Meséltem már ezt-azt a főnökömről és arról, hogy azért nem mindig egyszerű vele kijönni. Tegnap megint megvillantotta a jellemének azt a részét, ami miatt nekem személy szerint problémáim vannak vele néhanapján.
Történt ugyanis, hogy a kolléganőmmel-irodatársammal kellett megbeszélnie egy kutatással kapcsolatos dolgot, ezért egyszer csak ott találtuk az irodánkban, ahol megszakértett pár antitestet az immunhisztokémiákhoz, ilyesmik. Na de vele gyakran nem áll meg a dolog ennyiben, ugyanis ilyen szószátyár embert mint ő, őszintén, nem sokat ismerek. Ha esetleg nála kell eseteket leadni, ott is a fele idő small talk-kal és az ő random, patológiát néha nyomokban sem tartalmazó történeteivel telik (kedvencem volt amikor a zongorázó nyolc éves fiáról mutatott nekem videót, alig volt kínos, ilyen szituációkban nem kicsit vagyok hálás a maszkhordásért). A tegnapra jutó (szerinte) vicces története pedig a következő volt: van itt ez az ikonikus folyóirat, a Der Pathologe, ami lényegében az, amit a neve sugall, egy patológusoknak szóló folyóirat, amiben németül jelennek meg a szakcikkek, általában minden szám egy-egy adott témakörre/problematikára fókuszál. De a nevével van egy aprócska gender-probléma is: a Der Pathologe ugye patológust jelent - hímneműt. És ugyan bennem eddig ez még nem merült fel, addig amíg a főnökünk röhögve nem kezdte mesélni a két nőnemű rezidensének, hogy most körbeküldtek egy felmérést, hogy a folyóiratot tervezik Die Pathologie-ra átnevezni, hogy a szakterületre fókuszáljon a cím, és ne a patológusra, akit németül egyelőre csak genderspecifikusan lehet nevén nevezni.
És ő ezen remekül kacarászik, professzorként az ötvenes évei elején, mi meg csak hallgatunk, és nem tudom, mennyire tiszta előtte, hogy a kolléganőm, aki idén januárban kezdett itt, többek között azért mondott fel az előző helyén, mert nem tudott nőként érvényesülni az intézetben, mert minden ami kutatás, projekt, előmeneteli lehetőség volt, az valahogy Y-kromoszómához kötötten öröklődött. És nálunk nem igazán megfigyelhető ez, de azért a főnök a személyiségéből adódóan néha nehezen titkolja, hogy minket kevesebbre tart, vagy jön ezekkel a viccesnek szánt, megalázó megjegyzéseivel, ami néha még rosszabb, mert elveszi az egész dolog élét, konkrétan képen röhögi azt, ami szinte minden tudományos területen dolgozó nőnek napi szintű, néha nyílt, de legalábbis burkolt küzdelem.
Ma továbbképződtünk közösen az intézetben, mindenki meg lett hívva, hogy (kicsit kijátsszva a rendszert) együtt nézzük a továbbképzést egy accountról. De valahogy csak mi hárman lányok voltunk ott, mint ahogy már múlthéten is. Mert valahogy közben természetes lett az, hogy a feleannyi elismerésért kétszer annyit kell dolgoznod. (Persze ettől függetlenül is mentem volna, mindenesetre az egybeesést érdekesnek találtam.) De az egyik professzorasszony aki tartotta, ő az egyik példaképem, külföldről jött, és most egyike a nagyon kevés nőnemű egyetemi intézetigazgatóknak az országban. Szóval lehetséges. Nem akarom tudni, vajon hány hasonló, és ennél ezerszer cifrább története lehet.
És nem várja el senki, hogy mint ahogy a főnök “kedvesen” javasolta, hogy akkor legyen most pár évtizedre Die Pathologin, hogy a nőnemű patológusok is megkapják a részüket.
Csak vedd észre végre, hogy nem nevetünk veled.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése