asking for a friend

Csak én érzem szégyenteljesnek azt hogy 5 fölötti átlagra az orvosin havi húszezer forint alatt van a  tanulmányi ösztöndíj? Volt olyan tankönyvem ami többe került.
Megbecsülve érzem magam, magam. Mondjuk nem tudom min és miért lepődöm még meg.

disszidálós különkiadás

Az előző bejegyzés kommentje után gondolkoztam, megírjam-e amit igazán gondolok erről az egész külföldre menetel témáról, de aztán rájöttem, hogy végülis az én blogom, viszonylag kicsi az esélye hogy bérkommentelő vérnyuggerek tévednének errefelé, nemdebár? (Reméljük.)
Szóval, az a helyzet, hogy én mindig külföldre akartam menni, nem is emlékszem a pontos kezdetre vagy a miértekre, csak arra hogy Bécsbe akartam költözni gimnazistakorom óta. Ez még azelőtt volt, hogy igazán komolyan foglalkoztatott volna az orvosi egyetem gondolata, mármint ötletként akkor is ott lebegett, csak még kevésbé kézzelfoghatóan. Akkor a világlátás és múzeumbejárás meg Európa tematikus végigevése voltak a fő célok (ezekről mondjuk azóta sem tettem le). Aztán meg térült-fordult az élet, és úgy alakult, hogy az egész család hamarabb költözött külföldre, mint én. És náluk járva, szerencsésebb időszakokban másfél hónapot egyhuzamban "lajtántúl" eltöltve, akkor jöttem rá igazán, hogy mennyire nem csak az itt a fő szempont, hogy mennyit keresel egy hónapban. Bár közvetve végülis összefügg, mert biztos kevésbé lennének nyugodtak az emberek és törődne mindenki a saját kis dolgával, ha az itteni körülmények között élnének. Többször előfordult, hogy a visszajövetelem utáni első pár napot teljes letargiában töltöttem, annyira rosszul voltam a környezettől, az emberektől, a hangulattól és a hozzáállásoktól.
Ha az orvosok külföldre költözése a téma, akkor jönnek a már említett bérkommentelő vérnyuggerek, akik jól megaszondják a tutit. Hogyhátúgyiskellazt, a röghözkötést, maradjonittnemenjensehovadögöljönittéhenúgykellettnekije. Meg jönnek a hippokratészi esküvel. Hogy nem arra esküdtél fel hogy sokat keress és hogy jól élj. Az már senkit sem érdekel, hogy mit kezdjek a lelkiismeretemmel akkor, hogyha tudom, hogy egyes helyeken sokkal több lehetőség van az egészségügyben, tehát ott hathatósabban tudsz segíteni az embereknek? Igaz nem az alkoholista uránbányásznak, ez is igaz.
Még bő egy évem vissza van az esküdözésig, de biztos vagyok benne, hogy arra nem fogok felesküdni, hogy megkeserítsem a saját életem, hogyha egyszer látok a helyzetből kiutat. Nem akarom a politikát is belevonni, de ami itt folyik, ahhoz én nem szeretnék túl sokáig asszisztálni. Sosem voltam túl nagy lokálpatrióta, nem esik nehezemre azt mondani, hogy részemről 25 év elég lesz ebből az országból, köszi. És aki esetleg aggódik, hogy "de hát kint mindig idegen leszel" - köszönöm, én itt már épp eléggé "idegennek" érzem magam.
Úgyhogy, visszatérve a kommentre: megy a németezés, már amennyire az időbe belefér (most mondjuk a diploma megszerzése még a prioritás), az angol szinten tartása, a fejtágítás, a perspektívaszélesítés. Én erre vágyom - ha valaki nem ért ezzel egyet, annak már nem sokáig fogom bántani a szemét remélhetőleg. Mert bár ott van az a megfontolandó szempont, hogy a szakképzést még itt, de valamire úgyis mindig lehet majd hivatkozni, könnyű sosem lesz. De úgy érzem, hogy ezt így kellene, aztán majd kiderül, igazam lesz-e a végén.
(És nem kell aggódni, vissza fogom fizetni a tandíjat, mivel kénytelen leszek, szóval semmi kár nem fogja érni a büdösnagymagyarállamot in the long run.)

Jólvan, a beckzoli azért hiányozni fog.

a járt meg a járatlan

Van ez a fura ambivalencia, amikor valamiről tudod, hogy jó, ezért ragaszkodsz hozzá, de közben mégiscsak hiányzik az újdonság és a felfedezés öröme. Nekem két fő csapásirányom van e tekintetben: zene és kávézók. *döbbent csend*
Múlt hét közepén mégis úgy voltam vele, hogy próbáljunk ki egy nemrég nyílt belvárosi kávézót. Kívülről olyan skandinávosan letisztult berendezésűnek tűnt és csupa jó értékelést olvastam róla facebookon is. Nyitásra érünk oda, a berendezés tényleg szép és gyönyörű árnyalatú sötétkék a plafon, de amikor leülnék a fal mentén futó padra, akkor látom hogy a valaha volt fehér(es?) párnákon gyanús foltok éktelenkednek, de nem csak egy-egy, hanem teljes hosszában. Kijön egy srác, amikor felveszi a rendelést a gyászkeretes körme remek kontrasztot ad a fehér jegyzettömbön. Igazából én már itt mentem volna, de azért még nézegettük kicsit a pókhálókat a sarokban, megérkezett a kávé ami fele adag volt a szokásos helyünkhöz képest, de legalább drágább. Mióta olasz kapcsolataim vannak (vagyis az az egy, de az nagyon), átértékeltem a kávés szokásaimat, mert ott például a sok cukor és tej kombinációra csúnyán néznek (próbáltál már úgy felhajtani egy gyűszűnyi ébenfekete espressot hogy közben egy komplett olasz család néz árgus szemekkel? mindenképp maradandó élmény.), ezért én is leépítettem az eféle berögződéseimet és cukor nélkül, kis tejjel iszom az életelixírt. Itt is megkérdezték (szerencsére a barista, aki egy sokkal bizalomgerjesztőbb srác volt), hogy kérünk-e cukrot, én meg rávágtam hogy nem, gondoltam semmi nincs a frissen elkészített kávémban és én pont így szeretem. De túlzottan édes volt, nehezen tudtam leküzdeni már a végét, annyira nem az az ízvilág volt mint amit kedvelek. Meg amit a másik, családias, tiszta és nem mellesleg olcsóbb helyen megszoktam.
Úgyhogy most sem jött be az újítási vágy, hiába a fancynek tűnő külső ha az embernek közegészségügyi fenntartásai támadnak a túlcukrozott kávéja felett.
Let's stick to the classics, shall we?

(Ez volt az a dal, amit a legtöbbször meghallgattam a spotify szerint tavaly. És nem igazán tervezem lecserélni.)
(((Alig várom hogy a haja és állkapocsvonala miatt hisztérikusan sikítozó tömegben nagyot sóhajtva arra gondoljak "awkward tiny fluffball" és minden pórusommal beigyam a hihetetlen tényt hogy létezik és szeretem. Nagy kár hogy ő onnan nem fogja tudni a különbséget.)))

schweizer käse

"mondom neked is: ha V. lehozza a sajtjaimat Szombathelyről, akkor nyomhatnánk egy közös fonduezést"

Avagy mikor lettek ilyen szofisztikált barátaim? Remélem közben jazz fog menni a háttérben és a modern művészetekről fogunk eszmefuttatni (spoiler: nem, nem fogunk).

rejtély

Mindössze három hónap vastablettás mókázás után helyreállt a teljes vasháztartásom-ferritinem-hematokritom, sőt, évek óta először a TSH-m visszakerült a normál tartományba. Ami remek, szuper és örülünk Vincent, persze, de közben meg nem tudom, hogy most épp mit csinálok jól, hogy így tudjam hagyni? És olyan viccesen ironikusnak találom, ahogy itt vagyok egy orvosi diplomának már szinte a célegyenesében és nem tudok rájönni, eddig hol volt a hiba a gépezetben vagy hogy mégis mi változott az utóbbi időszakban, ami ilyen szintű minőségemelkedés a piciny homeosztázisomnak.
Ami szóba jöhet:
1. Változatosabb és kiegyensúlyozottabb étkezés, ami jelenti azt is, hogy sokkal kevesebbet "éhezem" napközben, mert rájöttem hogy az élet rövid és túlságosan szeretek enni. (Eddig is szerettem, de gondoltam önsanyargatni minden lánynak muszáj, hát a nagy francokat, én ebből nem kérek. Abból a kis csónakburgonyából bezzeg...)
2. Jóga - még ha rendszeres is lenne, akkor erőteljesen gyanúznék, hogy ez az ok, de a heti maximum egy azért kis túlzással csúfolható csak "rendszernek". De legalább van.
3. Kevesebb stressz az egyetemen. (???!??!!?! azt mondják hogy ez már az a rész, én nem érzem)
4. Az egyetemi stressz effektívebb leszarom-életérzéssel való kezelése. (sounds more like it)
5. Alex Turner. (de ő meg nem új. nagyon nem.)
Talán az lehet a legközelebb az igazsághoz, hogy mindez így együtt, hogyha olyanom van, akkor nem csinálok semmit az ég világon - lásd az egész előző hétvége, amikor csak főztem, recepteket kerestem a pinteresten, hygge-blogokon nyálcsorgattam (mondjuk ezzel a gyertya-soktakaró mániával rájöttem hogy én egy ösztönös hyggő vagyok, bizony), Böszörményit olvastam meg The Crown-t néztem - egyik jobb mint a másik, pedig azt hittem a könyv is túlhypeolt, de nem mondanám, mármint semmi indokolatlanság nincs a hypeban, Claire Foy-ról pedig ódákat tudnék zengeni, annyira zseniális és kérem szépen az akcentusát.
Na de nem is ez a lényeg, hiszen eddig is tartottam ilyen "döglős" hétvégéket, még ha mondjuk csak egy napig tartott is a teljes kikapcsolás. De azt hiszem rájöttem, mi a legnagyobb különbség.
Hogy végre eljutottam odáig, felértem ésszel, hogy nem csak mondogatom, hanem valóban nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni emiatt.

omg.

Épp jöttünk ki nőgyógyászat gyakról és indultunk a pszichiátriára (how fitting), amikor kiderült, hogy valóra válik Az Álmom ezen a nyáron, mostmár biztos. Mondjuk tudom, láttam A Fiút, kétszer is, de akkor is, mégiscsak ez A Zenekar, Ami Miatt Mentem Tovább És Még Élek. De most komolyan. Nem is vagyok rá felkészülve, hogy kiderüljön, hogy Matt Helders például egy létező ember...na nem mintha A Seggfejről azóta is elhinném, hogy az.
Szóval így lesz ez, kérem, amint hazaestem megvettem a jegyet, mert kellett a tudat, hogy megvan. Hogy megyek. Egyelőre elképzelni sem tudom.