másfél hét

után eddig annyit sikerült leszűrnöm, hogy igen, bár a munkaidő sokkal kedvezőbb mintha klinikai szakterületet választottam volna, de azért itt is bent vagyok fél 8-tól fél 5-ig, szóval 6-kor kelek, és ha sétálok hazafelé (hogy meglegyen a napi mozgásadagom), akkor 6 körül érek haza. Szóval az élet többi részén nem annyira kell görcsölni, hiszen hazaesem, eszek valamit, youtube-ot nézek, alszom, és ennyi. (És akkor most még nincs oktatás, nem kutattam, nem írtam a disszertációt.)

Valamint hogy hiába tanulsz egy idegen nyelvet évekig (én elvileg 7 éves korom óta, tehát idestova 20 éve tanulok németet, wtf, sírok), attól még nem fog az neked nagyon jól menni. Fura az hogy nem tudod úgy kifejezni magad eleinte, én inkább hallgatok semmint hogy hülyeséget mondjak, és bizony a megértés is nehézkes tud lenni, főleg gyors beszédnél, meg azzal hogy most mindenkin állandóan maszk van, eleve sokkal nehezebb szerintem. Persze nagy félreértések nincsenek, megcsinálom amit kérnek, csak...én hülye azt hittem könnyebb lesz. Mondjuk small talk-ban magyarul sem vagyok jó, úgyhogy ezt reálisan nem is várhatom el magamtól. 

És rémálmaim netovábbja, a leletdiktálás. Amikor "indítod" a mintákat (azaz kinyesed belőle azokat a részeket amikből majd metszet lesz), akkor makroszkópos leírást, méreteket, az elvégzett nyeséseket, kért plusz festéseket mind-mind le kell diktálni, egy pedálokkal üzemeltethető mikrofon segítségével, amit aztán a nénik az irodasoron legépelnek. A lány aki mellett ezen a héten voltam sajnos tisztában volt vele, hogy ez csak úgy megy hogyha gyakorlod, úgyhogy elég gyakran cseréltünk helyet...hát nem mondom hogy nem éreztem hülyének magam egyszer-kétszer-sokszor. Eddig mondjuk két szót kellett kipótolni az összes leletben mert a néni nem hallotta/értette, szóval annyira nem katasztrófa a helyzet, csak megélni az, egy kicsit (nagyon).

Közben pedig még nagyon fura, hogy az élet mekkora hányadát kell ezek szerint a munkahelyen eltölteni, ki szerint volt ez jó ötlet?! Néha munka után antikapitalista subredditeket olvasgatok...mert oké, érdekes ez, de megint itt van az örök probléma: érdekes-e annyira, hogy az egész életemet kitöltse, hogy az egész életem ezzel töltsem?

Remélhetőleg a rutin, a megszokás és az okosodás mellé jár majd egy kis egyensúly is, vagy legalábbis az illúziója. 

Mr. Bureaucracy, can you control my destiny

Hol is kezdjem, vagyis hol folytassam, tejóég.

Szóval volt ez hogy elmaradt az állásinterjú, és ott megfogadtam, hogy többet előre ilyenekről ne is beszéljünk akkor, mert ezek szerint úgyis csak elkiabálom. Mivel a titkárságról azt írták, hogy majd jelentkeznek ha újra lesz lehetőség személyesen interjúztatni (a skype/zoom/tudomisén alternatíva fel sem merült, szerencsére, szerintem azon kicsit sírtam volna - na jó, ha muszáj akkor lehet ment volna, de örülök hogy nem kellett kipróbálni), és ez április végén következett be, mármint hogy egyáltalán jelentkeztek. Ott viszont egész hamar sikerült egyeztetni, szóval május elején már mehettem is beszélgetni.

Igazából teljesen szürreális volt, sosem jártam még ebben a városban de mindig piszkálta a fantáziámat, anyukám elvitt kocsival, az öcsém navigált, nem mondhatom hogy nincs jó dolgom, sőt. Bementem az interjúra, azt hittem menten elájulok komolyan, annyira gyűlölöm ilyenkor ezt a tehetetlen idegességet. Leültettek a konferenciaterembe, és jött az intézetigazgató professzor (igazából 50 körül van és egy mosolygós, szimpatikus pasas, teljesen nem olyan amilyet vizualizálsz ha azt mondom hogy 'patológus professzor', mert az öreg és szakállas és alkoholista, de legalábbis félőrült) meg még egy másik doktornő, nagyjából öt percig beszéltem magamról, aztán főleg ők, akkor hogy milyen ott dolgozni, milyen lehetőségek vannak, hogy a kutatás fontos (tudom, azért jönnék), hogy a disszertációt újra meg kell írnom (na ez egy külön történet, de mostmár ezt is tudom, és hát igen, ha muszáj akkor muszáj, egyet már megírtam, remélem a második is menni fog), de hogy akkor ők most két évre szeretnének felvenni, utána pedig majd meglátjuk, de ha akarok majd maradni akkor részükről nem szokott akadályba ütközni. 

Szóval így lett szóbeli ígéretem egy munkára, egy olyan helyen ami teljesen olyan mint amilyet szerettem volna. Igaz, hogy azóta az idegbaj és stressz nemtudomhány fázisán mentem keresztül, a teljesség igénye nélkül:

• Én júniusi kezdést értettem, ezért kerestünk lakást, ideköltöztem, bejelentkeztem, mire május utolsó napjaiban kiderült hogy ja, nem június, július. Az a rohadék egy betű. Számszerűsíteni persze nem volt eszünk, én legalábbis nem emlékszem hogy elhangzott volna, és nem hinném hogy ennyire félreértenék valamit...de hát ők a főnökök, szó szerint. A bónusz hónapban legalább felfedeztem a várost, próbálok újra hozzászokni ahhoz, hogy megint egyedül élek - bár be kell valljam, ég és föld a különbség azzal, hogy a családom egy órányi autóútra van. 
  
  
• A kis apartmanban ahol lakom, egy kerámia főzőlap van, amire első reggel ráolvasztottam az új kávéfőző alján lévő matricát - és aztán órákon keresztül próbáltam onnan eltávolítani. De végülis egész jól sikerült, csak ez ugyanaz a nap volt, mint amikor kiderült a júliusi kezdés, szóval alig éreztem magam csődtömegnek, és hívtam sírva az anyukámat, hogy nekem ez az egész nem megy.
  
  
• Kiderült hogy a betegbiztosítást már rég el kellett volna intéznem, úgy is hogy nem volt munkám és minden ügyintézés sokkal lehetetlenebb a korona miatt, természetesen. Aztán tegnap azt is sikerült megbeszélnem, biztosítós bácsi azt mondta hogy szerinte ez nem gond, hát ha gond lesz, akkor majd szólnak, én amit tudtam azt megtettem. 
  
  
  (Sidenote: Ez egyébként nagyon jellemző, nem tudom hogy csak erre az országra-e, vagy bármelyikre, csak ott nekem nem tűnt fel a tősgyökeresség miatt, de nem mondanak el maguktól információkat, ezt a betegbiztosítás-dolgot is csak hosszas utánajárás és internetes kutatás után bogoztam ki. És hát basszus, szerintem abszolút nem elvárható, hogy minden egyes jogszabálynak egyesével utánajárj, főleg hogy vakfoltjaid is vannak, kinek jut eszébe magától pl. hogy van ilyen mint a Rundfunkbeitrag - amit minden háztartás fizet aki rádiót/tévét/internetet használ, hát micsoda eszesek ezek a németek, konkrétan brutális összegek folynak be ebből /rákerestem, az utóbbi években általában röpke 5,3 milliárd euró, kell-e még bármit mondanom/. De közben meg gondolom úgy vannak vele, hogyha már idetoltad az arcod, akkor küzdd át magadat ezeken, nem tolják eléd a listát, hogy nézd csak, Távírólány, ezt meg ezt meg ezt még intézd el, mertkülönben. Pedig de szép is lenne.)
  
  
• A klinika személyzeti osztálya június 19-én jelentkezett be, hogy akkor a júliusi munkakezdésig mit kell záros határidőn belül elintézni, többek között az erkölcsi bizonyítványt, amit 3-4 hét múlva küldenek ki. Gyorsan sikerült kimatekoznom, hogy ez így sehogy nem fog kijönni, és már vizualizáltam hogy nem lesz ebből csak augusztusi munkakezdés, aztán szívhatom tovább a szüleim vérét. De persze arra mindig vannak frappáns megoldások, hogyha ők nem végzik el a munkát, szóval nem kell aggódni, kitölthettem egy kisdobosbecsszónemvagyokbűnöző nyilatkozatot, ami addig érvényes, amíg meg nem kapják az erkölcsimet. Hétfőn pedig megyek aláírni a szerződést - hát, legalább nem szerda reggel 7.55-kor, az is valami.
  
  
• Egy konstans és idegesítő probléma a nevem, illetve a doktori cím a személyimben. Mikor lediplomáztunk, akkor az az információ jött mindenhonnan, hogy le KELL cserélni a személyit, és hát basszus, büszkék is voltunk rá, mert hát igen, miért ne lettünk volna. De azt akkor még álmomban nem gondoltam volna, hogy itt a doktori címem "nem érvényes", nem használhatom elvileg ebben a formában. Nem fogadnak el szinte semmilyen külföldön szerzett doktorátust (még az osztrák orvosi diplomát sem, itt tettem le végleg a hajam!!!!), csináld meg itt újra. Szóval most van a magyar személyim amit mint magyar állampolgár itt használni tudok, és minden egyes alkalommal el kell magyaráznom, hogy hogy is van ez, de pl. a hivatalokban azt mondják, hogy ezt az alakot írják be, ami a személyimen van, tehát pl. az erkölcsit is így fogják kiállítani, már várom hogy mikor kell kimagyaráznom az egészet. Mindenesetre a szerződésemben ott van, hogy ebben az első két évben megszerzem a német doktorátust, de ilyen egy begyöpösödött idiótaságot én komolyan nem éltem...és kissé megalázónak is érzem. Nem azt mondom, hogy nincs aki csak összekamuzza a szakdolgozatot, de én pont nem az voltam, és azt olvasni hogy az én doktori címem "főiskolai végzettség"-nek felel meg általában, vagyis CSAK azért kaptam mert elvégeztem az egyetemet - nem segít az önértékelésemen.
  
  
  (Itt egyébként úgy van, hogy lehetsz orvos anélkül hogy doktor lennél, a doktorit általában az egyetem elvégzése után teszik még hozzá, de ugyanúgy önálló munka, még a terjdelem meg minden más is megfelel annak, ami nekünk kötelező volt ahhoz hogy egyáltalán a diplomát megkaphassuk - csak épp itt nem fogadják el.)
  
  

Ezekhez képest az üzemorvosnak elmagyarázni a magyar oltási könyvem alapján hogy eskü be vagyok oltva kanyaró ellen, már gyerekjáték volt (és ő is nagyon jófej volt legalább).

Bármit kellett eddig intéznem, igazából nagyon készségesek és jófejek voltak velem, épp csak ezen a rengeteg bürokrácián annyira nagyon nehéz átszenvednem magam, és közben egyszerűen képtelen vagyok megérteni, minek kell megnehezíteni így magunknak ezt az egész életet, annyi felesleges bonyodalom, idegbaj és kortizol. És miközben a hivatalban várok maszkban, meg formanyomtatványokat töltök ki maszkban, meg kutyagolok egyik helyről a másikra maszkban, akkor azért nem tud nem eszembe jutni, hogy lehet mégiscsak jobb lenne egy angol farmon zöldséget termeszteni, pitét sütni meg gyertyát önteni. 

hey you watching me / lookin' through a screen

Sokkal hamarabb eljutottam a szokásos indie buliba újra, mint azt tavaly gondoltam volna, mert a szervezők persze livestreammel rukkoltak elő ebben a faramuci helyzetben. Nem is tudom, miért tölt el olyan örömmel azoknak a daloknak és klipeknek a megtekintése, amiket bármikor máskor is megnézhetnék...talán az, hogy most nem nekem kell választani, csak jönnek a kedvenc dalok decision fatigue nélkül, plusz a tudat, hogy vannak ott azok a fiúk, akik most szintén egy lakásba bezárva gondosan válogatják a nekünk kedvenceket, amik nekik is kedvencek, és ugyanúgy folynak át egymásba a felvételek, mint ahogy az a38 hajó kivetítőjén szoktak régen, a népek a chatben dalokat kérnek és néha barna sört, hallok egy nagyon jó nothing but thieves dalt amit azóta megállás nélkül hallgatok, és végre egy kicsit kevésbé érzem magam elveszve és végtelenül egyedül.

Az állásinterjúmat természetesen határozatlan ideig elhalasztották.

Lehet, hogy önzőség, de azt még muszáj kiadnom magamból, hogy a legnagyobb jelenlegi aggodalmam, hogy április elejére behívtak interjúra egy olyan helyre, ami minden szempontból traumhaft, és most azon cidrizek itt csendben magamnak (néha anyukámnak), hogy mi lesz ha teljes kijárási tilalom lesz, és az emberek csak igazolással mehetnek dolgozni, az az állásinterjúkra valószínű nem vonatkozna, de hát hogy legyek úgy orvos, hogyha nincsen munkám. Az mondjuk talán nem önzőség, hogy szeretnék ebben a minőségben dolgozni, de hát ér-e az most, hogy szövettan meg flow cytometriás labor, vagy az is önzőség-e, mert hát mégsem karanténkórház. Persze azt távolról sem szeretném, ha most durván megnövekedne az igény a patológusokra.

Mindenesetre utálom, hogy ilyeneken kell agyalni. Sajnos nincs az a vicces sorozat, jól megírt könyv és slow life vlog, amitől kevésbé utálnám. 

what have you, George?

Mostanra eljutottam odáig, hogy nagyon rosszul tűröm, hogy még a csapból is a járványhelyzet folyik. Az, hogy minden egyes facebook-bejegyzés, cikk, rádiós hír, tv-riport, minden e körül forog, az szerintem olyan mértékben toxic, amiről Britney soha még csak álmodni sem mert. Szóval a saját (nyomokban) ép elmém megőrzése érdekében nemcsak a social distancing művészeti ágát gyakorlom, hanem a mindentől való eltávolodást. Attól nem lesz kevesebb halott, hogyha óránként megnézzük, mi változott, nem lesz több védőfelszerelés, hogyha felbosszantjuk magunkat a vezető pozícióban lévő emberek alkalmatlanságán és felelőtlen kijelentésein, és ahogy magamon észrevettem, az egész egy olyan lelkiállapothoz vezet, ami a bezártsággal együtt lassan, de biztosan teljes kétségbeesésbe taszít. 

A youtube-on követett emberek legnagyobb hányada is szintén ezzel foglalkozik csak, self-isolation study with me, vírusinfók, egy-két hogyanneőrüljünkmeg. Úgyhogy a napjaim legnagyobb hányadát azzal töltöm, hogy Kanada legremekebb bűnüldözőjének kalandjait követem nyomon, és mivel ezt korábban nem tettem, az évadok számából adódóan a Murdoch Mysteries javarészt elég lesz ahhoz, hogy átvészeljem ezt az időszakot. Ha nem, akkor majd keresek valami más vicces, érdekes, figyelemelterelő sorozatot még, mert jelenleg csak azt érzem, hogy ezt másképp képtelenség lesz kibírni.

mert mi másról szólna ez a bejegyzés, ha nem erről, ugye

Nem is tudom, tudnék-e még olyan dolgot írni a vírushelyzetről, amit nem írtak meg nálam sokkal ügyesebben, szebben, jobban. Őszintén, sokféleképp lehet ezt nézni, és sokszor azt érzem, jobb inkább másfelé figyelni, mivel a csapból is ez folyik, mindenhonnan ömlik az információ, hol hitelesebb, hol ugyancsak megkérdőjelezhető forrásból, és már ezek puszta megszűrése is fárasztó.

Nézem a social distancing felhívásokat, és egyet kell értsek az alapelvvel, de ugyanakkor nem tartom fairnek, hogy minden fiatal most maradjon a négy fal között, csak ennek szentelve az elkövetkező heteket, hónapokat. Nem hiszem, hogy a gazdaság ezt el tudja viselni, és nem lehetek olyan naiv, hogy azt mondjam, ez nem számít, mert aztán a következményeket ugyanúgy nekünk kell majd viselni. Persze az egészségügyi dolgozókra nem vonatkozik semmi az oltalomból, és végtelenül szomorúnak találom a "ti választottátok ezt a szakmát" és "erre esküdtél fel" hozzáállásról tanúskodó megnyilvánulásokat, de az már sokkal kevesebb embernek jut eszébe, hogy valami hálafélét is tanúsítson, kicsit éreztetve az eü. dolgozókkal, hogy igenis van miért küzdeni. 

Tényleg nem tudom, mi a jó hozzáállás. De lehet, hogy hallgatni kellene azokra, akik értenek hozzá? Akik szakmájukból fakadóan jogosan fogalmaznak meg kételyeket és próbálnak óva inteni? 

Önző dolog, kissé talán visszás is, de szerencsésnek érzem magam, örülök, hogy már egy másik országban élek, és nem operatívtörzsföldén kell ezt az egészet, főleg egészségügyi dolgozóként, megélnem. De ott vannak a barátaim (sokan orvosok, merénilyensznobvagyok és csak orvosokkal barátkozom), ott van a tágabb családom, és nem mondom, hogy nyugodt vagyok, ha rájuk gondolok mostanság.

Persze, itt is viszik a lisztet, konzervbabot, klotyópapírt. Nem gondoltam, hogy ez az emberi fogyasztás szentháromsága, mik ki nem derülnek ilyen szituációkban, ugye. Mindenesetre ez akár személyiségtesztnek is elmenne (a kauciós IQ-tesztem után): Ön milyen három termékfajtát halmozna fel mindenképp egészségügyi vészhelyzet esetén? Kommentben várom az ötleteket, nekem: kávé, zabpehely (mert abból szükség esetén zablisztet és tejutánzatot is lehet gyártani), és fagyasztott zöldség-gyümi. 

Egyébként én azt hittem, hogy az egyértelmű mindenkinek, hogy rendszeresen kezet mosunk, meg hogy nem köhögünk le senkit a tömegközlekedésen meg a boltban?!? Micsoda illúzióktól vagyok kénytelen megválni. 

Mindenesetre remélem, hogy aki tud, az otthon marad (bár erre is olyan ellenpéldákat látok, hogy a hajam égnek áll), aki nem, az a lehetőségekhez mérten tud vigyázni magára, és lesz idő, amikor ez az egész nem végtelenül fárasztónak és szomorúnak fog tűnni, hanem édesbús nosztalgiával gondolunk majd vissza arra, amikor 2020-ban ügyesen túléltük a koronavírustot. 

island of temptation

Mindig jókat szoktam derülni azon, amikor kiderülnek a Sziget fellépők, jobban mondva a kommentelőkön, akik sosem mulasztják el megjegyezni, hogy énezekbőlegyetsemismerek és természetesen régenmindenjobbvót. Egyszer voltam a Szigeten és jó volt, egyszer meg voltam és szar volt, ennyivel tudom összefoglalni az élményeimet, de idén is tudnék néhány olyan fellépőt választani, akiket azért meglesnék, ha nem egy túlárazott és tömegnyomor rendezvényről beszélnénk. (Jó, melyik fesztivál nem tömegnyomor, kérdezhetnénk...de szerintem azért nagyon nem mindegy, hogy az a tömeg mekkora területen oszlik el...)

Azért a napi bontást megvártam, mert úgy voltam vele, hogyha bárki más akit szívesen látnék egy napon lesz Miles Kane-nel, akkor még megfontolom. De hát tudják ők, hogy nem kell nekem feltétlen odamenni, szóval ügyesen szervezkedtek, nem lesz aznap sem Foals, sem Foster the people, sem The Strokes...most komolyan, a Strokes az annyira niche, hogy senki nem ismeri?? 

Najólvan, first world problems újfent, tudom én. De inkább ezzel foglalom el magam, mint hogy kövessem a híreket a koronavírus-esetszámokról, miközben döbbentem figyeljem ahogy az emberek babkonzervet és száraztésztát tankolnak...ennyi erővel minden egyes influenzajárványtól idegrohamot lehetne kapni? Nem akarom tudni, mi történne akkor, ha ténylegesen valami konstruktív megoldást igénylő problémával szembesülnénk mint emberiség? Mi történne akkor? Mint mondjuk...a klímaváltozás? :)

Elkanyarodtunk. Inkább legyen tánc. 

orvosként mindig lesz munkád.

Egyáltalán nem olyan egyszerű ez a munkahely-keresés, mint amilyennek az ember képzelné, főleg ezzel a diplomával. Vagy csak én voltam naiv, meg ugye csak azt láttam, ahogy a csoporttársaimat felveszik akárhova is, én meg idejöttem, átküzdöm magam a bürokrácián, nyelvvizsgázom, aztán keresem a helyet lelkesen, de mindenhol fontos lenne a megkezdett szakképzés, a tapasztalat. Ami ugye nehezen fog összejönni, hogyha sehol nem hajlandóak alkalmazni.

De már fel sem bosszantom rajta magam. Egyelőre három szálon fut a cselekmény, jövőhéten telefonon interjúzom, egyszer majdcsak lesz belőlem valami.

Február elején már majdnem lett, elutaztam egy random városba ahová interjúra hívtak, odamentem egy nappal korábban, volt szállásom egy belvárosi kis panzióban, felfedeztem a helyet (amennyire az eső engedte), aztán másnap beszéltem a klinikán a patológiát vezető proffal, körbevezettek, kedvesek voltak. De mint kiderült, az itteni doktori fokozat feljebbvaló, mint amit én Magyarországon megszereztem, szóval azt ajánlotta, hogy félállásban mehetnék dolgozni, és akkor az lenne az első, hogy írni kéne egy disszertációt, meg azt megvédeni. Nem kicsit forrázott le a dolog, főleg mert eszembe nem jutott, hogy amit ott abszolváltam, az itt nem ér. Vagyis nem eleget. Na meg nem is a disszertációírás maga, hanem hogy rögtön, azonnal, lehetőleg tegnap, és addig félállás, csak hogy kellően motiváltnak érezd magad...és gondolom a félállásért kapott fizetésből is meg tudtam volna élni, hiszen ha rohamléptékkel kell egy teljes kutatást végigasszisztálni, mindeközben pedig dolgozni, nagyjából meghalni sem lenne időm, és lakhatnék a laborban az asztal alatt. Úgyhogy ezt rövidre zártam, és ugyan azóta jelentkeztem szintén egyetemi kötődésű állásra, őszintén, már nem tudom mire számítsak.

Mondjuk minél több idő telik el, annál kevesebb az igényem a karrierépítésre, már az is megfordult a fejemben hogy beállok radiológus rezidensnek (mert úgy tűnik arra itt nagyobb a kereslet), csak legyen valami amiből meg tudok élni és olyan dolgokat csinálni, amik ezenfelül érdekelnek. 

Kár hogy nem tudok elég jól és konzisztensen blogot írni ahhoz, hogy ezzel megváltsam a világot. De ha rákényszerítenek, még a végén megpróbálom. 

random gondolataim az oktatásról (?)

Az egyik alsós tanítónénim mostanában igen gyakran kommentel facebookon "ámen"-t olyan oldalak bejegyzéseihez, mint a "napi angyali üzenet", és egyéb hasonló égbekiáltó förtelmes okosságok. És nem tudom, ez számomra miért tűnik összeférhetetlennek a tanítónéniséggel, meg gondolom a kisiskolásokkal viszonylag ritkán kerül szóba ilyesmi (bár tény hogy a gyerekek néha meglepően specifikus dolgokat tudnak kérdezni, szóval végülis ki tudja), de akkor is furcsának tartom, hogy a gyerekek elméjének pallérozása valaki olyan kezében legyen, aki szemmel láthatóan hisz a facebookos ámenek hatásosságában. 

Mondjuk azon is sikerült erőteljesen ledöbbennem, amikor a minap megnéztem a középiskolai felvételi feladatsorokat. Van az a jelenség, amikor az emberek egy idő után hajlamosak azt mondogatni, hogy visszasírod majd az érettségit, mert az volt életed legkönnyebb vizsgája? Ezzel mondjuk soha nem értettem egyet, de azt azért nem gondoltam volna, hogy a 12-14 éveseknek szánt feladatsorok felnőtt fejjel ilyen nehéznek fognak tűnni. És főleg mindezt 45 perc alatt, stresszhelyzetben megoldani? Az egész annyira igazságtalannak tűnt, mennyit kell ezeknek a gyerekeknek még pluszban készülniük, hány pluszóra és a szülők belefektetett energiája, ebből fakadó feszültség meg sírások szükségesek ahhoz, hogy valaki szimplán csak továbbhaladjon az oktatásban? Ami még mindig semmire nem garancia. 

Azóta sokat olvasok a finn oktatási rendszerről. 

self sabotage

Ha valamit átviszünk az új évtizedbe, az bizony az önostorozás és a torz énképem, ami visszatart attól hogy akármilyen munkahelyre beadjam a jelentkezésem. Na mondjuk nem hosszan visszük tovább, mert ma rákényszerítettem magam, hogy véglegesítsem a motivációs levelet, nyomtattam, aláírtam, scanneltem. És holnap elküldöm. Becs'szó.

Mostmár hogy egy német orvosi kamara tagja vagyok, we might as well live up to that.

Mondjuk bekerülni nem volt egyszerű, mármint a néni nem könnyítette meg a dolgot, ugyanis nagyjából semmit nem tudott szegény eszközölni, de röpke egy óra alatt sikerült kitöltenie a jelenkezési lapomat (az alapján, amit nekem otthon ki kellett tölteni), meg kiállítani az igazolványt amin olyanok vannak állítva rólam vala hogy "dr. med.", és állítólag a patikában erre adnak ki nekem gyógyszert, ami teljesen abszurd, de már a gondolatát is imádom.

Tudományhiányomat olyasmikkel enyhítem, hogy megtanulok németül olyan alapvetéseket mint kehelysejt és laza rostos kötőszövet, meg néha metszetkvízekkel játszom az internetekben, de ma egy gyomrot nem ismertem fel és kicsit szomorú lettem. Nem is szeretem a gasztros dolgokat (de egyébként tényleg).

Fura elképzelni, hogy az én kis nyomi fejem bárhol kellhetne mikroszkópba nézdegélésre, de attól tartok, nemsokára kiderül.

Sikeres és boldog évtizedet nektek, és ha nem nagy kérés, akkor nekem is.

xmas science

A Netflixen megtalálható karácsonyi filmek 3 alfaját különböztethetjük meg:

• ami tényleg jó és élvezhető, akad benne eredetiség, szívmelengető és esetleg még okulni is lehet belőle (Klaus, Let it snow)
• ami klisés-romantikus, de egészen élvezhető
• pl. mert vannak benne érdekes karakterek/különösen szép helyen játszódik (Christmas inheritance)
• ami guilty pleasure alapon élvezetes, ez egy meglepően nagy halmaz, különösen így az ünnepek táján, amikor az ember egy puha pléd alatt csak arra vágyik, hogy kikapcsolhasson másfél órára (A Christmas prince, The holiday calendar, The princess switch)
• The knight before Christmas: egy külön kategória, mert egyszerűen annyira rossz, hogy nem tudtam nem imádni, rég nevettem ennyit filmen, katasztrófa (az esetében tudom ajánlani azt a módszert, hogy nézzük úgy, mintha a film eleve önmaga paródiája lenne, a Fifty shades of gray-t így néztem moziban, muhaha)
• egy másik kategorizálás alapján megkülönböztethetjük a Vanessa Hudgens Christmas Cinematic Universe filmeket (The princess switch, The knight before Christmas), ezek alapvetően jó választásnak bizonyulhatnak ha szórakozni akarunk, vagy csak szenvedni miközben jókat röhögünk
• ami kezdőkép/cím alapján annyira rossznak tűnik, hogy nem merem megnézni (A Christmas prince harmadik része, Christmas with a view, Christmas wedding planner) 

Ezeket a felfedezéseket mind magamon teszteltem (Koch Róbert alert), ugyanis az elmúlt időszakban igencsak belevetettem magam a Netflix kínálatának kiaknázásába, és egyébként igazi kincsekre (The Bletchley circle!!!) lehet bukkani, hogyha az ember kellő meggondolással és egy kis szerencsével kattint.

P.S. Persze én is tudom, hogy karácsonyi filmekből ami tényleg valid, az a Love actually, a legelső Home alone és a The holiday. De ha van valami, ami alap, és nem említettem, akkor ne kíméljetek, lassan megnézem a teljes kínálatot, aztán karácsonyra már nem marad semmi, csak az ide vonatkozó Gilmore girls és Friends részek, meg az Anne with an e hatodszori újranézése. 

hallo zusammen

Jó kérdés, akarom-e, és ha akarom, itt akarom-e folytatni a blogolást, de az elmúlt néhány hónapban nem igazán volt miről egyébként sem. A mindennapjaimban kicsit több lett a semmiség, ami még az első időszakban felemelő volt, az utóbbiban már kissé idegőrlőbb, na de bele volt az számolva, hogy itt a bürokrácián való átjutás jócskán vesz majd igénybe az időmből.

Nem sokkal azután, hogy Németországba költöztem, bejelentkeztem a szüleim lakásába, kaptam adószámot, na meg beküldtem az összes papírost, amit az utolsó magyar időszakomból összegyűjtöttem, és felkészültem pár hét várakozási időre. Ehhez képest másnap megkaptam az első e-mailt arról, hogy willkommen, meg hasonlók, és hogy akkor a szaknyelvvizsgára majd adnak időpontot, ha befizettem x mennyiségű eurót (spoiler: nem keveset). Aztán az időpontadással már kivártak egy kicsit, és szeptember elején majd csak október végére adtak időpontot - amivel még szerencsésnek is mondhatom magam, vannak akik több hónapot várnak erre.

Aztán jött a tanulás kérdése, hogy hogyan és mit, hiszen hivatalos anyag nem annyira áll rendelkezésre, megvoltak az egyetemi német kurzusokról a könyvek meg segédanyagok, úgyhogy azokból próbáltam meg felkészülni. A tanulás közben ráébredtem arra is, hogy íróasztal nélkül félkarú óriás vagyok, nagyon-nagyon hiányzik ott ülni, úgyhogy amikor valami nincs, akkor jössz rá, hogy milyen klassz is volt az asztalkám...! Na de most nagy munkafelületről meg sok kis fakkról (hogybeszélsz.) álmodom.

Hiába tűnt ezeréves távlatnak ez az október legvégi időpont, végülis csak eljött a napja, hogy fel kellett kerekedni, és a Nagyvárosban megmutatni, hogy akkor hogy is van ez. Anyukám nagyon drága volt és elkísért, ami fura volt, hiszen amikor én egyetemet kezdtem, ő akkor váltott országot, úgyhogy én soha nem mentem úgy onnantól megmérettetni, hogy ő velem lett volna. Nem volt hátrány, na. Megtaláltuk az impozáns Nagyépületet a Nagyvárosban, jött egy néni, és elvitt a maratoni egy órás Deutschkenntnis-olimpiára. Ahol csak akkor mehettem be a terembe, ha meghallottam a csengőszót. Ahol egy színésztől kellett anamnézist felvennem, aki hisztérikus volt, alig válaszolt a kérdéseimre, és kritizálta az egészségügyet (mit ne mondjak, rohadt jól csinálta, de azért nem mondom hogy nem lett már eközben sírhatnékom). Aztán át kellett mennem egy másik terembe, kitölteni a kórlapot, valamint otthagytak velem egy telefont, majd a termen kívülről felhívtak sürgős laboreredményekkel, amiket át kell adni a felettesemnek. Majd a következő erőpróbán két doktorbácsival kellett beszélnem, itt rögtön elmondtam a laboreredményt, amire mosolyogva hümmögtek. Összességében nehéz volt, mert csupa elméletet kérdeztek, nekem meg néha alapvető dolgok nem jutottak eszembe, de olyan szinten, hogyha valakinek szívbaja van, akkor ekg-t hamarabb csinálunk mint coronarographiát :'D Hát igen. És bár ugye ez elvileg "csak" a nyelvtudást volt hivatott felmérni, tartottam tőle, hogy mennyi ront ez az összbenyomáson, és mennyire néznek emberek közé abszolút nem engedhető félhülyének. A bácsik mindenesetre kedvesek voltak, de ezt sem tudtam feltétlen jó jelnek venni, majd a végén semmit nem mondtak, csak a néni aki bekísért, ki is kísért, és közölte, hogy akkor majd jövőhéten küldik az eredményt emailben. Oké, a péntek ünnepnap volt...nekem meg ez volt életem egyik leghosszabb hétvégéje.

És őszintén, teljesen el is temettem magamban ezt a dolgot, mondom aki alapvető dolgokat nem kérdez meg a betegtől, azt tuti már az elején eldöntötték hogy elkaszálják, de legalább láttam hogy milyen a vizsga, majd legközelebb jobb lesz.

Aztán hétfőn megkaptam az emailt, "bestanden".

Úgyhogy szépen lassan még az is lehet, hogy pszeudonémet orvos lesz belőlem, ha nem szabotálom szanaszéjjel magam. Az meg, hogy egyelőre nem tudok beszállni a régi csoporttársak "ki mennyit szív a kórházban és nem engedik hazamenni ügyelet után ahol amúgy sem lehetett volna egyedül dehátnincsorvos", talán nem olyan nagy baj. Később sem szeretnék.

tartozom még

egyetemet lezárós bejegyzéssel, és most úgy bekávéztam, hogy kedvem támadt megírni. Az alattunk lévő lakásban mondjuk falig mindent felkaparós, ütvefúrós felújítás van hetek óta, szóval a környezet nagyon idilli, de van zene a fülbe, a ruhám tulipános, bögrém józsefattilás.

Emlékszünk még arra az időre, harmadévben, amikor szent meggyőződésem volt, hogy az orvosi egyetemet lehetetlen ép ésszel elvégezni? Pedig csak én álltam hozzá rosszul, vagyis nem tudtam, hogyan kell jól hozzáállni, mert abban valahogy elfelejtettek tanácsot adni. És ha valahol, akkor ezen az egyetemen aztán igazán egészségtelen megküzdési stratégiákat és hiperfixációkat lehet begyűjteni, ha nem vigyázunk. (Bár, őszintén: nem akarok én itt most ilyen szupersznobnak tűnni, szerintem ez minden felsőoktatási intézményre igaz lehet, de én csak az orvosiról tudok írni, mert hát másmilyen egyetemre nem jártam még. De tudom, vannak nagyon nehéz szakok, és mindenkinek az a legnehezebb meg a legfontosabb is, amivel neki ott és akkor épp meg kell küzdenie, és ez teljesen fair.)

Lehet az egyetemet túl komolyan venni. Én itt követtem el a hibát, a csőlátással, és hogy azt hittem, kötelező az, hogy az ember teljes mértékben erre teszi fel az életét. Pedig ez is egy munka, igen, szeretjük rá a hivatás szót használni, ami szépen is hangzik, amíg az ember bele nem makkan idegileg. Persze, szeretnék ezzel foglalkozni, ezért jöttem erre az egyetemre, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy eggyé szeretnék válni a foglalkozásommal. Persze hogy szeretnék segíteni az embereken, de hogy ne vehetném azt figyelembe, hogy mi van velem, az én életemmel, a többi hatszázezer dologgal ami érdekel? És nekem ehhez nem férnének bele a >24 órás ügyeletek. Minden tiszteletem azé, akinek igen, csak én másképp lettem összerakva. És azt hittem, hogy ez összeegyeztethetetlen (ezt a szót leírni sem könnyebb mint kimondani) azzal, hogy én orvosi diplomát kapjak. És zavarbaejtően hosszú idő volt, amíg rájöttem, hogy nem, ez a feloldódás nem kell hogy szükségszerűen megtörténjen.

Erre a szigorló év is csak megerősítés volt: hogyne, végigcsinálom én a gyakorlatokat becsülettel, de amikor januárban sötétben mentem és sötétben jöttem a belklinikáról pénteken, mert a szakorvos nem volt hajlandó hazamenni és este 6-kor még nekiállt oktatni...na az ilyeneket nem. Meg a tdk-munkám kiteljesedése mint ellenpólus jó volt arra, hogy rájöjjek, ebben viszont nem vagyok annyira szar.
Volt csodálatos írásbeli államvizsga, ami egy több mint 5000 kérdésből álló kérdésbank alapján megy, értelmét nem sokat láttuk, de felkészültem rá én is becsülettel (milyen kis konformista tudok lenni ha ilyesmikről van szó), meg végülis egészen emberi kérdéseket válogattak ki magára a tesztre, úgyhogy jól is sikerült. A következő hét csütörtök pedig a szóbeli napja volt, még egy utolsó idegőrlés. Mivel előre nem tudod, hogy hová kell menned vizsgázni, akkor reggel húzod ki tételszerűen a klinikát, ahol utoljára rituálisan megkínoznak. Számomra ez volt a legnehezebb, hogy mivel nem tudom mire készüljek, tanulni is szinte lehetetlen volt rá, meg azt sem tudtam mitől félek, szóval magam voltam a szabadon lebegő szorongás. Amikor kihúztam az egyik belklinikát, lepergett előttem az életem, de hihhhetetlen jófejek voltak, a gyakorlatos vizsgás doktornő konkrétan semmit nem kérdezett komolyan, inkább csak elmondta, szerinte mit kérdezhetnek ebből az elméleten...ahol aztán szintén pozitív volt az élmény, gasztros elnök, egy sebész, egy pszichiáter, nagyon érdekelte őket a szakdogám is, meg aztán teljesen korrekt dolgokat kérdeztek (pitvarfibrilláció <3). A legnehezebb rész az volt, hogy utána még meg kellett várni mindenkit, mert csak utána volt ítélethirdetés. De amikor azt mondták, hogy ötös szakdolgozat, ötös írásbeli és jeles szóbeli miatt az egész záróvizsgám jeles, na hát az nem volt egy utolsó érzés. Viszont biztos vagyok benne, hogy mindez csak úgy mehetett, hogy azt a hihetetlen belémtáplált görcsösséget ott a negyedév első felében elhagytam.

Azt is érdekes látni, hogy akik mondjuk az egyetemi klinikán maradnak, mennyire rá vannak már most görcsölve a munkára, hogy mikor kell majd elkezdeni ügyelni, hogy hogy kell mellette a PhD-t levelezőn intézni, és mivel az beszámít a szakképzésbe, akár már négy év alatt szakvizsga...még ki sem hevertük a szédülést az előző mókuskeréktől, már a következőben taposnak százhússzal. Én meg intézem a fordításokat a diplomahonosításhoz, néha nézegetem az ottani környékünkbeli patológiákat, és ennyi. Egész hátralévő életemben orvos lehetek - mégis hova rohanjak?

forrásvizek, rosszindulat

Az elmúlt 4 napot kint töltöttem a Fishing on Orfűn, ami az egyik kedvenc fesztiválom, mert kicsi, barátságos, emberközeli, gyönyörű helyen van és viszonylag megfizethető. Eddig mindig csak egy-egy napra mentem, hiszen fénykoromban ilyenkor még bőven a vizsgaidőszakot gyűrtem, szóval ha egy nap belefért, az már maga volt a csoda. Idén pedig hogy végeztem, gondoltam mi lehetne tökéletesebb záróakkord annál, mint hogy ott lehetek az egészen? No, hát nem egészen úgy sült el végül, ahogy terveztem, volt ez a dolog, hogy a bejárat közelében lévő kútról leszedte valaki, hogy nem ivóvíz, sokan ittak belőle, köztük én is, és hát annyira nem lett kellemes a vége. Jó, végülis csak egy éjszakát hánytam végig, meg másnap voltam teljesen legyengülve, szóval még sokkal jobban jártam, mint azok akik a pécsi sürgősségin kötöttek ki.
De ami a leginkább zavart és mélységesen elkeserített ebben az egész ügyletben, az az internet csodás népének reakciója volt. Hogy az emberek örültek, hogy a fesztiválozó fiatalok üvöltve hánytak a fa tövébe meg kukákba, mert hát a kis hülye puhányok megérdemlik, amúgy is minek mentek oda. Én például azért, hogy hét év egyetemi mélytorok után kicsit jól érezhessem magam, de én kérek elnézést, tényleg. Meg hát ki az a hülye, aki fesztiválon vizet iszik, meg is érdemli. Mondjuk amikor 35 fok van, és azt sem tudod mit izzadj még ki, akkor nekem a víz kicsit jobb választásnak tűnt, mint valami alkoholtartalmút inni kint a napon, bár tény hogy mostmár megbízhatóbb forrásból választanám azt is. Bár mint egyesek szerint kiderült, biztosan a szar zene volt az oka az egésznek, mondjuk nem tudhatom, hogy ezek a drága lelkek mit hallgatnak otthon, de tartok tőle hogy ennek a vitának nem nagyon érnénk a végére.
Őszintén? Nincs is kedvem vitába szállni ezekkel az emberekkel, az otthoni hasvakargató kommenthuszárokkal, akik azt lesik hogy másnak éppen mi üt ki balul, és ott állhatnak tenyérdörzsölgetve, hogy hahaha, hátigen, megérdemelted. Én ezt a bérletet decemberben vettem meg, azóta vártam hogy mehessek, de biztosan megérdemeltem, hogy végül így alakult. Arra mondjuk kíváncsi lennék, ha az ő gyereke fosta volna össze magát a vizesblokkban, vagy kellett volna beutalni kórházba mert a kinti mentősöknél egyszerűen elfogyott az infúzió, annyian lettek rosszul, akkor is ilyen nagypofával élvezkednének-e a kommentszekciókban.
Na de nem kell aggódni, a migráncsok legalább nem gyünnek. Én viszont alig várom, hogy mehessek, mert nem csak az orfűi forrás van tele undorító szarokkal ezen a rohadványos helyen. 

mint a Carter doktor a vészhelyzetbe'

Blogírós kedvem az nem nagyon maradt, de azért aki eddig nyomon követte ezt a sok mizériát, annak illene elmesélnem, hogy végülis elvégeztem az orvosi egyetemet.

Ha magamhoz térek a sokkból, lehet ennél részletesebben is kifejtem. Addig is üljetek tetszőleges vízpartokon, igyatok cidert, nézzétek az HBO-s Csernobilt.