Der Pathologe

Meséltem már ezt-azt a főnökömről és arról, hogy azért nem mindig egyszerű vele kijönni. Tegnap megint megvillantotta a jellemének azt a részét, ami miatt nekem személy szerint problémáim vannak vele néhanapján.

Történt ugyanis, hogy a kolléganőmmel-irodatársammal kellett megbeszélnie egy kutatással kapcsolatos dolgot, ezért egyszer csak ott találtuk az irodánkban, ahol megszakértett pár antitestet az immunhisztokémiákhoz, ilyesmik. Na de vele gyakran nem áll meg a dolog ennyiben, ugyanis ilyen szószátyár embert mint ő, őszintén, nem sokat ismerek. Ha esetleg nála kell eseteket leadni, ott is a fele idő small talk-kal és az ő random, patológiát néha nyomokban sem tartalmazó történeteivel telik (kedvencem volt amikor a zongorázó nyolc éves fiáról mutatott nekem videót, alig volt kínos, ilyen szituációkban nem kicsit vagyok hálás a maszkhordásért). A tegnapra jutó (szerinte) vicces története pedig a következő volt: van itt ez az ikonikus folyóirat, a Der Pathologe, ami lényegében az, amit a neve sugall, egy patológusoknak szóló folyóirat, amiben németül jelennek meg a szakcikkek, általában minden szám egy-egy adott témakörre/problematikára fókuszál. De a nevével van egy aprócska gender-probléma is: a Der Pathologe ugye patológust jelent - hímneműt. És ugyan bennem eddig ez még nem merült fel, addig amíg a főnökünk röhögve nem kezdte mesélni a két nőnemű rezidensének, hogy most körbeküldtek egy felmérést, hogy a folyóiratot tervezik Die Pathologie-ra átnevezni, hogy a szakterületre fókuszáljon a cím, és ne a patológusra, akit németül egyelőre csak genderspecifikusan lehet nevén nevezni. 

És ő ezen remekül kacarászik, professzorként az ötvenes évei elején, mi meg csak hallgatunk, és nem tudom, mennyire tiszta előtte, hogy a kolléganőm, aki idén januárban kezdett itt, többek között azért mondott fel az előző helyén, mert nem tudott nőként érvényesülni az intézetben, mert minden ami kutatás, projekt, előmeneteli lehetőség volt, az valahogy Y-kromoszómához kötötten öröklődött. És nálunk nem igazán megfigyelhető ez, de azért a főnök a személyiségéből adódóan néha nehezen titkolja, hogy minket kevesebbre tart, vagy jön ezekkel a viccesnek szánt, megalázó megjegyzéseivel, ami néha még rosszabb, mert elveszi az egész dolog élét, konkrétan képen röhögi azt, ami szinte minden tudományos területen dolgozó nőnek napi szintű, néha nyílt, de legalábbis burkolt küzdelem.

Ma továbbképződtünk közösen az intézetben, mindenki meg lett hívva, hogy (kicsit kijátsszva a rendszert) együtt nézzük a továbbképzést egy accountról. De valahogy csak mi hárman lányok voltunk ott, mint ahogy már múlthéten is. Mert valahogy közben természetes lett az, hogy a feleannyi elismerésért kétszer annyit kell dolgoznod. (Persze ettől függetlenül is mentem volna, mindenesetre az egybeesést érdekesnek találtam.) De az egyik professzorasszony aki tartotta, ő az egyik példaképem, külföldről jött, és most egyike a nagyon kevés nőnemű egyetemi intézetigazgatóknak az országban. Szóval lehetséges. Nem akarom tudni, vajon hány hasonló, és ennél ezerszer cifrább története lehet. 

És nem várja el senki, hogy mint ahogy a főnök “kedvesen” javasolta, hogy akkor legyen most pár évtizedre Die Pathologin, hogy a nőnemű patológusok is megkapják a részüket. 

Csak vedd észre végre, hogy nem nevetünk veled. 

tud-e még blogot írni?

Meg van-e még miről. Mégis, mikor beújítottam egy szépséges mechanikus billentyűzetet háttérvilágítással meg mindennel ami elképzelhető fancység ebben a témakörben, és azon gondolkoztam, hogy oké, de mit akarok ennyit gépelni most, akkor az első ami eszembe jutott az az volt ((((hogy kurvára kellene írnom egy disszertációt az itteni doktori címhez de sehol sem tartok a kutatással ááááááá)))) az ez az elhanyagolt kis blog volt, meg hogy mégiscsak lehetne folytatni, csak hát mikor, az a kérdés, folyamatosan. 

Valahogy szünet nélküli időhiányban szenvedek, de amikor 12 órákat dolgozom naponta, akkor nem is értem, hogy miért. És itt érkezünk el rögtön az utolsó másfél évem legnagyobb dilemmájához és a nagy kérdéshez: meddig vagyok hajlandó elmenni és mennyit vagyok hajlandó feláldozni egy olyan dolog miatt, amit bár nagyon szeretek csinálni, kitölti az életem jelentős hányadát, és ezzel potenciálisan olyan dolgoktól vesz el nem kevés időt, aminek a hiányát később nagyon nem szeretném megbánni…? 

A “legrosszabb” talán pont ez, hogy irónia nélkül tényleg kijelenthetem, hogy nagyon szeretem a munkámat, hogy nem vagyok teljesen reménytelen benne, hogy imádom a közvetlen kollégáimat, és minden nap történik valami, amit nem láttam jönni, legyen ez akár pozitív, akár nem annyira, de legalább biztosan sosem unalmas. Rengeteget tanultam ebben az utóbbi másfél évben, szövettanról, a német nyelvről (lol), emberekről, a velük való (diplomatikus) kommunikációról, saját magamról és arról, mire vagyok képes. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idő után képes leszek németül szövettan gyakorlatot tartani, de igen. És nem hurrogtak le, kérdeztek, figyeltek (már aki), és én nem akartam elhinni, hogy ez most tényleg én vagyok, aki itt áll, és ledarálja az atherosclerosist, és segít a mikroszkópban megtalálni a dolgokat. 

De iszonyatos az emberhiány, a szakorvoshiány főleg. Persze ez elég ironikusan hathat, tekintve hogy honnan jövök és ott micsoda szakorvosbőség van ((bár nem tudom mi most a központi álláspont)). De mind a szakképzés, mind a mindennapi munkánk szempontjából iszonyatosan nehéz az, hogy a szakorvosainkat is csak mikroszkóppal lehet megtalálni. És hát nem tudunk szakorvosok nélkül dolgozni, meglepő módon, hiába írom meg a leleteket, mindent meg kell beszélni velük, és ez így is van rendjén, másfél év alatt persze hogy nem lehet és nem is szabad ennél többet. De amikor az adott szakorvos csak este 6 után elérhető, mert addig mondjuk a fagyasztásos metszeteket csinálta egész nap, vagy oktatott, vagy csak szimplán próbálta a saját leleteit elkészíteni…akkor könnyen találja magát az ember lánya olyan érdekes helyzetekben, hogy oké, fél 9 van, itt vagyok reggel fél 8 óta…de most mégis melyik busszal fogok hazamenni? 

És persze ezek mellett rengeteg őskáosz szituációt élünk meg, hiszen mindenki túl van terhelve, kismillió dolgot kellene észben tartania, és hiába próbálunk meg a kezük alá dolgozni úgymond, vannak dolgok ami egyszerűen már nem a mi hatáskörünk. Vagy hónapokkal később derül ki, hogy te hiába írtad meg az adott leletet, adtad le és hitted azt, hogy kész van, hetekkel később jön a telefon, a klinikusnak a hangján hallod, ahogy tikkel a szeme, miközben azt mondod…de hát én ezt megcsináltam, ne haragudjon, de nem tudom, mi történt. Ez különösen egy adott szakorvossal fordul elő, ő olyan szinten hírhedt, hogy a múltkor egy urológus akinek mondtam hogy nála akadt el a folyamat, fejből tudta a telefonszámát, olyan gyakran történnek ilyesmik. Kicsit sem ciki, és elrettentő példa, de közben meg ha ennyire nincs kapacitás, akkor még csak azt sem mondhatod, hogy “na én aztán sosem leszek ilyen”, mert hát ki tudja?

A főnökömmel azért sokkal jobb a helyzet, különösen amióta belekezdtem kedvenc témakörébe, a prosztatákba, többször is voltam nála eseteket megbeszélni, és meglepően jókat lehetett vele dumálni, sokat kérdezett Magyarországról, kiderült hogy James Bond fanatikus, és egyszer még egy vicces YouTube videót is mutatott, azt hiszem akkor volt a kapcsolatunk peakje. Jó, legjobb barik sosem leszünk, és sokszor nem értek egyet a világnézetével meg ahogy ezt az egészet koordinálja, de a kezdetekhez képesti különbség észveszejtő.

De azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom azt is, hogy a munkám tölti ki az időmnek mondjuk úgy a 75%-át? Már azt a részét amit nem alvással töltök, és abból nem is vagyok hajlandó lejjebb adni, főleg ilyen leterheltség mellett. És persze próbálkozik az ember megtartani valamennyit a hobbikból (idén például különösen büszke vagyok arra, hogy visszataláltam az olvasáshoz), de amikor este 9-kor agyhalottan érsz haza és aznap még szinte alig ettél, akkor valahogy nem nagyon marad kapacitásod mást csinálni, bezuhansz az ágyba és csókolom. És amikor ez a mókuskerék-jelleg már kezd eggyé válni a rutinnal és az élettel, akkor jön a kérdés, hogy mennyi fér még bele, akarom-e hogy beleférjen, mennyire egészséges, fenntartható, bölcs dolog. 

Most még túlzás nélkül tudom azt mondani, hogy szeretem, és annyi mindent kell még tanulnom, hogy talán jó is, ha napi tizenkét órában próbálom elsajátítani mindezt. De félek tőle, hogy ez hamar a visszájára is fordulhat, hogy egyszerűen szükség van az egyensúlyra, ami az én életemből jelenleg teljes mértékben hiányzik. 

Tegnap például megint bent voltam, mert online továbbképzést csináltunk együtt az intézetben, reggel fél 9-től délután 5-ig. Tehát a hétvégém rögtön egy naposra redukálódott, igaz azt az egy napot legalább az öcsémmel töltöttem, eljött és segített átrendezni a lakást, miközben indiai kaját rendeltünk, majd a belvárosban sétáltunk, és hazafelé kávét meg sütit hoztunk egy közeli iszonyatosan cuki kávézóból elvitelre. És kellenek az ilyenek, nem lehet az egy eltúlzott kérés, hogy szabadideje is legyen az embernek, amit nem feltétlen csak takarítással meg olyan dolgokkal kell töltenie, amire a brutális munkamennyiség mellett hétköznap nem marad energiája. Szóval, bár imádok főzni, jelenleg abból építek le a legtöbbet, és hétköznap estéken marad a rendelés, lehetőleg változatosan, de mindig enyhe lelkiismeret-furdalással fűszerezve. 

Mindenesetre ez egy olyan aspektusa a szakképzésnek meg az ezen a szakterületen való ténykedésnek, amit korábban elképzelni sem tudtam. Jó, persze hogy lehetne sokkal rosszabb, van olyan kollégám aki korábban a klinikumban dolgozott, és az összehasonlíthatatlan ezzel. Csak ott az ügyeleted után például szabadnapos vagy, nem minden nap húzol le bent egy laza tizenkettest. 

De legalább már csak egy bő három hét karácsonyig, és akkor lehet egy nagyot szusszanni. Csak akárhányszor végiggondolom, végigpörgetem a pro-kontra listát a fejemben, válaszra nem futja. Meddig akarom ezt ilyen szinten művelni? Amíg ki nem égek? Beteg nem leszek? De mit csinálnék ha nem ezt? Elég-e az, ha csak ezt csinálom, vagy mit kellene kezdeni egyáltalán az életemmel? Miért kellene egyáltalán, nem az a lényeg hogy legalább valamennyire jól érezzük magunkat, amennyire ez a remekbebaszott világ engedi? Tényleg annyira ideális lenne egy kávézóban vagy könyvesboltban dolgozni, mint gondolom? De akkor minek tanultam ennyit? De ha ennyire nem éri meg, akkor minek kínozzam magam tovább a szükségesnél, hiszen minden egyes újabb nap egy nap az életemből amit nem kapok vissza…? 

