emlékszem, egyszer kórszövettan gyakorlaton mondta az akkor még rezidens lány aki tartotta az órát, hogy feltehetőleg neuropatológia irányba fog elmenni majd, no nem azért mert az érdekli leginkább, hanem mert az intézet meg az igazgatóúr kábé eldönti, hogy kinek milyen irányba kellene mennie, és neki valószínű ez fog jutni.
egész addig nem értettem ezt, amíg hétfő este délután ott nem ültem a saját főnökömmel szemben, aki éppen azt prezentálta, hogy milyen, az urológusokkal közös témához kellene neki ember aki az archívumból összekukázza (na ő persze nem ezt a szót használta) az izominvazív urothelcarcinomákat, mindegyiket kikéri onnan, átnézi a mtszeteket, bejelöli rajta a daganatot tartalmazó területeket és ebből TMA-kat (tissue microarray) készíttet a laborban. amikor belekerülsz egy olyan helyzetbe, hogy érzed, hogy itt a nem az nem igazán opció.
de ami a legmókásabb, hogy igazából nem is annyira bánom. lehet hogy magamtól soha nem jutna ilyesmi az eszembe, de a téma érdekes, a főnököm főleg uropatológiával foglalkozik szóval hol máshol lenne lehetőségem ilyesmivel foglalkozni és ilyet alaposan megtanulni, mint egy ilyen intézményben? próbálom a lehetőséget meglátni benne...mert végülis lehet hogy mondhattam volna nemet, de fél év rezidensség után azért érzed hogy ennyire talán mégsem kellene hálátlannak lenni. és az is lehet, hogy bóknak kellene vennem, hogy ennyi idő elteltével ilyen tervek esetén én vagyok az ember akit levadászik.
kérdezte egyébként, hogy hogy érzem magam ott, mondtam hogy bár nem olyan mint amire számítottam, de összességében jól. rákérdezett hogy mi az amit hiányolok. mondom a szabadidő. hát ezen irtó jót derült, hogy én azt gondoltam hogy a patológia az ilyen nyugalmas terület...mondjuk utólag én sem értem, no meg persze még mindig sokkal nyugalmasabb mint a klinikai területek (gondolom), de azért mégis többet kíván, mint amire számítottam. hosszútávon majd kiderül, mennyit vagyok hajlandó megadni neki belőle.
abban reménykedtem, hogy legalább a tavasz megérkezik szép lassan, hogy az ember legalább nagy sétáktól és szabadtéri olvasással jobb kedvre derüljön, hát erre nem pont most jön a farkasordító cudarhideg? most valamilyen furcsa okból annyira ráfüggtem a jesus christ superstarra, hogy naponta egyszer meghallgatom, ez most az én mentsváram, magam sem értem miért, de nem is fontos.
megkaptam az oltás első adagját is, talán egyszer visszatérnek a dolgok egy semi-normál kerékvágásba. addig meg marad az a megmagyarázhatatlan hashtagaesthetic boldogság-érzés ami (teszem hozzá, 120% agnosztikusként) eltölt akkor amikor jézus először belép ebbe a dalba:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése