Annyira kell rohanni mindig mindenhová, én meg elromlottam valahol útközben, az elmúlt néhány hétben néha teljesen elfelejtettem, hogy előre kellene gondolkozni, megtervezni és megfőzni a kaját, néha leülni, rendesen aludni, ilyesmik. Fokozatosan próbálom leépíteni az óráimat, egyszerűen nem tudok mindenhol ott lenni, így hát ahol nincs katalógus, azokkal enyhén szólva szabadelvűen bánik a csoport, csak arra figyelünk, hogy azért mindig legyen értékelhető mennyiségű ember. Időközben kiderült hogy elég brutál vashiányos anaemiát szedtem magamra a közelmúltban (és aztán nem értem, hogy mitől vagyok fáradt és van elegem mindenből), úgyhogy most vastablettára és esedékes laborkontrollokra ítéltettem, mivel pajzsmirigy-alulműködök is, és ezeket enyhén szólva nehezen egyeztetem össze a medikus-népbetegség hypochondriámmal (mostanában a porondon: májcirrhosis, és ne röhögj, mert tudom hogy nonszensz, de mégis van egy szegelete az agyamnak, aminek ezt képtelen vagyok megmagyarázni), hogy hol van az a kényes egyensúly, ahol még kellőképpen odafigyelek magamra anélkül hogy megzakkannék. Nincs kedvem iddogálni menni, inkább itthon sorozatoznék, vagy beülünk a kávézóba és forró csokit iszunk a lakótárssal, kiöregedtem én már a duhajkodásból, múlt héten álltam a vad fruttik koncerten és tiszta hülyén éreztem magam a roppant kínosan viselkedő tizenévesek közé beszorítva.
Visszatérve az egyetemhez, az oktatásunk elég sok sebből vérzik, és én valamilyen szinten már nagyon várom, hogy vége legyen ennek az egésznek. Jegyzeteket készítgetek (többé-kevésbé) szorgalmasan (fura a gondolat, hogy a tételsorok egy része a szigorló évre is kell, úgyhogy azt hiszem megéri vele előre dolgozni), megint és nagyon németül tanulok, az osztrák orvosi kamara honlapján szörfölök és Bécsről ábrándozom.
Szóval ilyesmik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése