roller coaster

Aznap, amikor ötöst kaptam gyerekgyógyból, fogalmaztam magamban egy vidám-boldog bejegyzést mosogatás közben, de aztán elkezdtem készülni a következő vizsgámra, és az egészet elfelejtettem.

Ilyen az élet mostanság. Már csak 7 vizsga. Juhúúú. Lőjetekle. 

anam néz is

Mikor az embernek van egy szubklinikus pajzsmirigy-alulműködése, egy épp kezelés alatt álló vashiányos vérszegénysége meg 70% orvosi diplomája, akkor mégis honnan kezdődik a kóros fáradtság és mi az ami csak szimplán a Zélet?
Utolsó erőmből tanulás helyett inkább felugrom a hypevonatra és a Leányrablás Budapestent(et) olvasom. 

napi urológiapoén

Közös lónak TURos a háta.

(cím alapján remélem senki nem számított jobbra)

száraz-színes november

A Lakótárssal előadott múltheti kalandunk után megfogadtuk, hogy idén már egy korty alkoholt sem vagyunk hajlandóak meginni. Én (meg a range-ből múltkor épphogy kilógó gamma GT-m) pedig teljesen egyetértek ezzel. Amúgy is nyakunkon a vizsgaidőszak, csak tudnám hogy hova tűnik az idő, és hol vannak az asztalfiókból a kidolgozott tételeim? Ja, hogy nekem kellene őket kidolgozni? Well, shit.
Hogy lehet az, hogy mindig azon kapom magam, hogy megy ez a "csak ezen legyünk túl, utána jobb lesz", mint életfilozófia? Majd ha végre elvégzem az egyetemet, utána sokkal jobb lesz. Kár, hogy már gimi alatt is ezt mondogattam, aztán utána olyan csudajó azért mégsem lett. Másképp lett szar. Szóval próbálkozom a mostban lenni, mikor beleigazgat a jógaoktató a hegytartásba meg amikor igencsak jól sikerül amit főztem, vagy átmelegít a forró kávéból az első korty, amikor végre sikerül kipipálni egy tételt a tételsorban.
Igazából szükségem van egy új Arctic Monkeys albumra, hogy nagyon jó legyen nekem most. Szóljatok a Sanyinak.

ha kifordítom, ti is kifordíthatnátok

Voltam tegnap egy beszélgetésen, vagyis hát nem is beszélgetés volt az hanem valami sokkal jobb, mindenesetre ott volt a Grecsó és olyan okosakat mondott, nagyon szerettem. Ebben mondjuk részben az is benne volt, hogy a kedvenc zenekarom itatott meg előtte villányi roséval, előtte a dobossal gyártottam pólót meg ady/petőfi szőnyegszínházat néztünk és utána meg ott ültem, és hallgattam ahogy írásról beszélgetnek ott az orrom előtt. Mondott a Grecsó (szeretem ezt így írni, kifejezőbb, agrecsó) valamit ami nagyon meglegyintette az én roséban áztatott szívemet, miszerint mindenki, aki ír valamit, az irodalom része, a magyar irodalmi hagyomány része, és nem kell itt modoroskodni hogy az olvasó nem számít meg mittudomén, ha írsz, és olvasnak, író vagy, és mennyire szuper, hogy ma a blogokkal mindenki íróvá válhat aki szeretne, és akkor nagyon átéreztem, hogy ez tényleg mennyire remek már.
(aGrecsó olvasott fel a legújabb könyvecskéjéből is és annyira röhögtem, tudom hogy ez volt vele a cél, de akkor is megvett kilóra, szóval azt hiszem már tudom mire herdálom el a libris pontjaimat)
utána meg még a Dezsőt is elénekelte, és ha ennyiből nem lenne egyértelmű, tegnap nagyon jó volt nekem lenni.

kislakás

Biztosan én vagyok kiállhatatlan, de kedd óta itt van nálunk a lakótársam egyik rokona, egy srác, amúgy pesti, de most idejött bulizni és szó szerint itt lakik azóta. Mondjuk kedden még úgy voltam vele, hogy oké, persze, de nem gondoltam hogy tartós együttélés lesz ebből, és most is például hogy ketten vagyunk a lakásban, ő kiütve alszik, én meg németezek a szobámban...hát, nem mondanám hogy annyira komfortosan érzem magam. És nem, nem tudjuk mikor fogja megunni, de lassan már remélem, mert a hétvégére szükségem lenne feszengés nélkül.

Mielőtt átmegyek a klinikára, azért még maradék körözöttet eszem reggelire és persze Szabó Magda szösszeneteket olvasok - magyar írók közül nekem egyébként is ő az abszolút tökély, nála vesztem el először a stílusban, a szavakban, azóta sem találtam kiutat (no meg nem is szeretnék).

"Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat. Hol van már akkorára belőled az az igazi szenvedés, amelybe belegyakorolt az élet, hol a tanácstalan kétségbeesés, hol vagy te, ép önmagad?"
                                                                                                                                          /Für Elise/

péntekenként demonstrál is

Úgy alakult, hogy hetente egyszer, ahogy az órarendembe belefért, bemehetek egy harmadéves csoport bonctermi gyakorlatára, elméletileg segéderőnek (hivatalosan: demonstrátori diákkör). Gyakorlatilag nem sok vizet zavarok, annyira nem is macerálnak, hiszen még csak most kezdtem és ez a "free trial" félévem, semmi hivatalos...de hogy én ezt mennyire szeretem, tejóég. Ma csak egy gyakorlatvezető volt két csoportra (no comment), úgyhogy kicsit én is segítettem a rezidens lánynak, aki egyébként a gyakorlat feléig azt hitte, hogy én csak egy nagyon lelkes csoporttag vagyok. De kicsit belekontárkodhattam a tüdőbe, és olyan jó érzés hogy azért úgy nagyjából tudom hogy mit csinálok, hogy meg tudnám válaszolni a kérdéseket, és hogy ma valaki megkérdezte, hogy szerintem jó ötlet-e itt tdk-ba fogni, én pedig hezitálás nélkül tudtam azt mondani, hogy persze. Igaz mondjuk hogy még mindig csak a címem van meg, és egy ígéret majd valami megbeszélésre, na de a lymphomák megvárnak. 

A kedvenc beszélgetésem mondjuk a múltheti gyakorlaton volt, amikor is egy lány majdnem elájult, szóval kikísértem, és mikor már nagyjából magához tért, akkor beszélgettünk még egy kicsit hogy ne kelljen rögtön visszamennie a melegbe és büdösbe:

- És te komolyan patológus akarsz lenni?
- Ahaa.
-...fujjj.

megállás nélkül

Annyira kell rohanni mindig mindenhová, én meg elromlottam valahol útközben, az elmúlt néhány hétben néha teljesen elfelejtettem, hogy előre kellene gondolkozni, megtervezni és megfőzni a kaját, néha leülni, rendesen aludni, ilyesmik. Fokozatosan próbálom leépíteni az óráimat, egyszerűen nem tudok mindenhol ott lenni, így hát ahol nincs katalógus, azokkal enyhén szólva szabadelvűen bánik a csoport, csak arra figyelünk, hogy azért mindig legyen értékelhető mennyiségű ember. Időközben kiderült hogy elég brutál vashiányos anaemiát szedtem magamra a közelmúltban (és aztán nem értem, hogy mitől vagyok fáradt és van elegem mindenből), úgyhogy most vastablettára és esedékes laborkontrollokra ítéltettem, mivel pajzsmirigy-alulműködök is, és ezeket enyhén szólva nehezen egyeztetem össze a medikus-népbetegség hypochondriámmal (mostanában a porondon: májcirrhosis, és ne röhögj, mert tudom hogy nonszensz, de mégis van egy szegelete az agyamnak, aminek ezt képtelen vagyok megmagyarázni), hogy hol van az a kényes egyensúly, ahol még kellőképpen odafigyelek magamra anélkül hogy megzakkannék. Nincs kedvem iddogálni menni, inkább itthon sorozatoznék, vagy beülünk a kávézóba és forró csokit iszunk a lakótárssal, kiöregedtem én már a duhajkodásból, múlt héten álltam a vad fruttik koncerten és tiszta hülyén éreztem magam a roppant kínosan viselkedő tizenévesek közé beszorítva.
Visszatérve az egyetemhez, az oktatásunk elég sok sebből vérzik, és én valamilyen szinten már nagyon várom, hogy vége legyen ennek az egésznek. Jegyzeteket készítgetek (többé-kevésbé) szorgalmasan (fura a gondolat, hogy a tételsorok egy része a szigorló évre is kell, úgyhogy azt hiszem megéri vele előre dolgozni), megint és nagyon németül tanulok, az osztrák orvosi kamara honlapján szörfölök és Bécsről ábrándozom.
Szóval ilyesmik.

olyan gyerekek vagyunk.

Mentünk a zsidó hitközségbe vasárnap délután, nem jártam én még soha ilyen helyen, lévén hogy nem vagyok zsidó, példának okáért. De most volt ott ez a fesztiválszerű, mindenféle kultúrprogramokkal, és jött Hámori Gabriella az ő Gyarmati Fanni naplóján alapuló egyszereplős előadásával, mi pedig mentünk, jegyet minek előre, úgysem érdekel senkit - ott derül ki, hogy elővételben elfogyott. A kedvesarcú néni néz ránk, még neki van lelkiismeret-furdalása, de mondja, ne aggódjunk, vannak pótszékek, üljünk nyugodtan oda. Fizetnénk a jegyet, de nem engedi, grátisz legyen ez most nekünk, leszünk így is elegen. Sokkban ülök le a pótszékre, ami ugyanolyan kényelmes barna, szövettel bevont...pont velem szemben a székek által alkotott négyszögben az egyetlen fa zongoraszék...amíg megjelenik a főhősünk és megtelik a terem, azon gondolkozom, mennyire nem mernék a tekintetek kereszttüzében ülni egyedül, és elmesélni egy ilyen történetet, rengeteg halállal, könnyekkel, a boldog pillanatokon is átszűrődő nyomasztó, fullasztó mindennapokkal. Annyira szép ez a nő, ahogy le-fel veszi a lila kardigánt, a közönség közé ül, aztán a szőnyegen fekszik, zongorázik néha...egyszer még lekváros kenyeret is ken. Mik, Mik, meghal Babits, meghal Karinthy, Attila is...úgy sír az utóbbinál, hogy akarva-akartlanul is beleborzongok. Olyan részletek, amiket lehet én nem szeretnék, ha valaha kitudódna rólam vagy a házasságomról...de persze, miért lenne pont Radnóti tökéletes? A Tétova óda mögé odaláthatom mostmár a reggel nyűgösen kelő, nem épp egyszerűen kezelhető férjet. Nem lesz ettől kevésbé szerethető. Sőt.

"Nem az egyedül rossz, hanem Miklós nélkül."

kitéptem a lapokat.

Vagyis inkább olyan, mintha lett volna egy mappám, amit teleírtam, most pedig egy friss-ropogós gyűrűskönyv-betétlap csomagot fűznék a helyére.

Miről meséljek, az ötödévről, vagy arról hogy hogyan kezdtem meg a tdk-t a patológián, hogy milyen finomak a villányi borok vagy hogy két hétig köhögtem mielőtt úgy-ahogy helyrejöttem? 

És hogy tegnap elcsesződött a telefonom bekapcsológombocskája, szóval most olyan vagyok mint egy félkarú óriás, leredukálódva az instagram pc-verziójára? Ami lássuk be, elég szutyok.

De az idő legalább már kellőképpen őszi, mindjárt elindulok bevásárolni a tzatzikis-húsgombócos ebédemhez és délután Hámori Gabriella Gyarmati Fanni naplójából készült előadására megyek, szigorúan bontatlan csomag papírzsepivel.