Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy amikor leadom a szakdolgozatot, egy hatalmas szikla zuhan le a szívemről, és végre azt fogom érezni, hogy elértem valamit, hogy már tényleg mindjárt vége, és minden jó úton halad.
Ehhez képest amit éreztem, az a teljes anhedónia volt. Örültem neki hogy szépek lettek a képek, de annak például rohadtul nem, hogy pár száz forint híján tízezret kellett kiperkálnom a két bőrkötéses példányért (államilagfinanszírozott). És amikor odaadtam a konzulensnek, hiába volt benne az oklevélfénymásolat is ami felmentett a védés alól, csak arra tudtam gondolni, hogy minden egy to-do list programponttá redukálódott le, hogy a lényeg hogy ki lehessen pipálni, mielőtt az ember gépiesen a következő pontra ugrik. Már olyan, viccesen hangzó de teljesen jogosnak érződő kérdéseket tettem fel magamban, hogy képes leszek-e újra az örömre valaha vagy végleg megnyomorítottak?
Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkor még ott frusztrált a gyerekgyógy szigorlat, mint közeli és nagyon ijesztő következő teendő, még szerencse hogy előtte vasárnap megjelent az új 30y-album hogy simogassa a lelkem, meg is hallgattam minden este lefekvés előtt, mint idegnyugtató rituálét. Aztán sikerült a gyerekgyógyon is átevickélni, így a vizsgák pipa, és aznapra ott volt a 30y lemezbemutató Pesten, úgyhogy kicsit lezsibbadt aggyal ültem a vonaton és hallgattam az új lemezt újra meg újra. Találkoztam a szokásos partibarátosnémmel, megejtettük a szokott bevásárlást a vásárcsarnok aljában lévő aldiban ami szerintem tuti egy másik dimenzióban van, mindig annyira fura ott lenni. Levertem egy poharat a burger kingben és rosszul éreztem magam ahogy a néninek fel kellett takarítania. Ittuk a dobozos Gössert az akvárium mellett és rohadt hideg volt és odajött két srác arról diskurálni hogy szerintünk most igyák-e meg a maradék fél korty vodkájukat vagy majd akkor ha odaértek ahova menni akarnak. Bemenekültünk a hideg elől és előlük az akváriumba, ott volt az előtérben a Zolii meg Zaza meg mindenki aki számít, volt egész jó előzenekar (hangulatra és energiára ilyennek képzelem a 2003 környéki Arctic Monkeyst, szóval...elég jó volt, na), meg aztán maga a koncert is, igaz, lemezbemutató létére egészen kevés új dalt játszottak, de amit igen, az zseni volt. Végül a legjobb barátnőmékkel is találkoztunk, akik persze késtek mert a pasi dolgozott, de megbeszéltünk másnapra egy találkát, amivel kapcsolatban akkor még kissé szkeptikus voltam. Aztán a koncert után átmentünk az A38-ra, ahol Lithium Night volt Kurt emlékére, de nem működtek a kivetítők és nagyon fáradtak voltunk, szóval egy kellő energiával végigüvöltött rape me és the pretender után elmásztunk a csepergő esőben a koliba és így aludtam a műegyetem tőszomszédságában random emberekkel egy szobában. Másnap a barátnő hazafelé vette az irányt, reggeliztünk a Móriczon (csókolom Zsigabácsi), majd ő buszra szállt, én pedig ott voltam a kis 24órás bkk-jegyemmel és röpke két órával a megbeszélt találkozóm előtt a borús Budapesten. Itt kezdődött a katarzisom.
Felültem az épp ottlévő villamosra, és úgy voltam vele, mindegy meddig megyek, át a Duna felett, néztem a várost, néztem a körutat, az épületeket, az embereket. Végül az Oktogon mellett döntöttem, leszálltam, célirányosnak tűnően megyek és csak én tudom, hogy igazából nem tudom hova, és nem is érdekel. Sétáltam az Andrássy úton, gyönyörködtem a homlokzatokban, és nem tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen szabadnak. Fura, tudom, hogy pont a villamos, a zsúfolt, szombat délelőtti főváros. Nem is ezek számítottak, csak az hogy végre megtehetem. Hogy visszafelé a villamossal, hogy metróra, a Kálvinig, ahol majd később találkozunk, de addig Múzeum, persze, be a kertbe (csókolom Janibácsi), megint épületeket bámulok, ahogy a Múzeum utcán is le végig, mertmiértne. Aztán vissza a térre, találkozni a legesleggel, kajálni, kávézni, beszélgetni órákig, és sétálni rengeteget, kimenni a Városligetbe, nézegetni a kutyákat. Aztán végül a Keleti felé venni az irányt, sajnos, de legalább végre azzal az érzéssel, hogy megint az én kezemben vannak a dolgok.
Én döntöm el, hogy melyik villamosmegálló legyen. Ha kell, akkor visszafelé is mehetek. Senkinek nem tartozom magyarázattal. Amíg nekem jó. Mint ott, a körúton, a villamoson.
(A bejegyzést a bkk nem szponzorálta.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése