megtervezni és megfőzni a kaját, néha leülni, rendesen aludni, ilyesmik. Fokozatosan próbálom leépíteni az óráimat, egyszerűen nem tudok mindenhol ott lenni, így hát ahol nincs katalógus, azokkal enyhén szólva szabadelvűen bánik a csoport, csak arra figyelünk, hogy azért mindig legyen értékelhető mennyiségű ember. Időközben kiderült hogy elég brutál vashiányos anaemiát szedtem magamra a közelmúltban (és aztán nem értem, hogy mitől vagyok fáradt és van elegem mindenből), úgyhogy most vastablettára és esedékes laborkontrollokra ítéltettem, mivel pajzsmirigy-alulműködök is, és ezeket enyhén szólva nehezen egyeztetem össze a medikus-népbetegség hypochondriámmal (mostanában a porondon: májcirrhosis, és ne röhögj, mert tudom hogy nonszensz, de mégis van egy szegelete az agyamnak, aminek ezt képtelen vagyok megmagyarázni), hogy hol van az a kényes egyensúly, ahol még kellőképpen odafigyelek magamra anélkül hogy megzakkannék. Nincs kedvem iddogálni menni, inkább itthon sorozatoznék, vagy beülünk a kávézóba és forró csokit iszunk a lakótárssal, kiöregedtem én már a duhajkodásból, múlt héten álltam a vad fruttik koncerten és tiszta hülyén éreztem magam a roppant kínosan viselkedő tizenévesek közé beszorítva.
Visszatérve az egyetemhez, az oktatásunk elég sok sebből vérzik, és én valamilyen szinten már nagyon várom, hogy vége legyen ennek az egésznek. Jegyzeteket készítgetek (többé-kevésbé) szorgalmasan (fura a gondolat, hogy a tételsorok egy része a szigorló évre is kell, úgyhogy azt hiszem megéri vele előre dolgozni), megint és nagyon németül tanulok, az osztrák orvosi kamara honlapján szörfölök és Bécsről ábrándozom.
Szóval ilyesmik.

olyan gyerekek vagyunk.

Mentünk a zsidó hitközségbe vasárnap délután, nem jártam én még soha ilyen helyen, lévén hogy nem vagyok zsidó, példának okáért. De most volt ott ez a fesztiválszerű, mindenféle kultúrprogramokkal, és jött Hámori Gabriella az ő Gyarmati Fanni naplóján alapuló egyszereplős előadásával, mi pedig mentünk, jegyet minek előre, úgysem érdekel senkit - ott derül ki, hogy elővételben elfogyott. A kedvesarcú néni néz ránk, még neki van lelkiismeret-furdalása, de mondja, ne aggódjunk, vannak pótszékek, üljünk nyugodtan oda. Fizetnénk a jegyet, de nem engedi, grátisz legyen ez most nekünk, leszünk így is elegen. Sokkban ülök le a pótszékre, ami ugyanolyan kényelmes barna, szövettel bevont...pont velem szemben a székek által alkotott négyszögben az egyetlen fa zongoraszék...amíg megjelenik a főhősünk és megtelik a terem, azon gondolkozom, mennyire nem mernék a tekintetek kereszttüzében ülni egyedül, és elmesélni egy ilyen történetet, rengeteg halállal, könnyekkel, a boldog pillanatokon is átszűrődő nyomasztó, fullasztó mindennapokkal. Annyira szép ez a nő, ahogy le-fel veszi a lila kardigánt, a közönség közé ül, aztán a szőnyegen fekszik, zongorázik néha...egyszer még lekváros kenyeret is ken. Mik, Mik, meghal Babits, meghal Karinthy, Attila is...úgy sír az utóbbinál, hogy akarva-akartlanul is beleborzongok. Olyan részletek, amiket lehet én nem szeretnék, ha valaha kitudódna rólam vagy a házasságomról...de persze, miért lenne pont Radnóti tökéletes? A Tétova óda mögé odaláthatom mostmár a reggel nyűgösen kelő, nem épp egyszerűen kezelhető férjet. Nem lesz ettől kevésbé szerethető. Sőt.

"Nem az egyedül rossz, hanem Miklós nélkül."

kitéptem a lapokat.

Vagyis inkább olyan, mintha lett volna egy mappám, amit teleírtam, most pedig egy friss-ropogós gyűrűskönyv-betétlap csomagot fűznék a helyére.

Miről meséljek, az ötödévről, vagy arról hogy hogyan kezdtem meg a tdk-t a patológián, hogy milyen finomak a villányi borok vagy hogy két hétig köhögtem mielőtt úgy-ahogy helyrejöttem? 

És hogy tegnap elcsesződött a telefonom bekapcsológombocskája, szóval most olyan vagyok mint egy félkarú óriás, leredukálódva az instagram pc-verziójára? Ami lássuk be, elég szutyok.

De az idő legalább már kellőképpen őszi, mindjárt elindulok bevásárolni a tzatzikis-húsgombócos ebédemhez és délután Hámori Gabriella Gyarmati Fanni naplójából készült előadására megyek, szigorúan bontatlan csomag papírzsepivel.