Nem sokkal azután, hogy Németországba költöztem, bejelentkeztem a szüleim lakásába, kaptam adószámot, na meg beküldtem az összes papírost, amit az utolsó magyar időszakomból összegyűjtöttem, és felkészültem pár hét várakozási időre. Ehhez képest másnap megkaptam az első e-mailt arról, hogy willkommen, meg hasonlók, és hogy akkor a szaknyelvvizsgára majd adnak időpontot, ha befizettem x mennyiségű eurót (spoiler: nem keveset). Aztán az időpontadással már kivártak egy kicsit, és szeptember elején majd csak október végére adtak időpontot - amivel még szerencsésnek is mondhatom magam, vannak akik több hónapot várnak erre.
Aztán jött a tanulás kérdése, hogy hogyan és mit, hiszen hivatalos anyag nem annyira áll rendelkezésre, megvoltak az egyetemi német kurzusokról a könyvek meg segédanyagok, úgyhogy azokból próbáltam meg felkészülni. A tanulás közben ráébredtem arra is, hogy íróasztal nélkül félkarú óriás vagyok, nagyon-nagyon hiányzik ott ülni, úgyhogy amikor valami nincs, akkor jössz rá, hogy milyen klassz is volt az asztalkám...! Na de most nagy munkafelületről meg sok kis fakkról (hogybeszélsz.) álmodom.
Hiába tűnt ezeréves távlatnak ez az október legvégi időpont, végülis csak eljött a napja, hogy fel kellett kerekedni, és a Nagyvárosban megmutatni, hogy akkor hogy is van ez. Anyukám nagyon drága volt és elkísért, ami fura volt, hiszen amikor én egyetemet kezdtem, ő akkor váltott országot, úgyhogy én soha nem mentem úgy onnantól megmérettetni, hogy ő velem lett volna. Nem volt hátrány, na. Megtaláltuk az impozáns Nagyépületet a Nagyvárosban, jött egy néni, és elvitt a maratoni egy órás Deutschkenntnis-olimpiára. Ahol csak akkor mehettem be a terembe, ha meghallottam a csengőszót. Ahol egy színésztől kellett anamnézist felvennem, aki hisztérikus volt, alig válaszolt a kérdéseimre, és kritizálta az egészségügyet (mit ne mondjak, rohadt jól csinálta, de azért nem mondom hogy nem lett már eközben sírhatnékom). Aztán át kellett mennem egy másik terembe, kitölteni a kórlapot, valamint otthagytak velem egy telefont, majd a termen kívülről felhívtak sürgős laboreredményekkel, amiket át kell adni a felettesemnek. Majd a következő erőpróbán két doktorbácsival kellett beszélnem, itt rögtön elmondtam a laboreredményt, amire mosolyogva hümmögtek. Összességében nehéz volt, mert csupa elméletet kérdeztek, nekem meg néha alapvető dolgok nem jutottak eszembe, de olyan szinten, hogyha valakinek szívbaja van, akkor ekg-t hamarabb csinálunk mint coronarographiát :'D Hát igen. És bár ugye ez elvileg "csak" a nyelvtudást volt hivatott felmérni, tartottam tőle, hogy mennyi ront ez az összbenyomáson, és mennyire néznek emberek közé abszolút nem engedhető félhülyének. A bácsik mindenesetre kedvesek voltak, de ezt sem tudtam feltétlen jó jelnek venni, majd a végén semmit nem mondtak, csak a néni aki bekísért, ki is kísért, és közölte, hogy akkor majd jövőhéten küldik az eredményt emailben. Oké, a péntek ünnepnap volt...nekem meg ez volt életem egyik leghosszabb hétvégéje.
És őszintén, teljesen el is temettem magamban ezt a dolgot, mondom aki alapvető dolgokat nem kérdez meg a betegtől, azt tuti már az elején eldöntötték hogy elkaszálják, de legalább láttam hogy milyen a vizsga, majd legközelebb jobb lesz.
Aztán hétfőn megkaptam az emailt, "bestanden".
Úgyhogy szépen lassan még az is lehet, hogy pszeudonémet orvos lesz belőlem, ha nem szabotálom szanaszéjjel magam. Az meg, hogy egyelőre nem tudok beszállni a régi csoporttársak "ki mennyit szív a kórházban és nem engedik hazamenni ügyelet után ahol amúgy sem lehetett volna egyedül dehátnincsorvos", talán nem olyan nagy baj. Később sem szeretnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése