napom fénypontja

az volt, amikor bejött random egy bácsi, és közölte, hogy ő akkor most jött pucolni az ablakot, szóval felugrott a nyomtató mellé az asztalra és kimászott a tetőre. Azt is mondta hogy majd ha kopog akkor engedjem már be. Aztán szólt hogy csukjam be az ablakot, máskülönben becsöpög a víz a nyomtatóra. Az láthatóan nem zavarta, hogy én közben valakinek a laphámrákját próbáltam indítani. Az ablakos hadművelethez persze nekem is fel kellett másznom az asztalra, de az olyan magasan van, hogy ehhez fel kellett előbb másznom egy forgószékre, mindezt abban a hosszú egyszerhasználatos köpenyben, amit az akció alatt nemes egyszerűséggel félig a nyakamba kaptam. Bácsi közben mondta, hogy Vorsicht. Így talált rám az asszisztensnéni, az asztalon térdelve, félig a forgószéken, miközben a bácsi már a tetőről integetett, hogy húzzam már le ugyan a redőnyt is legyek szíves, mert akkor azt is lemosná.

ami érdekes

hogy bár szinte mindig fáradt vagyok és túlterheltnek érzem magam, de lassan olyan érzésem is van, hogy megérkezem a saját életembe? Persze, sok a dolog, nehéz is, vannak még esetek amik igencsak döcögősen mennek, de végül mégiscsak mennek, meg ha valami nem teljesen oké, az itt legalább viszonylag könnyen és hatékonyan rekonstruálható. Az mondjuk mókás, hogy a klinikusok rendszeresen elfelejtik kitölteni a beküldőlapokat normálisan, szóval az egész napos munka mellett néha nyomozni is kellene, ha más nem akkor meg fotódokumentálni és lerajzolni hogy pontosan mi is történt, aztán majd rekonstruálja az, aki magát a leletet írja. A pontos diagnózis persze elvárt, de a patológián úgyis csupa unalom van, ráérünk. Nem, nem igazán...ki gondolta volna, hogy itt is ilyen bugyielhagyósan mennek a dolgok? Végülis minden nap insgesamt 9 órát dolgozom, plusz be-és hazajutás. 

De a legrosszabb, hogy közben a barátaim meg ottan szenvednek az óhazában, átvezénylődnek koronaközpontokba, miután eddig is teljesen le voltak terhelve havi 5-6 ügyeletekkel. De a koronaközpontban jó az órabér, mondják, 2900 Ft is megvan, nettó! Kiszámolom a saját órabérem, átszámítom, szemem guvad. Aztán meg rosszul érzem magam, amiért ez egyáltalán felmerült bennem, meg hogy az az első gondolatom, hogy milyen jó hogy nem kell hogy a részese legyek ezeknek a dolgoknak. És nekem sem könnyű, de össze sem hasonlítható azzal, amit magam mögött hagytam. Szörnyű, de ez az igazság. Nyugalomban rendelek magamnak jótékonysági Arctic Monkeys bakelitet (poszterrel!!) meg Klimtes kulacsot (a pipacsmezőset!!)

Úgy néz ki decemberben szabadságon is leszek, kár hogy valószínűleg sehová nem lehet menni még akkor sem, szóval majd bevetem magam a szülőkhöz, kutyázni és sütit sütni, készülni a karácsonyra, na meg kissé eltávolodni a dolgos hétköznapoktól, hiszen július eleje óta szó szerint szünet nélkül dolgozom, még egy nyomi kis ünnepnap sem volt. December végén pedig lejár a próbaidőm is, bár azt nem tudom, hogy lehet hogy egyszerre olyan mintha tegnap kezdtem volna, és mintha évek óta ott dolgoznék. #just2020things

Reggeleim dala pedig mostanában ez: 

árnyak

Azt hiszem, ha a magyarságom egy példával szabadna csak alátámasztanom, az az lenne, hogyha sötétben megyek valahová, és áthúzódnak az árnyékok előttem a járdán, mindig eszembe jut az a rész a Tótékból, amikor az őrnagy átugorja az árnyékot, mert azt hiszi hogy egy árok. Általában látom magam előtt a jelenetet a filmből is, sőt, ha meggyőződtem róla hogy senki sincs a közelben, néha egyet-egyet én is átugrom. 

Gondoltam megosztom ezt, mielőtt tömegesen elkezdenék a homofób könyvledarálással azonosítani, hogy mi is a "mi hazánk".

Bár itt szerencsére keveset tudnak arról, ami arrafelé nap mint nap folyik, így csak magamban és csendben szégyenkezem.

A zömök vasszekrény árnyéka rézsút keresztülfeküdt a betonon. A buszmegálló felé sétáltukban Varró őrnagy ezt a sötét csíkot ároknak nézte. Egy szempillantásra megállt, felmérte az árok szélességét, aztán svungot vett, és ügyesen átugrotta.

Mit tehetett volna Tót? Ő is megállt, ő is svungot vett, ő is átugrotta, tudván, hogy máskülönben kínos, sőt nevetséges helyzetbe hozza az őrnagyot.

Továbbmentek. Visszajöttek. Újra átugrották az árnyékot. Ezt a műveletet még egyszer megismételték, miközben szívták a jó hegyi levegőt, és barátságos eszmecserét folytattak.

Orvosi vélemény szerint a magaslati vidékek lakossága erősebb szexuális jelleggel bír, mint a síkságié. Nem csoda tehát, hogy Gizi Gézáné ablaka e nap estéjén mihamar elsötétedett. Amikor a sétálók a ház elé érkeztek, az iménti árok helyén csak a sértetlen, szürkén derengő útburkolatot látták. Ők azonban, mint eddig tették, gépiesen megálltak.

- Tessék csak - mondta az őrnagy, az úttestet vizsgálva.

- Csak ön után - mondta Tót, ugyanarra a pontra meredve.

- A világért sem - mondta az őrnagy. - Nem szeretem az udvariaskodást.

Cselekedni kellett. Tótnak két lehetősége volt:

1. Nem ugrik. Ezzel azonban mint mátraszentannai lakos, aki természetesen tisztában van a betonút állapotával, azt a látszatot kelti, hogy háromszor egymás után bolonddá tartotta az őrnagyot.

2. Ugrik. Ezzel viszont azt a látszatot kelti, hogy ő tovább is ároknak minősíti azt a helyet, ahol valójában csak egy árnyék feküdt.

Tót a két rossz közül a kisebbiket választotta. Svungot vett, és lendületesen átugrotta a nem létező árkot az iménti árnyék helyén.

Az őrnagy következett. Neki is két választása volt:

1. Nem ugrik. Ezzel beismeri, hogy egy tanulatlan községi tűzoltó csúfságot csinált belőle.

2. Ugrik, s ezzel ároknak nevezi ki egy árnyék hűlt helyét, de tekintélyének egyszeri megrövidülését legalább nem tetézi egy másodikkal.

Ő is a kisebbik rosszat választotta. Ő is lendületet vett, ő is ugrott.

Mintha mi sem történt volna, továbbmentek.

  /Örkény István: Tóték/ 

csőlátok

az imént a facebookon a "mosipelus"-t magamban latinul "mozipélusz"-nak olvastam és rögtön elszontyolodtam hogy nem is emlékszem ilyen kórságra, de aztán rájöttem hogy csak menthetetlen eset lettem. 

snippets

 sokkal komolyabb esélyeim lennének a blogírásra, ha követném azt az elvet amit eleve célul tűztem ki rengetegsok éve, hogy távirati stílusban nyomom, de rendszeresen. persze tervezni mindig lehet, aztán ki tudja megint meddig bírom, de hiányzik a híradás, meg az is hogy kiadjam magamból a dolgokat (és a barátaim már lehet nem sokáig bírják).

meglepő események az elmúlt két hónapból:

- két hét intenzív megfigyelés majd négy hét felügyelet alatti munka után egyedül hagytak az indítóban. jó, persze bármikor kérhetek segítséget, ha nagyon szörnyű a dolog (múlthét: szájüregi rák nyolcszorosan fadenmarkiert kimetszése olyan orientációs pontokkal hogy a sírás kerülgetett), és nem is tudom miért számítottam arra, hogy tovább fogják majd a kezem, de sokszor érzem azt hogy igazából gőzöm sincs mit csinálok. 

- azt sem gondoltam hogy ez az indítás dolog ekkora részét teszi ki a patológus munkájának, jó, persze nem később, mert ez a rezidensek dolga, de erről nekem előtte senki nem szólt, különös tekintettel a diktálásról nem.

- a kézzel kitöltött beküldőlapok a klinikai előzményekkel a nemezisem. csak géppel írott beküldőlapokat fogadnék el, de azt csak az ortopédiáról küldenek. kedves klinikai előzményem a "nicht sicher lesbar".

- amikor el kell kezdeni mikroszkópozni, az sem egyszerű egyáltalán, és sokszor nagyon hálátlan egy-egy eset (és a röhlichben rohadtul nem is így nézett ki!!!!!!!!!), és nem hiszem hogy ezt két hónap után kellett volna elkezdenem, de mindegy. miután a héten a még mindig futó eseteim meg a késő délutánig indítóban ülés miatt enyhén kikészültem, a mentorom szólt néhány jó szót az érdekemben, úgyhogy legalább most új eseteket nem fogok kapni egy ideig. 

- a boncolás nagyon ritka dolog, eddig egy volt amint részt vettem, ami nem feltétlen jó, mert nem az van mint az egyetemen hogy minden héten van és egy idő után...hozzászoksz? tudom hogy ez szörnyen hangozhat, de tényleg így van. na, itt viszont nem így van. három éve nem láttam ilyet, nem lett szebb. 

- eddigi legmorbidabb dolog amit az indítóban egy lezárt edénykében úszni láttam, az valakinek az orra volt. egész végig nem szabadultam a flying tiger-es orr alakú hegyezőm gondolatától közben. 

- megfestegetni orientáció után a szövetdarabkát néha igenis pihentető tud lenni. tudna, ha nem napjában hatvannyolcszor kellene ezt előadni. 

- minimum egy óra túlórával lehet hozni egyelőre a ránk kiszabott munkamennyiséget, és nekem kezdőként még mindig a legkevesebb jut. hogyha malignitást kell kimondani, azt két szakorvosnak is látnia kell, és amikor a múlthéten emiatt fél 6-kor kerestem egyet az intézetben, még válogatni tudtam hogy kit zaklassak. úgyhogy a mikroszkóp senki kezéből nem esik ki négykor, a sürgős eseteket az inditóban mindig aznap ötig kell fogadni...ennyit a nyugiról, meg a nyolctólnégyig miliőről amit az egyetemi évek második felében dédelgettem magamban.

- szabadidőmben rászoktam a tlc-n a 300 kg feletti emberekről szóló műsorok nézésére. korábban soha nem értettem hogy lehet ilyeneket nézni, de egy átdolgozott nap után zéró neurotranszmitterrel is megy, úgyhogy mostmár értem. 

- a hétvégék sokkal rövidebbek mint ahogy az korábban tűnt. próbálok nem lelkiismeret-furdalást érezni, hogy néha úgy használom ki őket, hogy a világon semmit nem csinálok. 

- de legalább vannak biztos pontok, például még mindig nem sok dolog übereli a glass animals-re főzést.

másfél hét

után eddig annyit sikerült leszűrnöm, hogy igen, bár a munkaidő sokkal kedvezőbb mintha klinikai szakterületet választottam volna, de azért itt is bent vagyok fél 8-tól fél 5-ig, szóval 6-kor kelek, és ha sétálok hazafelé (hogy meglegyen a napi mozgásadagom), akkor 6 körül érek haza. Szóval az élet többi részén nem annyira kell görcsölni, hiszen hazaesem, eszek valamit, youtube-ot nézek, alszom, és ennyi. (És akkor most még nincs oktatás, nem kutattam, nem írtam a disszertációt.)

Valamint hogy hiába tanulsz egy idegen nyelvet évekig (én elvileg 7 éves korom óta, tehát idestova 20 éve tanulok németet, wtf, sírok), attól még nem fog az neked nagyon jól menni. Fura az hogy nem tudod úgy kifejezni magad eleinte, én inkább hallgatok semmint hogy hülyeséget mondjak, és bizony a megértés is nehézkes tud lenni, főleg gyors beszédnél, meg azzal hogy most mindenkin állandóan maszk van, eleve sokkal nehezebb szerintem. Persze nagy félreértések nincsenek, megcsinálom amit kérnek, csak...én hülye azt hittem könnyebb lesz. Mondjuk small talk-ban magyarul sem vagyok jó, úgyhogy ezt reálisan nem is várhatom el magamtól. 

És rémálmaim netovábbja, a leletdiktálás. Amikor "indítod" a mintákat (azaz kinyesed belőle azokat a részeket amikből majd metszet lesz), akkor makroszkópos leírást, méreteket, az elvégzett nyeséseket, kért plusz festéseket mind-mind le kell diktálni, egy pedálokkal üzemeltethető mikrofon segítségével, amit aztán a nénik az irodasoron legépelnek. A lány aki mellett ezen a héten voltam sajnos tisztában volt vele, hogy ez csak úgy megy hogyha gyakorlod, úgyhogy elég gyakran cseréltünk helyet...hát nem mondom hogy nem éreztem hülyének magam egyszer-kétszer-sokszor. Eddig mondjuk két szót kellett kipótolni az összes leletben mert a néni nem hallotta/értette, szóval annyira nem katasztrófa a helyzet, csak megélni az, egy kicsit (nagyon).

Közben pedig még nagyon fura, hogy az élet mekkora hányadát kell ezek szerint a munkahelyen eltölteni, ki szerint volt ez jó ötlet?! Néha munka után antikapitalista subredditeket olvasgatok...mert oké, érdekes ez, de megint itt van az örök probléma: érdekes-e annyira, hogy az egész életemet kitöltse, hogy az egész életem ezzel töltsem?

Remélhetőleg a rutin, a megszokás és az okosodás mellé jár majd egy kis egyensúly is, vagy legalábbis az illúziója. 

Mr. Bureaucracy, can you control my destiny

Hol is kezdjem, vagyis hol folytassam, tejóég.

Szóval volt ez hogy elmaradt az állásinterjú, és ott megfogadtam, hogy többet előre ilyenekről ne is beszéljünk akkor, mert ezek szerint úgyis csak elkiabálom. Mivel a titkárságról azt írták, hogy majd jelentkeznek ha újra lesz lehetőség személyesen interjúztatni (a skype/zoom/tudomisén alternatíva fel sem merült, szerencsére, szerintem azon kicsit sírtam volna - na jó, ha muszáj akkor lehet ment volna, de örülök hogy nem kellett kipróbálni), és ez április végén következett be, mármint hogy egyáltalán jelentkeztek. Ott viszont egész hamar sikerült egyeztetni, szóval május elején már mehettem is beszélgetni.

Igazából teljesen szürreális volt, sosem jártam még ebben a városban de mindig piszkálta a fantáziámat, anyukám elvitt kocsival, az öcsém navigált, nem mondhatom hogy nincs jó dolgom, sőt. Bementem az interjúra, azt hittem menten elájulok komolyan, annyira gyűlölöm ilyenkor ezt a tehetetlen idegességet. Leültettek a konferenciaterembe, és jött az intézetigazgató professzor (igazából 50 körül van és egy mosolygós, szimpatikus pasas, teljesen nem olyan amilyet vizualizálsz ha azt mondom hogy 'patológus professzor', mert az öreg és szakállas és alkoholista, de legalábbis félőrült) meg még egy másik doktornő, nagyjából öt percig beszéltem magamról, aztán főleg ők, akkor hogy milyen ott dolgozni, milyen lehetőségek vannak, hogy a kutatás fontos (tudom, azért jönnék), hogy a disszertációt újra meg kell írnom (na ez egy külön történet, de mostmár ezt is tudom, és hát igen, ha muszáj akkor muszáj, egyet már megírtam, remélem a második is menni fog), de hogy akkor ők most két évre szeretnének felvenni, utána pedig majd meglátjuk, de ha akarok majd maradni akkor részükről nem szokott akadályba ütközni. 

Szóval így lett szóbeli ígéretem egy munkára, egy olyan helyen ami teljesen olyan mint amilyet szerettem volna. Igaz, hogy azóta az idegbaj és stressz nemtudomhány fázisán mentem keresztül, a teljesség igénye nélkül:

• Én júniusi kezdést értettem, ezért kerestünk lakást, ideköltöztem, bejelentkeztem, mire május utolsó napjaiban kiderült hogy ja, nem június, július. Az a rohadék egy betű. Számszerűsíteni persze nem volt eszünk, én legalábbis nem emlékszem hogy elhangzott volna, és nem hinném hogy ennyire félreértenék valamit...de hát ők a főnökök, szó szerint. A bónusz hónapban legalább felfedeztem a várost, próbálok újra hozzászokni ahhoz, hogy megint egyedül élek - bár be kell valljam, ég és föld a különbség azzal, hogy a családom egy órányi autóútra van. 
  
  
• A kis apartmanban ahol lakom, egy kerámia főzőlap van, amire első reggel ráolvasztottam az új kávéfőző alján lévő matricát - és aztán órákon keresztül próbáltam onnan eltávolítani. De végülis egész jól sikerült, csak ez ugyanaz a nap volt, mint amikor kiderült a júliusi kezdés, szóval alig éreztem magam csődtömegnek, és hívtam sírva az anyukámat, hogy nekem ez az egész nem megy.
  
  
• Kiderült hogy a betegbiztosítást már rég el kellett volna intéznem, úgy is hogy nem volt munkám és minden ügyintézés sokkal lehetetlenebb a korona miatt, természetesen. Aztán tegnap azt is sikerült megbeszélnem, biztosítós bácsi azt mondta hogy szerinte ez nem gond, hát ha gond lesz, akkor majd szólnak, én amit tudtam azt megtettem. 
  
  
  (Sidenote: Ez egyébként nagyon jellemző, nem tudom hogy csak erre az országra-e, vagy bármelyikre, csak ott nekem nem tűnt fel a tősgyökeresség miatt, de nem mondanak el maguktól információkat, ezt a betegbiztosítás-dolgot is csak hosszas utánajárás és internetes kutatás után bogoztam ki. És hát basszus, szerintem abszolút nem elvárható, hogy minden egyes jogszabálynak egyesével utánajárj, főleg hogy vakfoltjaid is vannak, kinek jut eszébe magától pl. hogy van ilyen mint a Rundfunkbeitrag - amit minden háztartás fizet aki rádiót/tévét/internetet használ, hát micsoda eszesek ezek a németek, konkrétan brutális összegek folynak be ebből /rákerestem, az utóbbi években általában röpke 5,3 milliárd euró, kell-e még bármit mondanom/. De közben meg gondolom úgy vannak vele, hogyha már idetoltad az arcod, akkor küzdd át magadat ezeken, nem tolják eléd a listát, hogy nézd csak, Távírólány, ezt meg ezt meg ezt még intézd el, mertkülönben. Pedig de szép is lenne.)
  
  
• A klinika személyzeti osztálya június 19-én jelentkezett be, hogy akkor a júliusi munkakezdésig mit kell záros határidőn belül elintézni, többek között az erkölcsi bizonyítványt, amit 3-4 hét múlva küldenek ki. Gyorsan sikerült kimatekoznom, hogy ez így sehogy nem fog kijönni, és már vizualizáltam hogy nem lesz ebből csak augusztusi munkakezdés, aztán szívhatom tovább a szüleim vérét. De persze arra mindig vannak frappáns megoldások, hogyha ők nem végzik el a munkát, szóval nem kell aggódni, kitölthettem egy kisdobosbecsszónemvagyokbűnöző nyilatkozatot, ami addig érvényes, amíg meg nem kapják az erkölcsimet. Hétfőn pedig megyek aláírni a szerződést - hát, legalább nem szerda reggel 7.55-kor, az is valami.
  
  
• Egy konstans és idegesítő probléma a nevem, illetve a doktori cím a személyimben. Mikor lediplomáztunk, akkor az az információ jött mindenhonnan, hogy le KELL cserélni a személyit, és hát basszus, büszkék is voltunk rá, mert hát igen, miért ne lettünk volna. De azt akkor még álmomban nem gondoltam volna, hogy itt a doktori címem "nem érvényes", nem használhatom elvileg ebben a formában. Nem fogadnak el szinte semmilyen külföldön szerzett doktorátust (még az osztrák orvosi diplomát sem, itt tettem le végleg a hajam!!!!), csináld meg itt újra. Szóval most van a magyar személyim amit mint magyar állampolgár itt használni tudok, és minden egyes alkalommal el kell magyaráznom, hogy hogy is van ez, de pl. a hivatalokban azt mondják, hogy ezt az alakot írják be, ami a személyimen van, tehát pl. az erkölcsit is így fogják kiállítani, már várom hogy mikor kell kimagyaráznom az egészet. Mindenesetre a szerződésemben ott van, hogy ebben az első két évben megszerzem a német doktorátust, de ilyen egy begyöpösödött idiótaságot én komolyan nem éltem...és kissé megalázónak is érzem. Nem azt mondom, hogy nincs aki csak összekamuzza a szakdolgozatot, de én pont nem az voltam, és azt olvasni hogy az én doktori címem "főiskolai végzettség"-nek felel meg általában, vagyis CSAK azért kaptam mert elvégeztem az egyetemet - nem segít az önértékelésemen.
  
  
  (Itt egyébként úgy van, hogy lehetsz orvos anélkül hogy doktor lennél, a doktorit általában az egyetem elvégzése után teszik még hozzá, de ugyanúgy önálló munka, még a terjdelem meg minden más is megfelel annak, ami nekünk kötelező volt ahhoz hogy egyáltalán a diplomát megkaphassuk - csak épp itt nem fogadják el.)
  
  

Ezekhez képest az üzemorvosnak elmagyarázni a magyar oltási könyvem alapján hogy eskü be vagyok oltva kanyaró ellen, már gyerekjáték volt (és ő is nagyon jófej volt legalább).

Bármit kellett eddig intéznem, igazából nagyon készségesek és jófejek voltak velem, épp csak ezen a rengeteg bürokrácián annyira nagyon nehéz átszenvednem magam, és közben egyszerűen képtelen vagyok megérteni, minek kell megnehezíteni így magunknak ezt az egész életet, annyi felesleges bonyodalom, idegbaj és kortizol. És miközben a hivatalban várok maszkban, meg formanyomtatványokat töltök ki maszkban, meg kutyagolok egyik helyről a másikra maszkban, akkor azért nem tud nem eszembe jutni, hogy lehet mégiscsak jobb lenne egy angol farmon zöldséget termeszteni, pitét sütni meg gyertyát önteni. 

hey you watching me / lookin' through a screen

Sokkal hamarabb eljutottam a szokásos indie buliba újra, mint azt tavaly gondoltam volna, mert a szervezők persze livestreammel rukkoltak elő ebben a faramuci helyzetben. Nem is tudom, miért tölt el olyan örömmel azoknak a daloknak és klipeknek a megtekintése, amiket bármikor máskor is megnézhetnék...talán az, hogy most nem nekem kell választani, csak jönnek a kedvenc dalok decision fatigue nélkül, plusz a tudat, hogy vannak ott azok a fiúk, akik most szintén egy lakásba bezárva gondosan válogatják a nekünk kedvenceket, amik nekik is kedvencek, és ugyanúgy folynak át egymásba a felvételek, mint ahogy az a38 hajó kivetítőjén szoktak régen, a népek a chatben dalokat kérnek és néha barna sört, hallok egy nagyon jó nothing but thieves dalt amit azóta megállás nélkül hallgatok, és végre egy kicsit kevésbé érzem magam elveszve és végtelenül egyedül.

Az állásinterjúmat természetesen határozatlan ideig elhalasztották.

Lehet, hogy önzőség, de azt még muszáj kiadnom magamból, hogy a legnagyobb jelenlegi aggodalmam, hogy április elejére behívtak interjúra egy olyan helyre, ami minden szempontból traumhaft, és most azon cidrizek itt csendben magamnak (néha anyukámnak), hogy mi lesz ha teljes kijárási tilalom lesz, és az emberek csak igazolással mehetnek dolgozni, az az állásinterjúkra valószínű nem vonatkozna, de hát hogy legyek úgy orvos, hogyha nincsen munkám. Az mondjuk talán nem önzőség, hogy szeretnék ebben a minőségben dolgozni, de hát ér-e az most, hogy szövettan meg flow cytometriás labor, vagy az is önzőség-e, mert hát mégsem karanténkórház. Persze azt távolról sem szeretném, ha most durván megnövekedne az igény a patológusokra.

Mindenesetre utálom, hogy ilyeneken kell agyalni. Sajnos nincs az a vicces sorozat, jól megírt könyv és slow life vlog, amitől kevésbé utálnám. 

what have you, George?

Mostanra eljutottam odáig, hogy nagyon rosszul tűröm, hogy még a csapból is a járványhelyzet folyik. Az, hogy minden egyes facebook-bejegyzés, cikk, rádiós hír, tv-riport, minden e körül forog, az szerintem olyan mértékben toxic, amiről Britney soha még csak álmodni sem mert. Szóval a saját (nyomokban) ép elmém megőrzése érdekében nemcsak a social distancing művészeti ágát gyakorlom, hanem a mindentől való eltávolodást. Attól nem lesz kevesebb halott, hogyha óránként megnézzük, mi változott, nem lesz több védőfelszerelés, hogyha felbosszantjuk magunkat a vezető pozícióban lévő emberek alkalmatlanságán és felelőtlen kijelentésein, és ahogy magamon észrevettem, az egész egy olyan lelkiállapothoz vezet, ami a bezártsággal együtt lassan, de biztosan teljes kétségbeesésbe taszít. 

A youtube-on követett emberek legnagyobb hányada is szintén ezzel foglalkozik csak, self-isolation study with me, vírusinfók, egy-két hogyanneőrüljünkmeg. Úgyhogy a napjaim legnagyobb hányadát azzal töltöm, hogy Kanada legremekebb bűnüldözőjének kalandjait követem nyomon, és mivel ezt korábban nem tettem, az évadok számából adódóan a Murdoch Mysteries javarészt elég lesz ahhoz, hogy átvészeljem ezt az időszakot. Ha nem, akkor majd keresek valami más vicces, érdekes, figyelemelterelő sorozatot még, mert jelenleg csak azt érzem, hogy ezt másképp képtelenség lesz kibírni.

mert mi másról szólna ez a bejegyzés, ha nem erről, ugye

Nem is tudom, tudnék-e még olyan dolgot írni a vírushelyzetről, amit nem írtak meg nálam sokkal ügyesebben, szebben, jobban. Őszintén, sokféleképp lehet ezt nézni, és sokszor azt érzem, jobb inkább másfelé figyelni, mivel a csapból is ez folyik, mindenhonnan ömlik az információ, hol hitelesebb, hol ugyancsak megkérdőjelezhető forrásból, és már ezek puszta megszűrése is fárasztó.

Nézem a social distancing felhívásokat, és egyet kell értsek az alapelvvel, de ugyanakkor nem tartom fairnek, hogy minden fiatal most maradjon a négy fal között, csak ennek szentelve az elkövetkező heteket, hónapokat. Nem hiszem, hogy a gazdaság ezt el tudja viselni, és nem lehetek olyan naiv, hogy azt mondjam, ez nem számít, mert aztán a következményeket ugyanúgy nekünk kell majd viselni. Persze az egészségügyi dolgozókra nem vonatkozik semmi az oltalomból, és végtelenül szomorúnak találom a "ti választottátok ezt a szakmát" és "erre esküdtél fel" hozzáállásról tanúskodó megnyilvánulásokat, de az már sokkal kevesebb embernek jut eszébe, hogy valami hálafélét is tanúsítson, kicsit éreztetve az eü. dolgozókkal, hogy igenis van miért küzdeni. 

Tényleg nem tudom, mi a jó hozzáállás. De lehet, hogy hallgatni kellene azokra, akik értenek hozzá? Akik szakmájukból fakadóan jogosan fogalmaznak meg kételyeket és próbálnak óva inteni? 

Önző dolog, kissé talán visszás is, de szerencsésnek érzem magam, örülök, hogy már egy másik országban élek, és nem operatívtörzsföldén kell ezt az egészet, főleg egészségügyi dolgozóként, megélnem. De ott vannak a barátaim (sokan orvosok, merénilyensznobvagyok és csak orvosokkal barátkozom), ott van a tágabb családom, és nem mondom, hogy nyugodt vagyok, ha rájuk gondolok mostanság.

Persze, itt is viszik a lisztet, konzervbabot, klotyópapírt. Nem gondoltam, hogy ez az emberi fogyasztás szentháromsága, mik ki nem derülnek ilyen szituációkban, ugye. Mindenesetre ez akár személyiségtesztnek is elmenne (a kauciós IQ-tesztem után): Ön milyen három termékfajtát halmozna fel mindenképp egészségügyi vészhelyzet esetén? Kommentben várom az ötleteket, nekem: kávé, zabpehely (mert abból szükség esetén zablisztet és tejutánzatot is lehet gyártani), és fagyasztott zöldség-gyümi. 

Egyébként én azt hittem, hogy az egyértelmű mindenkinek, hogy rendszeresen kezet mosunk, meg hogy nem köhögünk le senkit a tömegközlekedésen meg a boltban?!? Micsoda illúzióktól vagyok kénytelen megválni. 

Mindenesetre remélem, hogy aki tud, az otthon marad (bár erre is olyan ellenpéldákat látok, hogy a hajam égnek áll), aki nem, az a lehetőségekhez mérten tud vigyázni magára, és lesz idő, amikor ez az egész nem végtelenül fárasztónak és szomorúnak fog tűnni, hanem édesbús nosztalgiával gondolunk majd vissza arra, amikor 2020-ban ügyesen túléltük a koronavírustot. 

island of temptation

Mindig jókat szoktam derülni azon, amikor kiderülnek a Sziget fellépők, jobban mondva a kommentelőkön, akik sosem mulasztják el megjegyezni, hogy énezekbőlegyetsemismerek és természetesen régenmindenjobbvót. Egyszer voltam a Szigeten és jó volt, egyszer meg voltam és szar volt, ennyivel tudom összefoglalni az élményeimet, de idén is tudnék néhány olyan fellépőt választani, akiket azért meglesnék, ha nem egy túlárazott és tömegnyomor rendezvényről beszélnénk. (Jó, melyik fesztivál nem tömegnyomor, kérdezhetnénk...de szerintem azért nagyon nem mindegy, hogy az a tömeg mekkora területen oszlik el...)

Azért a napi bontást megvártam, mert úgy voltam vele, hogyha bárki más akit szívesen látnék egy napon lesz Miles Kane-nel, akkor még megfontolom. De hát tudják ők, hogy nem kell nekem feltétlen odamenni, szóval ügyesen szervezkedtek, nem lesz aznap sem Foals, sem Foster the people, sem The Strokes...most komolyan, a Strokes az annyira niche, hogy senki nem ismeri?? 

Najólvan, first world problems újfent, tudom én. De inkább ezzel foglalom el magam, mint hogy kövessem a híreket a koronavírus-esetszámokról, miközben döbbentem figyeljem ahogy az emberek babkonzervet és száraztésztát tankolnak...ennyi erővel minden egyes influenzajárványtól idegrohamot lehetne kapni? Nem akarom tudni, mi történne akkor, ha ténylegesen valami konstruktív megoldást igénylő problémával szembesülnénk mint emberiség? Mi történne akkor? Mint mondjuk...a klímaváltozás? :)

Elkanyarodtunk. Inkább legyen tánc. 

orvosként mindig lesz munkád.

Egyáltalán nem olyan egyszerű ez a munkahely-keresés, mint amilyennek az ember képzelné, főleg ezzel a diplomával. Vagy csak én voltam naiv, meg ugye csak azt láttam, ahogy a csoporttársaimat felveszik akárhova is, én meg idejöttem, átküzdöm magam a bürokrácián, nyelvvizsgázom, aztán keresem a helyet lelkesen, de mindenhol fontos lenne a megkezdett szakképzés, a tapasztalat. Ami ugye nehezen fog összejönni, hogyha sehol nem hajlandóak alkalmazni.

De már fel sem bosszantom rajta magam. Egyelőre három szálon fut a cselekmény, jövőhéten telefonon interjúzom, egyszer majdcsak lesz belőlem valami.

Február elején már majdnem lett, elutaztam egy random városba ahová interjúra hívtak, odamentem egy nappal korábban, volt szállásom egy belvárosi kis panzióban, felfedeztem a helyet (amennyire az eső engedte), aztán másnap beszéltem a klinikán a patológiát vezető proffal, körbevezettek, kedvesek voltak. De mint kiderült, az itteni doktori fokozat feljebbvaló, mint amit én Magyarországon megszereztem, szóval azt ajánlotta, hogy félállásban mehetnék dolgozni, és akkor az lenne az első, hogy írni kéne egy disszertációt, meg azt megvédeni. Nem kicsit forrázott le a dolog, főleg mert eszembe nem jutott, hogy amit ott abszolváltam, az itt nem ér. Vagyis nem eleget. Na meg nem is a disszertációírás maga, hanem hogy rögtön, azonnal, lehetőleg tegnap, és addig félállás, csak hogy kellően motiváltnak érezd magad...és gondolom a félállásért kapott fizetésből is meg tudtam volna élni, hiszen ha rohamléptékkel kell egy teljes kutatást végigasszisztálni, mindeközben pedig dolgozni, nagyjából meghalni sem lenne időm, és lakhatnék a laborban az asztal alatt. Úgyhogy ezt rövidre zártam, és ugyan azóta jelentkeztem szintén egyetemi kötődésű állásra, őszintén, már nem tudom mire számítsak.

Mondjuk minél több idő telik el, annál kevesebb az igényem a karrierépítésre, már az is megfordult a fejemben hogy beállok radiológus rezidensnek (mert úgy tűnik arra itt nagyobb a kereslet), csak legyen valami amiből meg tudok élni és olyan dolgokat csinálni, amik ezenfelül érdekelnek. 

Kár hogy nem tudok elég jól és konzisztensen blogot írni ahhoz, hogy ezzel megváltsam a világot. De ha rákényszerítenek, még a végén megpróbálom. 

random gondolataim az oktatásról (?)

Az egyik alsós tanítónénim mostanában igen gyakran kommentel facebookon "ámen"-t olyan oldalak bejegyzéseihez, mint a "napi angyali üzenet", és egyéb hasonló égbekiáltó förtelmes okosságok. És nem tudom, ez számomra miért tűnik összeférhetetlennek a tanítónéniséggel, meg gondolom a kisiskolásokkal viszonylag ritkán kerül szóba ilyesmi (bár tény hogy a gyerekek néha meglepően specifikus dolgokat tudnak kérdezni, szóval végülis ki tudja), de akkor is furcsának tartom, hogy a gyerekek elméjének pallérozása valaki olyan kezében legyen, aki szemmel láthatóan hisz a facebookos ámenek hatásosságában. 

Mondjuk azon is sikerült erőteljesen ledöbbennem, amikor a minap megnéztem a középiskolai felvételi feladatsorokat. Van az a jelenség, amikor az emberek egy idő után hajlamosak azt mondogatni, hogy visszasírod majd az érettségit, mert az volt életed legkönnyebb vizsgája? Ezzel mondjuk soha nem értettem egyet, de azt azért nem gondoltam volna, hogy a 12-14 éveseknek szánt feladatsorok felnőtt fejjel ilyen nehéznek fognak tűnni. És főleg mindezt 45 perc alatt, stresszhelyzetben megoldani? Az egész annyira igazságtalannak tűnt, mennyit kell ezeknek a gyerekeknek még pluszban készülniük, hány pluszóra és a szülők belefektetett energiája, ebből fakadó feszültség meg sírások szükségesek ahhoz, hogy valaki szimplán csak továbbhaladjon az oktatásban? Ami még mindig semmire nem garancia. 

Azóta sokat olvasok a finn oktatási rendszerről. 

self sabotage

Ha valamit átviszünk az új évtizedbe, az bizony az önostorozás és a torz énképem, ami visszatart attól hogy akármilyen munkahelyre beadjam a jelentkezésem. Na mondjuk nem hosszan visszük tovább, mert ma rákényszerítettem magam, hogy véglegesítsem a motivációs levelet, nyomtattam, aláírtam, scanneltem. És holnap elküldöm. Becs'szó.

Mostmár hogy egy német orvosi kamara tagja vagyok, we might as well live up to that.

Mondjuk bekerülni nem volt egyszerű, mármint a néni nem könnyítette meg a dolgot, ugyanis nagyjából semmit nem tudott szegény eszközölni, de röpke egy óra alatt sikerült kitöltenie a jelenkezési lapomat (az alapján, amit nekem otthon ki kellett tölteni), meg kiállítani az igazolványt amin olyanok vannak állítva rólam vala hogy "dr. med.", és állítólag a patikában erre adnak ki nekem gyógyszert, ami teljesen abszurd, de már a gondolatát is imádom.

Tudományhiányomat olyasmikkel enyhítem, hogy megtanulok németül olyan alapvetéseket mint kehelysejt és laza rostos kötőszövet, meg néha metszetkvízekkel játszom az internetekben, de ma egy gyomrot nem ismertem fel és kicsit szomorú lettem. Nem is szeretem a gasztros dolgokat (de egyébként tényleg).

Fura elképzelni, hogy az én kis nyomi fejem bárhol kellhetne mikroszkópba nézdegélésre, de attól tartok, nemsokára kiderül.

Sikeres és boldog évtizedet nektek, és ha nem nagy kérés, akkor nekem is.