Szóval, az a helyzet, hogy én mindig külföldre akartam menni, nem is emlékszem a pontos kezdetre vagy a miértekre, csak arra hogy Bécsbe akartam költözni gimnazistakorom óta. Ez még azelőtt volt, hogy igazán komolyan foglalkoztatott volna az orvosi egyetem gondolata, mármint ötletként akkor is ott lebegett, csak még kevésbé kézzelfoghatóan. Akkor a világlátás és múzeumbejárás meg Európa tematikus végigevése voltak a fő célok (ezekről mondjuk azóta sem tettem le). Aztán meg térült-fordult az élet, és úgy alakult, hogy az egész család hamarabb költözött külföldre, mint én. És náluk járva, szerencsésebb időszakokban másfél hónapot egyhuzamban "lajtántúl" eltöltve, akkor jöttem rá igazán, hogy mennyire nem csak az itt a fő szempont, hogy mennyit keresel egy hónapban. Bár közvetve végülis összefügg, mert biztos kevésbé lennének nyugodtak az emberek és törődne mindenki a saját kis dolgával, ha az itteni körülmények között élnének. Többször előfordult, hogy a visszajövetelem utáni első pár napot teljes letargiában töltöttem, annyira rosszul voltam a környezettől, az emberektől, a hangulattól és a hozzáállásoktól.
Ha az orvosok külföldre költözése a téma, akkor jönnek a már említett bérkommentelő vérnyuggerek, akik jól megaszondják a tutit. Hogyhátúgyiskellazt, a röghözkötést, maradjonittnemenjensehovadögöljönittéhenúgykellettnekije. Meg jönnek a hippokratészi esküvel. Hogy nem arra esküdtél fel hogy sokat keress és hogy jól élj. Az már senkit sem érdekel, hogy mit kezdjek a lelkiismeretemmel akkor, hogyha tudom, hogy egyes helyeken sokkal több lehetőség van az egészségügyben, tehát ott hathatósabban tudsz segíteni az embereknek? Igaz nem az alkoholista uránbányásznak, ez is igaz.
Még bő egy évem vissza van az esküdözésig, de biztos vagyok benne, hogy arra nem fogok felesküdni, hogy megkeserítsem a saját életem, hogyha egyszer látok a helyzetből kiutat. Nem akarom a politikát is belevonni, de ami itt folyik, ahhoz én nem szeretnék túl sokáig asszisztálni. Sosem voltam túl nagy lokálpatrióta, nem esik nehezemre azt mondani, hogy részemről 25 év elég lesz ebből az országból, köszi. És aki esetleg aggódik, hogy "de hát kint mindig idegen leszel" - köszönöm, én itt már épp eléggé "idegennek" érzem magam.
Úgyhogy, visszatérve a kommentre: megy a németezés, már amennyire az időbe belefér (most mondjuk a diploma megszerzése még a prioritás), az angol szinten tartása, a fejtágítás, a perspektívaszélesítés. Én erre vágyom - ha valaki nem ért ezzel egyet, annak már nem sokáig fogom bántani a szemét remélhetőleg. Mert bár ott van az a megfontolandó szempont, hogy a szakképzést még itt, de valamire úgyis mindig lehet majd hivatkozni, könnyű sosem lesz. De úgy érzem, hogy ezt így kellene, aztán majd kiderül, igazam lesz-e a végén.
(És nem kell aggódni, vissza fogom fizetni a tandíjat, mivel kénytelen leszek, szóval semmi kár nem fogja érni a büdösnagymagyarállamot in the long run.)
Jólvan, a beckzoli azért hiányozni fog.
5 megjegyzés:
Koszi hogy megirtad, elmeny volt elolvasni
Egyetértek a poszttal meg az egész gondolatmenettel, én is hasonlóképpen vélekedem a témáról. Az orvosok után meg aztán pláne kapkodnak kintről.
Sose értettem egyébként ezeket a dolgokat, hogy mindig csak egy idegen leszel, nem fogod magad otthon érezni, blabla - hadd döntsem már el én, én hogy érzem magam odakinn... (és olvasva más, külföldi magyar orvosok blogját, úgy látom, egyáltalán nem elérhetetlen dolog valahol máshol _igazán_ otthon érezned magad, jobban, mint itt) Akik meg a tandíjjal meg ezekkel jönnek, azok messziről se láttak még egyetemet nem hogy aröghözkötésről szóló hallgatói szerződést :D
Mókuskonzerv: köszönöm, hogy kérdezted, nem jutott eszembe erről így írni korábban, de őszintén: jólesett kiadni magamból :D (mikormegyünkkávézni?)
Midnight÷Moon: szerintem a legnagyobb baj az, hogy az embereken folyton ott a "szemellenző" (csak hogy stílusosan lovas legyek :D), és nem tudják elképzelni, hogy attól még hogy valami az ő kis életükbe nem illeszkedik, attól még másnak teljesen megfelelő (neadjisten még jó is??) lehet. Persze hogy mindenkinek a maga kis szubjektuma az elsődleges - de akkor a frankót sem lenne muszáj megmondani, főleg kéretlenül. Kár hogy ez nem működik kölcsönösen. Nagyon nem.
En elsosorban pont az altalatok emlegetett mentalitas elol menekulnek. Nem is feltetlen a szakmaval kapcsolatban jott nekem az otlet, hanem hogy a mindennapokban is az orok pesszimizmus es lehuzas megy. Minden es mindenki csak az "igeret foldje" szintjen mukodik (ugy ertem hogy igergetes van-teljesites nincs), es emiatt kezdek kiabrandulni az itteni emberekbol.
Ez remekül jelen van a szakmai részen is, soha nem találkoztam még annyi kiégett, pesszimista vagy épp energiavámpír emberrel, mint mióta a klinikai modulban van szerencsém tölteni a mindennapokat. Persze tisztelet a kivételnek, akiktől sokat lehet tanulni...de nekem ezek sajnos eltörpülnek amellett a rengeteg minden mellett, ami miatt szarul érzem magam itt. Szóval ez egy általános jelenség, azt hiszem...nem nehéz hamar kiábrándulni.
Megjegyzés küldése