Oldalak

2019. június 23., vasárnap

forrásvizek, rosszindulat

Az elmúlt 4 napot kint töltöttem a Fishing on Orfűn, ami az egyik kedvenc fesztiválom, mert kicsi, barátságos, emberközeli, gyönyörű helyen van és viszonylag megfizethető. Eddig mindig csak egy-egy napra mentem, hiszen fénykoromban ilyenkor még bőven a vizsgaidőszakot gyűrtem, szóval ha egy nap belefért, az már maga volt a csoda. Idén pedig hogy végeztem, gondoltam mi lehetne tökéletesebb záróakkord annál, mint hogy ott lehetek az egészen? No, hát nem egészen úgy sült el végül, ahogy terveztem, volt ez a dolog, hogy a bejárat közelében lévő kútról leszedte valaki, hogy nem ivóvíz, sokan ittak belőle, köztük én is, és hát annyira nem lett kellemes a vége. Jó, végülis csak egy éjszakát hánytam végig, meg másnap voltam teljesen legyengülve, szóval még sokkal jobban jártam, mint azok akik a pécsi sürgősségin kötöttek ki.
De ami a leginkább zavart és mélységesen elkeserített ebben az egész ügyletben, az az internet csodás népének reakciója volt. Hogy az emberek örültek, hogy a fesztiválozó fiatalok üvöltve hánytak a fa tövébe meg kukákba, mert hát a kis hülye puhányok megérdemlik, amúgy is minek mentek oda. Én például azért, hogy hét év egyetemi mélytorok után kicsit jól érezhessem magam, de én kérek elnézést, tényleg. Meg hát ki az a hülye, aki fesztiválon vizet iszik, meg is érdemli. Mondjuk amikor 35 fok van, és azt sem tudod mit izzadj még ki, akkor nekem a víz kicsit jobb választásnak tűnt, mint valami alkoholtartalmút inni kint a napon, bár tény hogy mostmár megbízhatóbb forrásból választanám azt is. Bár mint egyesek szerint kiderült, biztosan a szar zene volt az oka az egésznek, mondjuk nem tudhatom, hogy ezek a drága lelkek mit hallgatnak otthon, de tartok tőle hogy ennek a vitának nem nagyon érnénk a végére.
Őszintén? Nincs is kedvem vitába szállni ezekkel az emberekkel, az otthoni hasvakargató kommenthuszárokkal, akik azt lesik hogy másnak éppen mi üt ki balul, és ott állhatnak tenyérdörzsölgetve, hogy hahaha, hátigen, megérdemelted. Én ezt a bérletet decemberben vettem meg, azóta vártam hogy mehessek, de biztosan megérdemeltem, hogy végül így alakult. Arra mondjuk kíváncsi lennék, ha az ő gyereke fosta volna össze magát a vizesblokkban, vagy kellett volna beutalni kórházba mert a kinti mentősöknél egyszerűen elfogyott az infúzió, annyian lettek rosszul, akkor is ilyen nagypofával élvezkednének-e a kommentszekciókban.
Na de nem kell aggódni, a migráncsok legalább nem gyünnek. Én viszont alig várom, hogy mehessek, mert nem csak az orfűi forrás van tele undorító szarokkal ezen a rohadványos helyen. 

2019. június 9., vasárnap

mint a Carter doktor a vészhelyzetbe'

Blogírós kedvem az nem nagyon maradt, de azért aki eddig nyomon követte ezt a sok mizériát, annak illene elmesélnem, hogy végülis elvégeztem az orvosi egyetemet.

Ha magamhoz térek a sokkból, lehet ennél részletesebben is kifejtem. Addig is üljetek tetszőleges vízpartokon, igyatok cidert, nézzétek az HBO-s Csernobilt.

2019. április 27., szombat

tudom, Ányos.

Tehát az történt velem, hogy végül kikötöttem az OTDK orvos-és egészségtudományi szekciójában így az egyetemi igen hosszú záróakkord részeként. És egészen érdekes megállapításokra jutottam közben.
Tudom, sokan semmibe veszik és utálják a tudománycsinálást, mert rengeteg helyen kötelező kört csinálnak belőle, és elhiszem, hogy aki mondjuk sebész azt annyira nem hatja meg a cikkolvasás meg a referenciarendezgetés. De mivel én inkább az elméletibb végén kötöttem ki ennek az egész spektrumnak, engem érdekel, szeretném is ezt csinálni, szóval kapóra jött a lelkes témavezetőm meg ahogy végül összerántottuk a házi fordulóra ezt az egész témát. És bár a harmadik helyezésem nem jelentett volna automatikus delegálódást, megkértek hogy mennék-e (sokan nem szeretnek élni a lehetőséggel, viszont az egyetem meg érthető módon szeretné kimaxolni a kvótát), én meg úgy voltam vele, hogy miért ne. Előtte nem adtam elő csak a házi konferencián, de hogyha sosem próbálkozom és hajtom magam ilyen szituációkba, sosem jövök bele és szerzek tapasztalatokat. Nem mondanám, hogy rengeteget készültem rá, persze gyakoroltam a prezentációt, átolvastam a korábban összeszedett potenciális kérdéseket, de vesztenivalóm nem volt. Elvittek viszont Debrecenbe 3,5 napra, ahol szuper az egyetemi campus, isteni volt a kaja, és oké, a kollégium hagyott némi kívánnivalót maga után, de annyi baj legyen. 
Azzal viszont érdekes volt szembesülni, hogy voltak emberek, akik ezt olyan szinten veszik komolyan, ami számomra már félelmetes. Persze, nekem ez az utolsó évem volt "tédékázós", míg van aki ezt hosszú évek óta űzi, gondolom ő mégjobban eredményt szeretne belőle. Random lettünk összerakva szobákba, az én szobatársaim, egy lány aki évfolyamtársam, és egy másik lány a fővárosból, ők még az utolsó pillanatig tanultak, cikkeket olvastak, jegyzeteltek. Én meg bevillamosoztam a városba nagytemplomot fényképezni meg a barátaimmal lógni. És végül egyikünk sem ért el helyezést, én sem, aki jól éreztem magam, és ők sem, akik az utolsó pillanatig stresszelték szét magukat. Egy barátnőm mesélte, hogy az ő szobatársa még sírt is, hogy nem olvasott el elég cikket és jajmostmilesz. Nem azt mondom, hogy félvállról vettem a témát...de azért ez szerintem enyhén szólva túlzás. Ez egy érdekes és tökjó lehetőség, de nem egy olyan dolog ami miatt az embernek még pluszban ki kellene készítenie magát?
A másik, hogy azt veszem észre, itt mindenki rohan. Kész kutatások, cikkírás, PhD rögtönazonnal, miegymás. És nem értem, hogy miért kell ezt ennyire erőltetni, miért akar mindenki huszonharmincévesen a tudományos pálya csúcsára jutni, meg beszerezni egy gyomorfekélyt de legalábbis egy csinos kis szorongást?
Igaz az én témámban senki nem hal meg, de örömmel beszéltem a kis nyirokcsomóimról, jó volt hogy tudtam válaszolni a kérdésekre, de aztán az is jó volt ahogy a víztorony aljában cidert ittunk és senki nem maradt otthon pubmeden lógni. És megint ott tartunk, hogy szeretném azt hinni, hogy vagyok elég asszertív ehhez az egészhez, de hogy teljesen nem vagyok hajlandó az életem ennek áldozni, az is biztos. Aztán hogy hosszabb távon ki jár jobban, az majd kiderül, meg egyénfüggő is persze, de azt hiszem nekem ez a taktika egyelőre beválni látszik. 

A cím pedig a kedvenc viccem amit gondolom mindenki ismer, de azért a teljesség kedvéért álljon itt.
Jedlik mondja az anyjának: 
- Mama, feltaláltam a dinamót!
- Tudom, Ányos. 

2019. április 11., csütörtök

az igazat mondd, ne csak a valódit


Boldog születésnapot, Attila. Sajnálom, hogy ez még mindig mindennél aktuálisabb.

2019. április 9., kedd

a katarzis teljes (és ideiglenes) hiánya

Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy amikor leadom a szakdolgozatot, egy hatalmas szikla zuhan le a szívemről, és végre azt fogom érezni, hogy elértem valamit, hogy már tényleg mindjárt vége, és minden jó úton halad. 

Ehhez képest amit éreztem, az a teljes anhedónia volt. Örültem neki hogy szépek lettek a képek, de annak például rohadtul nem, hogy pár száz forint híján tízezret kellett kiperkálnom a két bőrkötéses példányért (államilagfinanszírozott). És amikor odaadtam a konzulensnek, hiába volt benne az oklevélfénymásolat is ami felmentett a védés alól, csak arra tudtam gondolni, hogy minden egy to-do list programponttá redukálódott le, hogy a lényeg hogy ki lehessen pipálni, mielőtt az ember gépiesen a következő pontra ugrik. Már olyan, viccesen hangzó de teljesen jogosnak érződő kérdéseket tettem fel magamban, hogy képes leszek-e újra az örömre valaha vagy végleg megnyomorítottak? 

Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkor még ott frusztrált a gyerekgyógy szigorlat, mint közeli és nagyon ijesztő következő teendő, még szerencse hogy előtte vasárnap megjelent az új 30y-album hogy simogassa a lelkem, meg is hallgattam minden este lefekvés előtt, mint idegnyugtató rituálét. Aztán sikerült a gyerekgyógyon is átevickélni, így a vizsgák pipa, és aznapra ott volt a 30y lemezbemutató Pesten, úgyhogy kicsit lezsibbadt aggyal ültem a vonaton és hallgattam az új lemezt újra meg újra. Találkoztam a szokásos partibarátosnémmel, megejtettük a szokott bevásárlást a vásárcsarnok aljában lévő aldiban ami szerintem tuti egy másik dimenzióban van, mindig annyira fura ott lenni. Levertem egy poharat a burger kingben és rosszul éreztem magam ahogy a néninek fel kellett takarítania. Ittuk a dobozos Gössert az akvárium mellett és rohadt hideg volt és odajött két srác arról diskurálni hogy szerintünk most igyák-e meg a maradék fél korty vodkájukat vagy majd akkor ha odaértek ahova menni akarnak. Bemenekültünk a hideg elől és előlük az akváriumba, ott volt az előtérben a Zolii meg Zaza meg mindenki aki számít, volt egész jó előzenekar (hangulatra és energiára ilyennek képzelem a 2003 környéki Arctic Monkeyst, szóval...elég jó volt, na), meg aztán maga a koncert is, igaz, lemezbemutató létére egészen kevés új dalt játszottak, de amit igen, az zseni volt. Végül a legjobb barátnőmékkel is találkoztunk, akik persze késtek mert a pasi dolgozott, de megbeszéltünk másnapra egy találkát, amivel kapcsolatban akkor még kissé szkeptikus voltam. Aztán a koncert után átmentünk az A38-ra, ahol Lithium Night volt Kurt emlékére, de nem működtek a kivetítők és nagyon fáradtak voltunk, szóval egy kellő energiával végigüvöltött rape me és the pretender után elmásztunk a csepergő esőben a koliba és így aludtam a műegyetem tőszomszédságában random emberekkel egy szobában. Másnap a barátnő hazafelé vette az irányt, reggeliztünk a Móriczon (csókolom Zsigabácsi), majd ő buszra szállt, én pedig ott voltam a kis 24órás bkk-jegyemmel és röpke két órával a megbeszélt találkozóm előtt a borús Budapesten. Itt kezdődött a katarzisom.

Felültem az épp ottlévő villamosra, és úgy voltam vele, mindegy meddig megyek, át a Duna felett, néztem a várost, néztem a körutat, az épületeket, az embereket. Végül az Oktogon mellett döntöttem, leszálltam, célirányosnak tűnően megyek és csak én tudom, hogy igazából nem tudom hova, és nem is érdekel. Sétáltam az Andrássy úton, gyönyörködtem a homlokzatokban, és nem tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen szabadnak. Fura, tudom, hogy pont a villamos, a zsúfolt, szombat délelőtti főváros. Nem is ezek számítottak, csak az hogy végre megtehetem. Hogy visszafelé a villamossal, hogy metróra, a Kálvinig, ahol majd később találkozunk, de addig Múzeum, persze, be a kertbe (csókolom Janibácsi), megint épületeket bámulok, ahogy a Múzeum utcán is le végig, mertmiértne. Aztán vissza a térre, találkozni a legesleggel, kajálni, kávézni, beszélgetni órákig, és sétálni rengeteget, kimenni a Városligetbe, nézegetni a kutyákat. Aztán végül a Keleti felé venni az irányt, sajnos, de legalább végre azzal az érzéssel, hogy megint az én kezemben vannak a dolgok. 

