tud-e még blogot írni?

Meg van-e még miről. Mégis, mikor beújítottam egy szépséges mechanikus billentyűzetet háttérvilágítással meg mindennel ami elképzelhető fancység ebben a témakörben, és azon gondolkoztam, hogy oké, de mit akarok ennyit gépelni most, akkor az első ami eszembe jutott az az volt ((((hogy kurvára kellene írnom egy disszertációt az itteni doktori címhez de sehol sem tartok a kutatással ááááááá)))) az ez az elhanyagolt kis blog volt, meg hogy mégiscsak lehetne folytatni, csak hát mikor, az a kérdés, folyamatosan. 

Valahogy szünet nélküli időhiányban szenvedek, de amikor 12 órákat dolgozom naponta, akkor nem is értem, hogy miért. És itt érkezünk el rögtön az utolsó másfél évem legnagyobb dilemmájához és a nagy kérdéshez: meddig vagyok hajlandó elmenni és mennyit vagyok hajlandó feláldozni egy olyan dolog miatt, amit bár nagyon szeretek csinálni, kitölti az életem jelentős hányadát, és ezzel potenciálisan olyan dolgoktól vesz el nem kevés időt, aminek a hiányát később nagyon nem szeretném megbánni…? 

A “legrosszabb” talán pont ez, hogy irónia nélkül tényleg kijelenthetem, hogy nagyon szeretem a munkámat, hogy nem vagyok teljesen reménytelen benne, hogy imádom a közvetlen kollégáimat, és minden nap történik valami, amit nem láttam jönni, legyen ez akár pozitív, akár nem annyira, de legalább biztosan sosem unalmas. Rengeteget tanultam ebben az utóbbi másfél évben, szövettanról, a német nyelvről (lol), emberekről, a velük való (diplomatikus) kommunikációról, saját magamról és arról, mire vagyok képes. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idő után képes leszek németül szövettan gyakorlatot tartani, de igen. És nem hurrogtak le, kérdeztek, figyeltek (már aki), és én nem akartam elhinni, hogy ez most tényleg én vagyok, aki itt áll, és ledarálja az atherosclerosist, és segít a mikroszkópban megtalálni a dolgokat. 

De iszonyatos az emberhiány, a szakorvoshiány főleg. Persze ez elég ironikusan hathat, tekintve hogy honnan jövök és ott micsoda szakorvosbőség van ((bár nem tudom mi most a központi álláspont)). De mind a szakképzés, mind a mindennapi munkánk szempontjából iszonyatosan nehéz az, hogy a szakorvosainkat is csak mikroszkóppal lehet megtalálni. És hát nem tudunk szakorvosok nélkül dolgozni, meglepő módon, hiába írom meg a leleteket, mindent meg kell beszélni velük, és ez így is van rendjén, másfél év alatt persze hogy nem lehet és nem is szabad ennél többet. De amikor az adott szakorvos csak este 6 után elérhető, mert addig mondjuk a fagyasztásos metszeteket csinálta egész nap, vagy oktatott, vagy csak szimplán próbálta a saját leleteit elkészíteni…akkor könnyen találja magát az ember lánya olyan érdekes helyzetekben, hogy oké, fél 9 van, itt vagyok reggel fél 8 óta…de most mégis melyik busszal fogok hazamenni? 

És persze ezek mellett rengeteg őskáosz szituációt élünk meg, hiszen mindenki túl van terhelve, kismillió dolgot kellene észben tartania, és hiába próbálunk meg a kezük alá dolgozni úgymond, vannak dolgok ami egyszerűen már nem a mi hatáskörünk. Vagy hónapokkal később derül ki, hogy te hiába írtad meg az adott leletet, adtad le és hitted azt, hogy kész van, hetekkel később jön a telefon, a klinikusnak a hangján hallod, ahogy tikkel a szeme, miközben azt mondod…de hát én ezt megcsináltam, ne haragudjon, de nem tudom, mi történt. Ez különösen egy adott szakorvossal fordul elő, ő olyan szinten hírhedt, hogy a múltkor egy urológus akinek mondtam hogy nála akadt el a folyamat, fejből tudta a telefonszámát, olyan gyakran történnek ilyesmik. Kicsit sem ciki, és elrettentő példa, de közben meg ha ennyire nincs kapacitás, akkor még csak azt sem mondhatod, hogy “na én aztán sosem leszek ilyen”, mert hát ki tudja?