Most megyek, és a minimalista csakégősoros kiskarácsonyfám tövében fogok American Gods-t olvasni. És egyszer, valahonnan talán megérkeznek a válaszok. 

szélmalomharc

egy hónapon belül másodjára járok úgy, hogy odaállítok a főnök elé valamiféle diagnózissal, aki aztán látványosan nem hisz nekem, jót mulat azon hogy mennyire amatőr vagyok...majd aztán rendelünk még néhány immunt meg esetleg molekuláris vizsgálatokat, és aztán sajnos kiderül hogy nekem volt igazam. most ez akár nagyképűen is hangozhat, és persze nem is mondom azt hogy biztos voltam a dolgomban, de csak azért ellentmondani a rezidensnek mert kezdő, és mert még nőből is van, szerintem irtózatosan gáz, és nincs olyan professzor és nincs az a háttértudás, amivel ezt az ember megengedheti magának, főleg amikor mások egészségéről van szó. és jó, persze kimegy a lelet majd másfél héttel később mint ahogy én először azt mondtam, hogy szerintem ez lymphoma, a főnököm pedig megállapította, hogy jó hogy a rezidensek nem adhatnak ki maguktól leletet, hát mi lenne itt. aztán ma meg jött a koppanás. a beteg akiről szó van, harminc éves. szerencsére a szakorvos akivel együtt dolgoztam átvette a dolgot és mondta hogy majd ő megmutatja újra ennek a csoda embernek is...az meg hogy én felkúrtam magam rajta az égig, az nem számít, biztosan csak azért vagyok ilyen hisztis mert nőből vagyok. (és ha azt hinnénk, hogy csak üldözési mániám van: a másik újonnan jött rezidenslánnyal, akinek ráadásul három évvel több tapasztalata is van, ugyanezt csinálja.) 

végülis ha valamire, akkor arra jó ez, hogy tudjam, milyen szakorvos/professzor/főnök/ember nem szeretnék lenni soha.

vasárnap esti nagyon random

emlékszem, egyszer kórszövettan gyakorlaton mondta az akkor még rezidens lány aki tartotta az órát, hogy feltehetőleg neuropatológia irányba fog elmenni majd, no nem azért mert az érdekli leginkább, hanem mert az intézet meg az igazgatóúr kábé eldönti, hogy kinek milyen irányba kellene mennie, és neki valószínű ez fog jutni.

egész addig nem értettem ezt, amíg hétfő este délután ott nem ültem a saját főnökömmel szemben, aki éppen azt prezentálta, hogy milyen, az urológusokkal közös témához kellene neki ember aki az archívumból összekukázza (na ő persze nem ezt a szót használta) az izominvazív urothelcarcinomákat, mindegyiket kikéri onnan, átnézi a mtszeteket, bejelöli rajta a daganatot tartalmazó területeket és ebből TMA-kat (tissue microarray) készíttet a laborban. amikor belekerülsz egy olyan helyzetbe, hogy érzed, hogy itt a nem az nem igazán opció.

de ami a legmókásabb, hogy igazából nem is annyira bánom. lehet hogy magamtól soha nem jutna ilyesmi az eszembe, de a téma érdekes, a főnököm főleg uropatológiával foglalkozik szóval hol máshol lenne lehetőségem ilyesmivel foglalkozni és ilyet alaposan megtanulni, mint egy ilyen intézményben? próbálom a lehetőséget meglátni benne...mert végülis lehet hogy mondhattam volna nemet, de fél év rezidensség után azért érzed hogy ennyire talán mégsem kellene hálátlannak lenni. és az is lehet, hogy bóknak kellene vennem, hogy ennyi idő elteltével ilyen tervek esetén én vagyok az ember akit levadászik.

kérdezte egyébként, hogy hogy érzem magam ott, mondtam hogy bár nem olyan mint amire számítottam, de összességében jól. rákérdezett hogy mi az amit hiányolok. mondom a szabadidő. hát ezen irtó jót derült, hogy én azt gondoltam hogy a patológia az ilyen nyugalmas terület...mondjuk utólag én sem értem, no meg persze még mindig sokkal nyugalmasabb mint a klinikai területek (gondolom), de azért mégis többet kíván, mint amire számítottam. hosszútávon majd kiderül, mennyit vagyok hajlandó megadni neki belőle. 

abban reménykedtem, hogy legalább a tavasz megérkezik szép lassan, hogy az ember legalább nagy sétáktól és szabadtéri olvasással jobb kedvre derüljön, hát erre nem pont most jön a farkasordító cudarhideg? most valamilyen furcsa okból annyira ráfüggtem a jesus christ superstarra, hogy naponta egyszer meghallgatom, ez most az én mentsváram, magam sem értem miért, de nem is fontos. 

megkaptam az oltás első adagját is, talán egyszer visszatérnek a dolgok egy semi-normál kerékvágásba. addig meg marad az a megmagyarázhatatlan hashtagaesthetic boldogság-érzés ami (teszem hozzá, 120% agnosztikusként) eltölt akkor amikor jézus először belép ebbe a dalba: 

was ist heute so passiert

alapvetően szeretek főzni, de ebben az ideiglenes kis lakásban csak egy két állásos főzőlap van, sütő nélkül, úgyhogy a kreativitásom igencsak próbára tétetik. mondjuk arra nem számítottam, hogy a ma elkészíteni próbált veggie patty katasztrofális végeredménnyel zárul: oké, mivel nincs mérlegem, ezért a hozzávalók arányait is csak eyeballingoltam, ami ebben az esetben hiba volt, mert az olajban aztán az egész atomjaira hullott, és egy undorító vörös lencsés-cukkinis-olajos trutyiszörnnyé változott. jó, persze, kell nekem ilyen hülyeségeknek nekiállni, mostmár legalább tudom hogy ezzel nem annyira éri meg otthon próbálkozni. főleg amikor az ember lánya nagyjából hetente kétszer főz, akkor jobb inkább biztosra menni.

ahh, pedig annyira hatékonynak éreztem magam, amíg főtt a krumpli még a szemöldököm is kiszedtem. 

egyébként pedig olyan döbbenetes felfedezéseket is kell tennem (zufälligerweise, a youtube algoritmus segítségével), hogy vannak jó német zenekarok akiket lehet irónia nélkül hallgatni?! csupa meglepetés az élet. (és még élőben is jól hangoznak, na nem mintha ez nagyon szignifikáns lenne az utóbbi időben, de én azért nem adom fel.)

there's a very pleasant side to you - a side I much prefer

bár akkor még fogalmam sem volt a létezésükről, de mégiscsak illik megemlékezni arról, hogy ma 15 (!!!) éve jelent meg a legkedvesebb zenekarom első albuma.

köszönet a határozott minőségi ugrásért, amit katalizáltál az életemben, Sándor. és persze azért is, hogy bár sokáig nem találtam rád, te már erre a lemezre írtál egy dalt rólam. 

humorom

öt perce azon röhögök hogy valaki a tescodisco livestream chatablakába Snidling névvel beírta hogy "erre a zenére belevágtak a krémlevesbe". 

kőkorszaki szakik

a minap pedig az történt, hogy véletlenül valami olyat írtam angolul, hogy pont rímelt. mondtam is a beszélgetőpartneremnek hogy höhö, ez olyan volt mint a Flintstones. szegény teljesen értetlenül állt a dolog előtt. hogy de miért. hát mondom...mert rímel. mint a Flintstones. de a Flintstones nem is rímel!!! 

...

így kellett megtudnom, hogy a Flintstones bizony csak magyarul rímel. mondjuk azzal tisztában voltam eddig is, hogy a Romhányi-féle fordítás eléggé feldobta ezt az egészet, de én valamiért abban a tudatban éltem, hogy azért őt kérték fel a fordításra, mert olyan szöveget kellett fordítani ami rímelt?? erre kiderül, hogy egyáltalán nem, és hogy a Frédi és Béni csak magyarul rímel indokolatlanul. (itt van egy érdekes cikk a témában.)

utoljára szerintem akkor ért ilyen kultúrtörténeti megrázkódtatás, amikor kiderült előttem, hogy Verne Gyula nem is magyar. 

indít jó nagyokat

a másik indítóban kezd arra hajazni a dolog, mintha tényleg orvos lenne az ember. a kicsiben sokszor a biopsziákat kell csak egyben belepottyantani a kazettába, ami azért nem nagy szellemi kihívás, de ha napjában harmincszor megtörténik, abban legalább kellőképp le lehet tompulni. itt viszont már olyan szervek vannak mint egy egész uterus, meg egy óriási cirrhotikus máj, meg bizony elég undi belek is vannak, de valamivel itt is meg kell fizetni. ohh, és persze ipari mennyiségben a prosztaták, de arra olyan jó kis séma van, hogy egy idő után valószínűleg cortex nélkül hajtja végre az ember a mutatványt, de nekem egyelőre még igencsak koncentrálni kell hogy belerázódjak.

most vannak nálunk orvostanhallgatók gyakorlaton, hárman is (mert persze én nem ülhetek be egy kibaszott kávézóba vagy mehetek el egy kiállításra kölnbe, de ezek a random emberek jöhetnek belelihegni a nyakunkba), ebből egy csávó egész jó arc, a leányzó olyan butákat tud kérdezni hogy ihaj, a másik srác pedig olyan szinten idegtépő hogy azt nehéz szavakba öntenem. nem tudom hogy fér be az ajtón az arcától, de már az összes rezidenst kijavította legalább egyszer, hihetetlen mértékben van meggyőződve a saját megmásíthatatlan igazáról és olyan fellengzősen okoskodik hogy az már-már komikus...persze ha nem a vállad fölött okoskodna bele valami olyanba, amit esetleg te magad most csinálsz életedben először. és ilyenkor jön a dilemma, hogy persze hogy az ember számol a hallgatókkal amikor egy egyetemre megy dolgozni. azzal nem számol, hogy a hallgatók néha bizony végtelenül idegesítőek tudnak lenni, és őket nem küldheted haza vagy mondhatod azt nekik hogy téged nincs kedvem kiokosítani (I guess...?) na meg nem akarok én lenni a picsa aki azt mondja hogy nem ülhetnek ott, főleg mivel senkinek sincs igazán kapacitása velük foglalkozni, szóval ott ülnek ahol mi ülünk, yaaaay.

nehéz egy iparág ez, de néha azért azon kapom magam, hogy még élvezem is. bárcsak a kávézók, múzeumok, könyvtárak és koncertek is visszajönnének a képbe, és akkor igazán azt érezném hogy végre sínen vagyok, és nem a kedvenc költőm módjára.

jut eszembe irodalom, volt itt ez a cikk szerb antalról és nemes nagy ágnesről, és hát két ilyen kedvencember mindig jót tesz a léleknek. persze irodalmi sétákat akár most is lehetne tenni, de azért én mégis inkább Velencében meg Rómában szeretném olvasni az Utas és holdvilágot kicsit klisésen, de meggyőződésből. Úgyhogy újfent szeretném kérni hogy ez a lockdown-téma végre monnnyon le.  

(a címet természetesen a "dunában úszik egy pap" kezdetű örökbecsű dallamára kell énekelni, lassan, tűnődve. remélem nem csak én ismerem. egyik gyerekkori emlékem hogy ezt a nagymamám húgával énekeltük együtt, ő nagyon sokat jött látogatóba oda én pedig nagyon sokat voltam a mamánál. mindenesetre az emlék az hogy a konyhaasztalon ülök fent, a margitnénivel szemben, és énekeljük ezt a nótát. milyen fura képeket őriz meg az ember agya már-már ijesztő élességgel, nofene.)

leltár

Lehet-e, kellene-e írni bármi újat erről a tavalyi évről? Ha megnézem a terveimet, a dolgokat amiket egy éve ilyenkor célul tűztem ki, akkor két fő irányvonalat látok: munkát találni és utazni. 

Nos, ebből legalább az egyik sikerült, a másikat pedig, a listát a rengeteg úticéllal (azért a Szentpétervárnál kicsit bilibe lógott a kezem szerintem), egyelőre határozatlan időre elhalasztjuk. 

Fél éve dolgozom a patológián, és rengeteget tanultam, leginkább magamról. Hogy nem kell hogy minden tökéletesen menjen elsőre. Hogy nem ciki, sőt, néha muszáj segítséget kérni. Hogyha néha nyögvenyelősen is, de azért mégiscsak megállom a helyem egy idegen nyelvű környezetben. Hogy nem baj ha naponta tanul az ember új szavakat. De azt is, hogy ez a szakterület sem egyszerű, és ha szeretné az ember, vagy ha éppen csak nem figyel eléggé és belefeledkezik, akkor felteheti rá az egész életét akár. Még nem tudom, hogy szeretném-e, de ezen kívül mit szerethetnék még? Jó könyveket olvasni? Megtehetem, sőt, a középiskola óta most először olvastam el nem szégyenteljesen kevés könyvet, és remélem idén ez még csak javulni fog (azért az egyetem alatti olvasási válság és - valljuk be - intellektuális pusztulás is megérne egy bejegyzést). Jókat enni? Oké, étterem meg más dolgok most nincsenek, de vannak remek youtube csatornák, szuper blogok, minőségi dolgok egy karnyújtásnyira - ezekből azért már szépen megoldható a dolog. 

Jó, utazni nem tudok egyelőre, annyi szabadságom nincs hogy még a plusz karanténok és miegymások beleférjenek. Majd az oltás után, esetleg, meglátjuk merre javul a helyzet, legalább már javul majd valamerre, és ha ezt a majdnem egy évet sikerült átvészelni, akkor ez a néhány hónap már csak nem okoz majd gondot. 

Nyugalom van. Megtanultam értékelni. 

És közben a facebookon, ahol még mindig javarészt magyar híroldalakat követek, ömlik a szar a nyakamba. Minden egyes koronavírusos hírre röhögő fejek tömkelege. Oltástagadók, mindenféle konteóhívők. A család az család. A szív megszakad, a barátaimért akik mind ott vannak, én pedig nem értem, hogy miért. Persze lehet hogy az én jelenlegi életem másnak közel sem lenne vonzó, sőt, lehet az én barátaim meg azt nem értik hogy hogy lehetek én ezzel elégedett? A hazátlan bitang. Másfél éve nem jártam ott, és nem hiányzik. Na jó, azért az a38-hajó néha egy kicsit, de csak ha britishmood-buli van. 

Újrakezdtem a bullet journal-írást, ha kitartok, idén váltok Hobonichi-plannerre, mert egy álom amennyire letisztultnak és szépnek tűnik. Holnap új kolléga kezd, aki velem lesz egy irodában, és izgulok azon, hogy olyan kedvesen tudjam fogadni, ahogy júliusban engem is fogadtak. 40 könyvet szeretnék elolvasni idén, de amit most olvasok az nem tetszik, szóval jobban meg kell válogatnom hogy mibe vágom a fejszémet. Az Animal crossing szigetem szépen alakul, és most éppen a tényleges lakhelyemre kutatok árnyéktűrő szobanövényt. 

Persze, hogy van amikor szar. Ma is iszonyat szürke és nyomasztó idő van. De felkapcsolom az égősoromat, mécsest is gyújtok, kitakarítom a konyhát zenét hallgatva, majd tovább nézem a Cringing Chilling adventures of Sabrina című csodát (csak szerintem lett vállalhatatlan? de mostmár csakazértis befejezem, túl sok időt öltem a nézésébe).

Közben pedig azt kívánom, hogy ezeknél nagyobb problémáim ne legyenek. És hasonlót mindannyiótoknak.