tartozom még

egyetemet lezárós bejegyzéssel, és most úgy bekávéztam, hogy kedvem támadt megírni. Az alattunk lévő lakásban mondjuk falig mindent felkaparós, ütvefúrós felújítás van hetek óta, szóval a környezet nagyon idilli, de van zene a fülbe, a ruhám tulipános, bögrém józsefattilás.

Emlékszünk még arra az időre, harmadévben, amikor szent meggyőződésem volt, hogy az orvosi egyetemet lehetetlen ép ésszel elvégezni? Pedig csak én álltam hozzá rosszul, vagyis nem tudtam, hogyan kell jól hozzáállni, mert abban valahogy elfelejtettek tanácsot adni. És ha valahol, akkor ezen az egyetemen aztán igazán egészségtelen megküzdési stratégiákat és hiperfixációkat lehet begyűjteni, ha nem vigyázunk. (Bár, őszintén: nem akarok én itt most ilyen szupersznobnak tűnni, szerintem ez minden felsőoktatási intézményre igaz lehet, de én csak az orvosiról tudok írni, mert hát másmilyen egyetemre nem jártam még. De tudom, vannak nagyon nehéz szakok, és mindenkinek az a legnehezebb meg a legfontosabb is, amivel neki ott és akkor épp meg kell küzdenie, és ez teljesen fair.)

Lehet az egyetemet túl komolyan venni. Én itt követtem el a hibát, a csőlátással, és hogy azt hittem, kötelező az, hogy az ember teljes mértékben erre teszi fel az életét. Pedig ez is egy munka, igen, szeretjük rá a hivatás szót használni, ami szépen is hangzik, amíg az ember bele nem makkan idegileg. Persze, szeretnék ezzel foglalkozni, ezért jöttem erre az egyetemre, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy eggyé szeretnék válni a foglalkozásommal. Persze hogy szeretnék segíteni az embereken, de hogy ne vehetném azt figyelembe, hogy mi van velem, az én életemmel, a többi hatszázezer dologgal ami érdekel? És nekem ehhez nem férnének bele a >24 órás ügyeletek. Minden tiszteletem azé, akinek igen, csak én másképp lettem összerakva. És azt hittem, hogy ez összeegyeztethetetlen (ezt a szót leírni sem könnyebb mint kimondani) azzal, hogy én orvosi diplomát kapjak. És zavarbaejtően hosszú idő volt, amíg rájöttem, hogy nem, ez a feloldódás nem kell hogy szükségszerűen megtörténjen.

Erre a szigorló év is csak megerősítés volt: hogyne, végigcsinálom én a gyakorlatokat becsülettel, de amikor januárban sötétben mentem és sötétben jöttem a belklinikáról pénteken, mert a szakorvos nem volt hajlandó hazamenni és este 6-kor még nekiállt oktatni...na az ilyeneket nem. Meg a tdk-munkám kiteljesedése mint ellenpólus jó volt arra, hogy rájöjjek, ebben viszont nem vagyok annyira szar.
Volt csodálatos írásbeli államvizsga, ami egy több mint 5000 kérdésből álló kérdésbank alapján megy, értelmét nem sokat láttuk, de felkészültem rá én is becsülettel (milyen kis konformista tudok lenni ha ilyesmikről van szó), meg végülis egészen emberi kérdéseket válogattak ki magára a tesztre, úgyhogy jól is sikerült. A következő hét csütörtök pedig a szóbeli napja volt, még egy utolsó idegőrlés. Mivel előre nem tudod, hogy hová kell menned vizsgázni, akkor reggel húzod ki tételszerűen a klinikát, ahol utoljára rituálisan megkínoznak. Számomra ez volt a legnehezebb, hogy mivel nem tudom mire készüljek, tanulni is szinte lehetetlen volt rá, meg azt sem tudtam mitől félek, szóval magam voltam a szabadon lebegő szorongás. Amikor kihúztam az egyik belklinikát, lepergett előttem az életem, de hihhhetetlen jófejek voltak, a gyakorlatos vizsgás doktornő konkrétan semmit nem kérdezett komolyan, inkább csak elmondta, szerinte mit kérdezhetnek ebből az elméleten...ahol aztán szintén pozitív volt az élmény, gasztros elnök, egy sebész, egy pszichiáter, nagyon érdekelte őket a szakdogám is, meg aztán teljesen korrekt dolgokat kérdeztek (pitvarfibrilláció <3). A legnehezebb rész az volt, hogy utána még meg kellett várni mindenkit, mert csak utána volt ítélethirdetés. De amikor azt mondták, hogy ötös szakdolgozat, ötös írásbeli és jeles szóbeli miatt az egész záróvizsgám jeles, na hát az nem volt egy utolsó érzés. Viszont biztos vagyok benne, hogy mindez csak úgy mehetett, hogy azt a hihetetlen belémtáplált görcsösséget ott a negyedév első felében elhagytam.

Azt is érdekes látni, hogy akik mondjuk az egyetemi klinikán maradnak, mennyire rá vannak már most görcsölve a munkára, hogy mikor kell majd elkezdeni ügyelni, hogy hogy kell mellette a PhD-t levelezőn intézni, és mivel az beszámít a szakképzésbe, akár már négy év alatt szakvizsga...még ki sem hevertük a szédülést az előző mókuskeréktől, már a következőben taposnak százhússzal. Én meg intézem a fordításokat a diplomahonosításhoz, néha nézegetem az ottani környékünkbeli patológiákat, és ennyi. Egész hátralévő életemben orvos lehetek - mégis hova rohanjak?