A főnökömmel azért sokkal jobb a helyzet, különösen amióta belekezdtem kedvenc témakörébe, a prosztatákba, többször is voltam nála eseteket megbeszélni, és meglepően jókat lehetett vele dumálni, sokat kérdezett Magyarországról, kiderült hogy James Bond fanatikus, és egyszer még egy vicces YouTube videót is mutatott, azt hiszem akkor volt a kapcsolatunk peakje. Jó, legjobb barik sosem leszünk, és sokszor nem értek egyet a világnézetével meg ahogy ezt az egészet koordinálja, de a kezdetekhez képesti különbség észveszejtő.

De azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom azt is, hogy a munkám tölti ki az időmnek mondjuk úgy a 75%-át? Már azt a részét amit nem alvással töltök, és abból nem is vagyok hajlandó lejjebb adni, főleg ilyen leterheltség mellett. És persze próbálkozik az ember megtartani valamennyit a hobbikból (idén például különösen büszke vagyok arra, hogy visszataláltam az olvasáshoz), de amikor este 9-kor agyhalottan érsz haza és aznap még szinte alig ettél, akkor valahogy nem nagyon marad kapacitásod mást csinálni, bezuhansz az ágyba és csókolom. És amikor ez a mókuskerék-jelleg már kezd eggyé válni a rutinnal és az élettel, akkor jön a kérdés, hogy mennyi fér még bele, akarom-e hogy beleférjen, mennyire egészséges, fenntartható, bölcs dolog. 

Most még túlzás nélkül tudom azt mondani, hogy szeretem, és annyi mindent kell még tanulnom, hogy talán jó is, ha napi tizenkét órában próbálom elsajátítani mindezt. De félek tőle, hogy ez hamar a visszájára is fordulhat, hogy egyszerűen szükség van az egyensúlyra, ami az én életemből jelenleg teljes mértékben hiányzik. 

Tegnap például megint bent voltam, mert online továbbképzést csináltunk együtt az intézetben, reggel fél 9-től délután 5-ig. Tehát a hétvégém rögtön egy naposra redukálódott, igaz azt az egy napot legalább az öcsémmel töltöttem, eljött és segített átrendezni a lakást, miközben indiai kaját rendeltünk, majd a belvárosban sétáltunk, és hazafelé kávét meg sütit hoztunk egy közeli iszonyatosan cuki kávézóból elvitelre. És kellenek az ilyenek, nem lehet az egy eltúlzott kérés, hogy szabadideje is legyen az embernek, amit nem feltétlen csak takarítással meg olyan dolgokkal kell töltenie, amire a brutális munkamennyiség mellett hétköznap nem marad energiája. Szóval, bár imádok főzni, jelenleg abból építek le a legtöbbet, és hétköznap estéken marad a rendelés, lehetőleg változatosan, de mindig enyhe lelkiismeret-furdalással fűszerezve. 

Mindenesetre ez egy olyan aspektusa a szakképzésnek meg az ezen a szakterületen való ténykedésnek, amit korábban elképzelni sem tudtam. Jó, persze hogy lehetne sokkal rosszabb, van olyan kollégám aki korábban a klinikumban dolgozott, és az összehasonlíthatatlan ezzel. Csak ott az ügyeleted után például szabadnapos vagy, nem minden nap húzol le bent egy laza tizenkettest. 

De legalább már csak egy bő három hét karácsonyig, és akkor lehet egy nagyot szusszanni. Csak akárhányszor végiggondolom, végigpörgetem a pro-kontra listát a fejemben, válaszra nem futja. Meddig akarom ezt ilyen szinten művelni? Amíg ki nem égek? Beteg nem leszek? De mit csinálnék ha nem ezt? Elég-e az, ha csak ezt csinálom, vagy mit kellene kezdeni egyáltalán az életemmel? Miért kellene egyáltalán, nem az a lényeg hogy legalább valamennyire jól érezzük magunkat, amennyire ez a remekbebaszott világ engedi? Tényleg annyira ideális lenne egy kávézóban vagy könyvesboltban dolgozni, mint gondolom? De akkor minek tanultam ennyit? De ha ennyire nem éri meg, akkor minek kínozzam magam tovább a szükségesnél, hiszen minden egyes újabb nap egy nap az életemből amit nem kapok vissza…? 

Most megyek, és a minimalista csakégősoros kiskarácsonyfám tövében fogok American Gods-t olvasni. És egyszer, valahonnan talán megérkeznek a válaszok.