a másik indítóban kezd arra hajazni a dolog, mintha tényleg orvos lenne az ember. a kicsiben sokszor a biopsziákat kell csak egyben belepottyantani a kazettába, ami azért nem nagy szellemi kihívás, de ha napjában harmincszor megtörténik, abban legalább kellőképp le lehet tompulni. itt viszont már olyan szervek vannak mint egy egész uterus, meg egy óriási cirrhotikus máj, meg bizony elég undi belek is vannak, de valamivel itt is meg kell fizetni. ohh, és persze ipari mennyiségben a prosztaták, de arra olyan jó kis séma van, hogy egy idő után valószínűleg cortex nélkül hajtja végre az ember a mutatványt, de nekem egyelőre még igencsak koncentrálni kell hogy belerázódjak.
most vannak nálunk orvostanhallgatók gyakorlaton, hárman is (mert persze én nem ülhetek be egy kibaszott kávézóba vagy mehetek el egy kiállításra kölnbe, de ezek a random emberek jöhetnek belelihegni a nyakunkba), ebből egy csávó egész jó arc, a leányzó olyan butákat tud kérdezni hogy ihaj, a másik srác pedig olyan szinten idegtépő hogy azt nehéz szavakba öntenem. nem tudom hogy fér be az ajtón az arcától, de már az összes rezidenst kijavította legalább egyszer, hihetetlen mértékben van meggyőződve a saját megmásíthatatlan igazáról és olyan fellengzősen okoskodik hogy az már-már komikus...persze ha nem a vállad fölött okoskodna bele valami olyanba, amit esetleg te magad most csinálsz életedben először. és ilyenkor jön a dilemma, hogy persze hogy az ember számol a hallgatókkal amikor egy egyetemre megy dolgozni. azzal nem számol, hogy a hallgatók néha bizony végtelenül idegesítőek tudnak lenni, és őket nem küldheted haza vagy mondhatod azt nekik hogy téged nincs kedvem kiokosítani (I guess...?) na meg nem akarok én lenni a picsa aki azt mondja hogy nem ülhetnek ott, főleg mivel senkinek sincs igazán kapacitása velük foglalkozni, szóval ott ülnek ahol mi ülünk, yaaaay.
nehéz egy iparág ez, de néha azért azon kapom magam, hogy még élvezem is. bárcsak a kávézók, múzeumok, könyvtárak és koncertek is visszajönnének a képbe, és akkor igazán azt érezném hogy végre sínen vagyok, és nem a kedvenc költőm módjára.
jut eszembe irodalom, volt itt ez a cikk szerb antalról és nemes nagy ágnesről, és hát két ilyen kedvencember mindig jót tesz a léleknek. persze irodalmi sétákat akár most is lehetne tenni, de azért én mégis inkább Velencében meg Rómában szeretném olvasni az Utas és holdvilágot kicsit klisésen, de meggyőződésből. Úgyhogy újfent szeretném kérni hogy ez a lockdown-téma végre monnnyon le.
(a címet természetesen a "dunában úszik egy pap" kezdetű örökbecsű dallamára kell énekelni, lassan, tűnődve. remélem nem csak én ismerem. egyik gyerekkori emlékem hogy ezt a nagymamám húgával énekeltük együtt, ő nagyon sokat jött látogatóba oda én pedig nagyon sokat voltam a mamánál. mindenesetre az emlék az hogy a konyhaasztalon ülök fent, a margitnénivel szemben, és énekeljük ezt a nótát. milyen fura képeket őriz meg az ember agya már-már ijesztő élességgel, nofene.)
2 megjegyzés:
Hát, én emiatt (~okoskodó srác) menekültem jó messzire az "emberekkel kell foglalkozni"-munkámból... hiába van többségben az, aki jó fej, vagy legalább semleges, elég egy-két idióta, és el tudja venni mindenki életkedvét.
Óó, sajnálom...de abszolút meg tudom érteni, én az egyetemen az eredeti csoportomat hagytam ott egy nárcisztikus és másokat érzelmileg manipuláló csoporttársam miatt. Ami miatt nem esem kétségbe (egyelőre), az az hogy csak ideiglenesen kell ezt a jómadarat elviselni...aztán majd kiderül hogy hosszabb távon mennyire gyakran fordulnak meg erre ilyen arcok :D (azért az biztos, hogy ez még mindig egy kisebb ütközőfelület nekem a futóbolondokkal, mint a tényleges betegellátás lenne.)
Megjegyzés küldése