Mentünk a zsidó hitközségbe vasárnap délután, nem jártam én még soha ilyen helyen, lévén hogy nem vagyok zsidó, példának okáért. De most volt ott ez a fesztiválszerű, mindenféle kultúrprogramokkal, és jött Hámori Gabriella az ő Gyarmati Fanni naplóján alapuló egyszereplős előadásával, mi pedig mentünk, jegyet minek előre, úgysem érdekel senkit - ott derül ki, hogy elővételben elfogyott. A kedvesarcú néni néz ránk, még neki van lelkiismeret-furdalása, de mondja, ne aggódjunk, vannak pótszékek, üljünk nyugodtan oda. Fizetnénk a jegyet, de nem engedi, grátisz legyen ez most nekünk, leszünk így is elegen. Sokkban ülök le a pótszékre, ami ugyanolyan kényelmes barna, szövettel bevont...pont velem szemben a székek által alkotott négyszögben az egyetlen fa zongoraszék...amíg megjelenik a főhősünk és megtelik a terem, azon gondolkozom, mennyire nem mernék a tekintetek kereszttüzében ülni egyedül, és elmesélni egy ilyen történetet, rengeteg halállal, könnyekkel, a boldog pillanatokon is átszűrődő nyomasztó, fullasztó mindennapokkal. Annyira szép ez a nő, ahogy le-fel veszi a lila kardigánt, a közönség közé ül, aztán a szőnyegen fekszik, zongorázik néha...egyszer még lekváros kenyeret is ken. Mik, Mik, meghal Babits, meghal Karinthy, Attila is...úgy sír az utóbbinál, hogy akarva-akartlanul is beleborzongok. Olyan részletek, amiket lehet én nem szeretnék, ha valaha kitudódna rólam vagy a házasságomról...de persze, miért lenne pont Radnóti tökéletes? A Tétova óda mögé odaláthatom mostmár a reggel nyűgösen kelő, nem épp egyszerűen kezelhető férjet. Nem lesz ettől kevésbé szerethető. Sőt.
"Nem az egyedül rossz, hanem Miklós nélkül."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése