árnyak

Azt hiszem, ha a magyarságom egy példával szabadna csak alátámasztanom, az az lenne, hogyha sötétben megyek valahová, és áthúzódnak az árnyékok előttem a járdán, mindig eszembe jut az a rész a Tótékból, amikor az őrnagy átugorja az árnyékot, mert azt hiszi hogy egy árok. Általában látom magam előtt a jelenetet a filmből is, sőt, ha meggyőződtem róla hogy senki sincs a közelben, néha egyet-egyet én is átugrom. 

Gondoltam megosztom ezt, mielőtt tömegesen elkezdenék a homofób könyvledarálással azonosítani, hogy mi is a "mi hazánk".

Bár itt szerencsére keveset tudnak arról, ami arrafelé nap mint nap folyik, így csak magamban és csendben szégyenkezem.

A zömök vasszekrény árnyéka rézsút keresztülfeküdt a betonon. A buszmegálló felé sétáltukban Varró őrnagy ezt a sötét csíkot ároknak nézte. Egy szempillantásra megállt, felmérte az árok szélességét, aztán svungot vett, és ügyesen átugrotta.

Mit tehetett volna Tót? Ő is megállt, ő is svungot vett, ő is átugrotta, tudván, hogy máskülönben kínos, sőt nevetséges helyzetbe hozza az őrnagyot.

Továbbmentek. Visszajöttek. Újra átugrották az árnyékot. Ezt a műveletet még egyszer megismételték, miközben szívták a jó hegyi levegőt, és barátságos eszmecserét folytattak.

Orvosi vélemény szerint a magaslati vidékek lakossága erősebb szexuális jelleggel bír, mint a síkságié. Nem csoda tehát, hogy Gizi Gézáné ablaka e nap estéjén mihamar elsötétedett. Amikor a sétálók a ház elé érkeztek, az iménti árok helyén csak a sértetlen, szürkén derengő útburkolatot látták. Ők azonban, mint eddig tették, gépiesen megálltak.

- Tessék csak - mondta az őrnagy, az úttestet vizsgálva.

- Csak ön után - mondta Tót, ugyanarra a pontra meredve.

- A világért sem - mondta az őrnagy. - Nem szeretem az udvariaskodást.

Cselekedni kellett. Tótnak két lehetősége volt:

1. Nem ugrik. Ezzel azonban mint mátraszentannai lakos, aki természetesen tisztában van a betonút állapotával, azt a látszatot kelti, hogy háromszor egymás után bolonddá tartotta az őrnagyot.

2. Ugrik. Ezzel viszont azt a látszatot kelti, hogy ő tovább is ároknak minősíti azt a helyet, ahol valójában csak egy árnyék feküdt.

Tót a két rossz közül a kisebbiket választotta. Svungot vett, és lendületesen átugrotta a nem létező árkot az iménti árnyék helyén.

Az őrnagy következett. Neki is két választása volt:

1. Nem ugrik. Ezzel beismeri, hogy egy tanulatlan községi tűzoltó csúfságot csinált belőle.

2. Ugrik, s ezzel ároknak nevezi ki egy árnyék hűlt helyét, de tekintélyének egyszeri megrövidülését legalább nem tetézi egy másodikkal.

Ő is a kisebbik rosszat választotta. Ő is lendületet vett, ő is ugrott.

Mintha mi sem történt volna, továbbmentek.

  /Örkény István: Tóték/