Nem mintha ez valaha opció lett volna, de az elmúlt két hét után főleg nem. Már nem tudom, mikor voltam utoljára nem a végkimerülés határán, mikor nem fájt a vállam (na jó, ezt tudom: azután, hogy végre eljutottam jógázni a héten, micsoda lukcus), mikor nem volt tele a hócipőm a sebészettel. Vagy hogy mikor ettem valami komolyabbat délután 4 előtt. Az egyetlen aspektusa amit élvezek a mélyvíznek, az az, hogy bírom. Igaz, hogy legtöbbször kutyaúszásban és vizet szlopálva, de azért tempózgatok szépen lassan. Ugyan semmit nem magyaráznak el, de azért a lecseszések alapján az ember hamar megtanul tájékozódni. És tartom a rohadványos kampóikat órákig, kamerázok a laparoscoposon, jelölöm a preparátum széleit öltésekkel, bemosakszom ötödjére is, csak hogy aztán délután még az osztályon betegeket vehessek fel.
Amivel igazán foglalkoznék, az persze elsikkad, a szakdogával már hetek óta nem törödőm, a konzulensemmel múltkor összefutottam a lidlből hazafelé és csak biztatott, hogy semmi baj, majd jó lesz nemsokára, ráérünk még. Amivel nincs is baj, csak valahol mégis bosszantó, hogy kidolgozom a belem, olyan dolgokat csinálok amik szerintem nem az én hatáskörömbe kellene hogy tartozzanak (lásd: műtőben katéterezés - nem mondom, hogy nem hasznos, de nem megtanítják, elvárják, ha nem megy akkor meg olyan lesajnálóan néznek hogy legszívesebben a bipolátorral égetnék lyukat a padlóba hogy legyen hova elsüllyedni), és emellé még mosolygok is, de csak hogy ne őrüljek meg.
Ezek után mi a leginkább övönaluli? A szombati munkanap, az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése