szélmalomharc

egy hónapon belül másodjára járok úgy, hogy odaállítok a főnök elé valamiféle diagnózissal, aki aztán látványosan nem hisz nekem, jót mulat azon hogy mennyire amatőr vagyok...majd aztán rendelünk még néhány immunt meg esetleg molekuláris vizsgálatokat, és aztán sajnos kiderül hogy nekem volt igazam. most ez akár nagyképűen is hangozhat, és persze nem is mondom azt hogy biztos voltam a dolgomban, de csak azért ellentmondani a rezidensnek mert kezdő, és mert még nőből is van, szerintem irtózatosan gáz, és nincs olyan professzor és nincs az a háttértudás, amivel ezt az ember megengedheti magának, főleg amikor mások egészségéről van szó. és jó, persze kimegy a lelet majd másfél héttel később mint ahogy én először azt mondtam, hogy szerintem ez lymphoma, a főnököm pedig megállapította, hogy jó hogy a rezidensek nem adhatnak ki maguktól leletet, hát mi lenne itt. aztán ma meg jött a koppanás. a beteg akiről szó van, harminc éves. szerencsére a szakorvos akivel együtt dolgoztam átvette a dolgot és mondta hogy majd ő megmutatja újra ennek a csoda embernek is...az meg hogy én felkúrtam magam rajta az égig, az nem számít, biztosan csak azért vagyok ilyen hisztis mert nőből vagyok. (és ha azt hinnénk, hogy csak üldözési mániám van: a másik újonnan jött rezidenslánnyal, akinek ráadásul három évvel több tapasztalata is van, ugyanezt csinálja.) 

végülis ha valamire, akkor arra jó ez, hogy tudjam, milyen szakorvos/professzor/főnök/ember nem szeretnék lenni soha.

vasárnap esti nagyon random

emlékszem, egyszer kórszövettan gyakorlaton mondta az akkor még rezidens lány aki tartotta az órát, hogy feltehetőleg neuropatológia irányba fog elmenni majd, no nem azért mert az érdekli leginkább, hanem mert az intézet meg az igazgatóúr kábé eldönti, hogy kinek milyen irányba kellene mennie, és neki valószínű ez fog jutni.

egész addig nem értettem ezt, amíg hétfő este délután ott nem ültem a saját főnökömmel szemben, aki éppen azt prezentálta, hogy milyen, az urológusokkal közös témához kellene neki ember aki az archívumból összekukázza (na ő persze nem ezt a szót használta) az izominvazív urothelcarcinomákat, mindegyiket kikéri onnan, átnézi a mtszeteket, bejelöli rajta a daganatot tartalmazó területeket és ebből TMA-kat (tissue microarray) készíttet a laborban. amikor belekerülsz egy olyan helyzetbe, hogy érzed, hogy itt a nem az nem igazán opció.

de ami a legmókásabb, hogy igazából nem is annyira bánom. lehet hogy magamtól soha nem jutna ilyesmi az eszembe, de a téma érdekes, a főnököm főleg uropatológiával foglalkozik szóval hol máshol lenne lehetőségem ilyesmivel foglalkozni és ilyet alaposan megtanulni, mint egy ilyen intézményben? próbálom a lehetőséget meglátni benne...mert végülis lehet hogy mondhattam volna nemet, de fél év rezidensség után azért érzed hogy ennyire talán mégsem kellene hálátlannak lenni. és az is lehet, hogy bóknak kellene vennem, hogy ennyi idő elteltével ilyen tervek esetén én vagyok az ember akit levadászik.

kérdezte egyébként, hogy hogy érzem magam ott, mondtam hogy bár nem olyan mint amire számítottam, de összességében jól. rákérdezett hogy mi az amit hiányolok. mondom a szabadidő. hát ezen irtó jót derült, hogy én azt gondoltam hogy a patológia az ilyen nyugalmas terület...mondjuk utólag én sem értem, no meg persze még mindig sokkal nyugalmasabb mint a klinikai területek (gondolom), de azért mégis többet kíván, mint amire számítottam. hosszútávon majd kiderül, mennyit vagyok hajlandó megadni neki belőle. 

abban reménykedtem, hogy legalább a tavasz megérkezik szép lassan, hogy az ember legalább nagy sétáktól és szabadtéri olvasással jobb kedvre derüljön, hát erre nem pont most jön a farkasordító cudarhideg? most valamilyen furcsa okból annyira ráfüggtem a jesus christ superstarra, hogy naponta egyszer meghallgatom, ez most az én mentsváram, magam sem értem miért, de nem is fontos. 

megkaptam az oltás első adagját is, talán egyszer visszatérnek a dolgok egy semi-normál kerékvágásba. addig meg marad az a megmagyarázhatatlan hashtagaesthetic boldogság-érzés ami (teszem hozzá, 120% agnosztikusként) eltölt akkor amikor jézus először belép ebbe a dalba: