És mindig arra jutok/jutunk, hogy erre nincs jó megoldás. Hogy nem kezdeném újra - de csak akkor, ha tudnám hogy ilyen lesz, hogyha gyanútlanul állnék a startmezőn, akkor persze hogy ugyanazokkal a reményekkel vágnék a közepébe. Én sem hittem senkinek, amikor azt mondta hogy ne csináljam, hogy szar lesz, pedig anyutól kezdve a nyíltnapos lányig (akivel egy gimibe jártam és aki úgy jött oda hogy ugye te ebbe meg ebbe a gimibe jártál, óigen, hát akkor addig menj amíg lehet, ez a hely elrabolja a lelked - oh, well) mindenki próbált meggyőzni. Én meg megmutattam, hogy csakazértis. Hogymajdén.
Igazából azon nem aggódom nagyon, hogy elrabolta a lelkem. Pont azért szenvedek ennyire, mert a lélek viaskodik bennem és szeretné élni a maga kis rozéfröccsös fesztiválos rengetegetolvasós utazós mindennapjait, miközben egy kétágyas kórteremben huszadmagával áll fehér köpenyben és nem igazán tudja, mit keres ott. Ezeket az ellentéteket nehezen oldom fel a falra szerelt flakonból kifröccsenő fertőtlenítőben. És persze honnan is tudhatnám, hogy hosszútávon nem fogja megérni. Csak amikor menni kell tovább, egy másik kórterembe, egy másik diasorra ami nem érdekel (vicces, engem a klinikum sokkal kevésbé izgat fel, szóval amit írtatok a sokadéves előadásokról...mehhhh. de ez is az én egyéni problémám, tudom.), akkor nehezen lököm tovább magam.
Főleg azért, mert már tudom hogy közel a végjáték. Kicsit olyan ez mint mikor mész haza éjjel és már nagyon kell pisilned és a bejárati ajtót nyitva úgy érzed hogy ennyi, most itt akkor a lábtörlőre pont jó lesz? (sosemtörténtmeg) Hogy egyre türelmetlenebbül várod már hogy pontot tegyél ennek az ügynek a végére, de közben rettegsz tőle hogy a hosszú évek óta kellemesen langymeleg posvánnyá vált diáklétből igenis ki kell lépni és megmutatni, hogy márpedig megérte, és ki tudod hozni a továbbiakból a számodra legjobbat.
A legjobban talán azt bánom, hogy ennyit gondolkozom ezen. Ha zombiként végig tudnám csinálni az egészet, mennyivel egyszerűbb lenne a helyzet.
De azért én köpenyvasalás közben ezt ordíttatom bele a fülembe, és akkor úgy egészen életben érzem magam. És amíg ez megvan, addig nincs baj. Remélem.
7 megjegyzés:
Nem tudom ez segit-e(tudom hogy nem de akkor is) de szerintem ha mas miatt nem, vagyis ha mar a vilagon semmi miatt sem erdemes, akkor csak 1 dolog miatt megis: a nagyreszet megcsinaltad. Ezen a ponton ha ott hagyod, minden eddigi ev kiment az ablakon. Ezt nem teheted meg mult-Tavirolannyal, mert o eddig kitartott.
Egyetértek, ez a bejegyzés is a pozitívabb végét próbálta megfogni a dolgoknak, de ezek szerint lehet nem sikerült :D
Egyébként hiába mond bárki bármit, nyilván a te saját utadat csak te tudod megjárni, te tudod úgy megélni, hogy az te vagy, és senki más. Oké, ez most nagyon ilyen bölcselkedős faszomidézetnek hangzott, de szerintem hatalmas igazság van benne, mert mindenki másnak a tapasztalata az pont hogy mindenki másnak a tapasztalata, és nem a tied, még ha hasonlóan is éled meg. Pont, ahogy írtad, hogy ugyanígy nekivágnál, ahogy nekivágtál, és nyilván ennek is oka van, azért csinálod, mert mindig is ezt szeretted volna, és azt hiszem ha nem a te személyiségedhez, életedhez illene ez az egész, már rég nem itt tartanál. Legeslegrosszabb esetben is azt mondom, hogy nagyon max váltasz, vagy akkor nem a klinikán dolgozol hanem máshol, más orvosként, vagy akármi, még lehet vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy megbánták a végére, vagy végigcsinálták de mégse ezzel akarnak foglalkozni, akkor is, ezt úgy tudják mondani, hogy végigcsinálták, látták milyen, és rájöttek, mégse ezt akarják - és ez szerintem még mindig jobb, mintha neki se vágtál volna, és hiába tudod hogy szar, hogy embertelen, stb. lenne, akkor is végig ott lebegne a fejed felett, hogy de bakker miért hallgattam másokra, miért nem vágtam bele, még az is lehet, hogy tetszett volna, minden negatívuma ellenére.
Ja meg annyit még végszóként, hogy akik nem vágtak bele mint pl. én, azok is rosszabb pillanatukban keserednek csak el, hogy de basszus miért nem, jobb pillanataimban meg teljesen pontosan tudom, hogy túl empatikus vagyok hozzá, kiégésre hajlamos, már nem tartanám olyan izgalmasnak azt a több ezer oldalt ha szóról szóra kéne megtanulnom mint hogy most hobbiból olvasgatom, pontosan a-tól z-ig tisztában vagyok vele, miért döntöttem úgy anno, ahogy. Ahogy nálad is gondolom a rosszabb/nehezebb pillanataidban jön el ez az egész, hogy belegondolsz, megéri-e, aztán jobb pillanatokban pontosan tudod, hogy akkor is ugyanígy végigcsinálnád :)
Ötöd-hatodévet iszonyúan utáltam én is, azt hittem, sose lesz vége. Dolgozni meg imádtam, tényleg, megérte a sok szívás. És mióta nemalvós gyerekem van, nem is értem, régebben miben fáradtam el és néha visszasírom az egyetemet... :D Szóval hajrá, megéri és léccilécci, néha helyettem is menj el koncertre meg ideoda! :D
Azóta is naponta eszembe jut a "bölcselkedős faszomidézet" :'DD Főleg mert teljesen igaz, és néha tényleg kellenek az ilyenek. Meg mert bennem ez nagyon későn realizálódott, és azóta is hajlamos vagyok az összehasonlítgatásra, és persze más életéből csak a pozitívumot, ugye...na mindegy. Jó lesz. Egyszer :D
Ohhh, kedves Nyúlpörkölt, azóta vettem még egy fesztiváljegyet, majd rád hivatkozom ;) :'D
egyuttérzek kár h irl nem hallok ilyeneket csak igy blogokban vannak iyen cuki lányok akik ugyan azt érzik az orvosival kapcsolatban mint én
Megjegyzés küldése