Én döntöm el, hogy melyik villamosmegálló legyen. Ha kell, akkor visszafelé is mehetek. Senkinek nem tartozom magyarázattal. Amíg nekem jó. Mint ott, a körúton, a villamoson. 

(A bejegyzést a bkk nem szponzorálta.)

2019. március 14., csütörtök

keretes szerkezetek

Ahogy ott álltam az általános belgyógyászat folyosóján a segédvizsgáztatóval, és jött felénk az öreg prof, hirtelen nagyon nevethetnékem támadt. Nem nála vizsgáztam, ő már olyannal nem foglalkozik, emeritus, csak oktatni jár be. Kész szerencse. Mert ha nagyon le akarom sarkítani: miatta utáltam a belgyógyászatot.

Olyan igazi vaskalapos, kihaénnem típusú ember ő, és sajnos ő volt az első, aki megismertette velem az orvostudomány klinikai részét. Rettegtem tőle, mindig lifttel jött fel és már attól rosszul voltunk ahogy kinyílt a liftajtó (aztán ott állt benne egy néni meg a szennyeskosár, azok mondjuk mókásak voltak). Máig emlékszem, hogy egyszer az egyik betegnek hydrothoraxa volt, és miután kikérdeztük és el kellett referálni, én azt mondtam hogy a tüdejében van a folyadék, és ott mindenki előtt tiszta hülyét csinált belőlem, hogy hogy lehet ilyet mondani. Persze, mostmár nem is mondanék ilyet, de amikor ott áll az ember szaros kis harmadévesként, ez azért nyomot hagy. Ó, és persze a fiúk soha nem mondtak hülyeséget.

Még az első hetek egyikében óra előtt kivasaltam a köpenyem reggel, és aznap nem volt annyira gonoszkodós. Onnantól ez lett a kabalám. Minden kedd reggel felkeltem korábban azért, hogy köpenyt vasaljak. Hátha.

Persze aztán ezt valahogy elengedtem, voltak jó jegyeim belgyógyászatból, de talán nem meglepő, hogy ezek után lendületből fordítottam hátat a fehérköpenyes-fonendoszkópos témának, és jöttem rá hogy az én világom a bonctermi műanyag köpeny és a mikrométercsavar között található félúton.

De az univerzum jóvoltából azért mielőtt megkaptam a beteget a szigorlaton, még testközelből megcsodálhattam annyi önmarcangolás fő forrását. Aki először hitette el velem, hogy ez nem nekem való, hogy nem leszek jó orvosnak, hogy nem fog menni. Utólag persze mondhatom azt, hogy gyerekes volt ennyire magamra venni, de könyörgöm, bizonyos értelemben azért még gyerek voltam.

Aznap jó volt rájönni, hogy már nincs hatalma fölöttem. De ha valaki az akkori, reggelente köpenyt vasaló énemnek megsúgta volna, hogy hatodéven majd ötösre szigorlatozom belgyógyászatból, hát biztosan képen is röhögöm.

2019. március 2., szombat

2019. február 26., kedd

ösztönzés

Az utolsó félévi tanulmányi ösztöndíjam jól mutatja azt, hogy ebben semmi ösztönző vagy motiváló nincsen...én legalábbis azt, hogy az azért nem túl katasztrofális tanulmányi eredményemre 6500 Ft-ot kapok majd havonta, enyhén szórakoztatónak találom.
Szerintem ez veszélyes.

2019. február 22., péntek

kéri az előző szöveges adatot?

Ez volt a kedvenc mondatom az utóbbi két hónapban - ezt dobja fel a kórházi informatikai rendszer, ha az adott betegnek ezen a klinikán már van bevitt anamnézise, státusza. Megtanultam nagyon, nagyon értékelni ezt a mondatot.
Mert ez a két hónap leginkább arról szólt, hogy minden reggel felkelni, és megint egy olyan helyre odamászni, ahol a dolgok engem nem nagyon érdekelnek, de őket nem érdekli hogy engem nem érdekel. Arról szólt, hogy betegeket vettem fel egész nap, hogy úgy-ahogy kiviteleztem a fizikális vizsgálatot (amit persze itt sem kontrollált senki, szóval ki tudja valójában mennyire vagyok megbízható e téren), hogy mindenkitől megkérdeztem, milyen gyakran kakil, pedig egyáltalán nem voltam rá kíváncsi. Ők pedig válaszoltak, holott láthatóan nem értették, mi közöm van hozzá. Arról is szólt, hogy elmagyaráztam mindenkinek, aki megkérdezte, mit jelent az hogy szigorló. Hogy kibekkeltem az RDV-zést. Hogy néztem vesebiopsziákat, és professzori viziteken rettegtem. Hogy napközben gyakran csak egy péksütit tudtam letolni. De szólt arról is, hogy jó volt a társaság, miattuk legalább kevésbé volt elviselhetetlen az egész. Bár minden egyes napon sírni tudtam volna amikor fel kellett kelnem, és akkor is amikor hazaértem, olyan nagyon leszívott az egész, és hiába lett volna időm valami hasznosat csinálni esetleg, csak zombiként feküdtem az ágyon.
És ezek ellenére azért rohangáltam tdk-konferencia miatt, metszeteket fényképeztem, ppt-t gyártottam, intézetbe kiszökve mondtam fel a témavezetőnek. Imádok ott lenni, mindenki kedves, kariotípus-képek vannak a falon, mindig van egy kis ecetes illat valami fixálószer miatt, az keveredik kávéval. Ott mindig örülnek nekem, fix helyem van a fotelban, és ha csak bambulni akarok, senki nem cseszeget, hogy hogy halad a betegfelvétel? Meghatároztad már a vérzési időt? Nézem a gyakorlarvezetőmet, aki az egész felé elindított, mikroszkópozik, néha elmesél valami szörnyű sztorit a klinikusokról, és akkor cinkosan összenézünk, hát de most tényleg miért teszi magát tönkre valaki a klinikumban, amikor itt nyugi van, lehet zenét hallgatni munka közben és a sejtek szépek és nem beszélnek?
Csak kicsit csuklik a térdem, amikor előadást tartok, bizottság előtt, patológiáról, először az egyetemen. Nincsenek sokan, nem olyan nagy dolog ez, mégis kicsit mérföldkő nekem. A helyezésemmel pedig a szakdolgozatvédést is letudtam, ami már csak a hab a tortán.
Lassan csak odaérünk.

2019. február 10., vasárnap

mert minden embernek egy ember a barátja.

A távbarátságok szerintem nagyon érdekes dolgok. Valószínűleg azért tartom őket érdekfeszítőnek, mert leginkább olyanokat ápolok. Van ebben minden, még középiskolai, meg a klasszikus internetes barátságok, amik vagy teljes mértékben online maradtak, vagy utána váltak személyessé, de a földrajzi távolság miatt nehezen áthidalhatók. És tavaly óta van az új kategória, az egyetemi barátságok, amik diplomázás és költözések miatt hirtelen sokkal személytelenebbé váltak - és amikor az ember azzal szembesül, hogy már csak ő próbálja ezeket fenntartani, akkor felmerül a kérdés, hogy meddig próbálkozzon, vagy mikor lássa be azt, hogy ez így nem megy.
Tegnap például az egyetemi legjobb barátnőmről derült ki, hogy már lehet hogy nem is az. Mióta jó messzire elköltözött, leginkább csak akkor beszélünk, ha én keresem, és mivel dolgozik, ezért a programokat hozzá tudtam volna igazítani - már ha feldobott volna akármilyen ötletet tavaly június óta. Akkor találkoztunk utoljára, a diplomaosztóján, ott is csak futólag. De hónapokkal ezelőtt jött a nagy ötlet, lesz egy jó kis koncert, arra akkor eljönnek. Mikor a héten kérdeztem, hogy akkor hogy is lesz, kiderült, hogy aznapra szerveztek másik programot, épp hogy le fognak érni a koncertre. Felgyülemlik bennem egy jó félévnyi keserűség, de inkább nem kérdezem meg, miért nem szóltak, akadt jobb dolguk. A jegyek persze náluk voltak. Utolsó utáni pillanatban álltunk sorba a ruhatárban, és hiába kedvenc zenekar, soha nem éreztem magam még ennyire feszengve egy ilyen koncerten, az egész annyira keserédes lett így. Utána még menjünk el gyorséttermi kajálni...azt, hogy esetleg beülhetnénk valahová beszélgetni, már fel sem vetettem. Persze a pasival a turbékolás a fő programpont, szinte egymáshoz sem szólunk, vagy ha igen, rezidensi sztorik jönnek, meg nagy nehezen hogy és veletek mi újság. Mit kell erre ilyenkor mondani?
Hazafelé azért a kocsiban, én ökör, még reménykedve kérdezek. Hogy akkor holnap? Jaj, nekik korán menni kell. Mert a pasi anyukájának a szülinapja, és hozzájuk időben el kell indulni.
És erre már tényleg nem mondok semmit. Odaadom a születésnapi ajándékot, amiért a város másik végéig buszoztam.
Nem csodálkozom, hogy én semmit sem kapok. 

2019. február 8., péntek

#napicuki


Kicsit felvisítottam amikor megláttam a mai Google Doodle-t, azért ez mennyire jól eltalált már...a kávébabbal meg a képlettel, az 'F' betűvel a csészén és az enyhén túltitrált cicával (aki egyébként azért ilyen kitágult szemű, mert emberünk többek között az atropin pupillatágító hatásának felfedezéséről is híres)?
Vielen Dank Friedlieb Ferdinand Runge, amiért felfedezte a koffeint és nem tartotta meg magának. A történetben egyébként Goethe-nek is van szerepe, és szerintem ez tök érdekes, és most jöttem rá, hogy címnek a "dailynerd" valószínűleg megfelelőbb lett volna.

2019. február 2., szombat

január stuff

Olyanok vannak, hogy már 4 hetet túléltem a belgyógyászat gyakorlatból. Bár azt nem mondanám, hogy élvezem, vagy hogy túlzottan hasznosnak érzem, de legalább igyekeznek oktatni amennyire lehet, és az egész sokkal kevésbé fájdalmasabb, mint amilyennek magamban előre lefestettem. Például fény derült olyan titkokra is, hogyha sürgősen kell vesebiopsziás mintát megnézni, akkor a patológust is hozhatják szirénázó autóval :3 (Ő pedig hozhatja a mikroszkópját pőrén, vászontasiban.) Csak sajnos arra elég nehéz rávennem magam, hogy tanuljak, tekintve hogy majd március közepén vizsgázom, de hát annyira rengeteg, hogy muszáj lenne fokozatosan haladni. Ma kidolgoztam egy fél tételt, muhaha.
A héten a háziorvosi gyakorlati helyet is elintéztem, úgyhogy az is lefixálva, már csak megcsinálni kell. A sürgősségit nem biztos, mert egy csomó embernek, aki még nem csinálta meg a gyakorlatot (köztük jómagam), a hét közepén random beírtak egy félévközi jegy ötöst és kipipálták a gyakot magát. Remélem rájöttek hogy nekik erre nincs kapacitásuk és ennyiben maradunk. Jó, hogy hat év után kell kiderülnie hogy van ilyen mindenkinek ötösbeírós funkció a neptunban, hát igazán használhatták volna gyakrabban.
A lakótárs ügyesen átvészelte a vizsgákat, úgyhogy nem leszek magányos erre az utolsó félévre, amit ünnepélyes keretek között aktiváltam és nagyon jó érzés volt. A szakdoga majdnem kész, már szinte "csak" a képanyag kell bele, amit amúgy is záros határidőn belül meg kell csinálni, mert előadom a művészetem a házi TDK-konferencián (és remélem ennek nem lesznek hosszabbtávú következményei, mert az OTDK idején vad fruttik koncertre akarok menni a parkba...na nem mintha komolyan gondolnám hogy fenyegetne ez a veszély egyébként). Azért igyekszem ezt nem nagy dobra verni, hogy minél kevesebb ember akarjon eljönni, főleg ha jól lebőgök, nem is tudom mikor beszéltem így több ember előtt utoljára, hol vannak már a szépkiejtésversenyes trained idők.
Sokat járok jó helyekre jókat kajálni, már csak a mozgást kellene beépíteni az életembe, mert érzem hogy a tespedtség nem tesz jót a lelkemnek sem...csak ebben az az iszonyat nehéz, hogy a klinikáról hazaesve gyakran olyan ólmos fáradtság marad rajtam, hogy csak nézek ki a fejemből és bármire képtelen vagyok rávenni magam. Úgyhogy ezen még dolgozni kell.
Hamarosan az autósiskolával is egyeztetnem kéne, hogy lassan tudnék jönni vezetni...ha már nekiálltam, azt sem kéne veszni hagyni, bár még mindig nem tudom elképzelni ahogy én az uralmam alatt tartok egy gépjárművet de hát uccuneki. És munkát kéne keresnem, de annyire félek attól hogy sokkal bonyolultabb és képtelenebb ez a dolog mint ahogy én azt gondolom, hogy izomból kerülöm a témát és inkább el sem kezdem, egyébként is ki akar az egyetem után dolgozni? Inkább elvégeznék egy baristatanfolyamot. Jájjjnekem.

2019. január 24., csütörtök

pedig nem vagyok jimmy

De azért én is leginkább dalban mondom el:


Mondjuk az, hogy múlthéten, két nap lázas itthonfekvés után erre a koncertre végül mégis elmentem, az egy nagyon jó döntésnek bizonyult. A belgyógyászat gyak végére valószínűleg csődbe fogok menni, mert rendszeres koncertjegy-vásárlással tartom életben magam (azóta teltházas 30y lemezbemutató? yaaaas.)
Na de egyszer tényleg vége lesz.
Ésamúlósikerbüszkesége. De hát mindegy. Annyira talán nem múló, ami múló, azok az energiáim, így hat év után. Talán valahol ezt is meg lehet érteni.

2019. január 6., vasárnap

végül aztán persze

meg kellett győznöm magam, hogy visszajöjjek, de mondanom sem kell, nem volt egyszerű. Még az utolsó utáni pillanatban is, amikor a beszállókapu körül már szinte csak magyarok hangoskodtak, azon gondolkoztam hogy hogy bújjak el a duty free parfümök között.
Főleg ha arra gondolok, ez az év minden lesz, csak egyszerű nem, amolyan fenekestül felforgatós.

  • még két szigorlat (a két leghúzósabb, anyagmennyiségre legalábbis)
  • (iszonyúan nemzeti helyesírással megalkotott) szakdolgozat leadása 
  • jogosítványszerzés
  • szakdolgozat megvédése
  • írásbeli és szóbeli államvizsga
  • álláskeresés
  • diplomaosztó
Egyelőre eddig látok. Vagyis dehogy látok, az egész csupa köd, halvány lila gőzöm sincs hogy mi lesz velem és hogy hogy fog mindez alakulni, szóval...boldog újévet kedvesek, 2019, lepj meg, de csak óvatosan.

Első programpont: hogyan vegyük rá magunkat, hogy a blogolvasásban való lemaradás helyett inkább gyerekgyógyot tanuljunk? (Majd szólok ha a válasz is megvan.)

2018. december 13., csütörtök

hogy fogom magam meggyőzni

hogy a holnap kezdődő téli vakációból januárban majd visszajöjjek? Ide.
És ráadásul a szakdolgozatomat a "magyar helyesírás szabályai" szerint kell megírnom, ami nem azt jelenti, hogy már nem tudok j-ly különbséget tenni vagy hogy elfelejtettem a földrajzi neveket (ohh, csodás általános iskolás versenyzős idők), hanem hogy mindent fonetikusan kell leírni, azaz tele lesz limfómával és neopláziával, hát komolyan sírok.

Itt már csak az egyetlen karácsonyi dal segíthet ami számít.