kéri az előző szöveges adatot?

Ez volt a kedvenc mondatom az utóbbi két hónapban - ezt dobja fel a kórházi informatikai rendszer, ha az adott betegnek ezen a klinikán már van bevitt anamnézise, státusza. Megtanultam nagyon, nagyon értékelni ezt a mondatot.
Mert ez a két hónap leginkább arról szólt, hogy minden reggel felkelni, és megint egy olyan helyre odamászni, ahol a dolgok engem nem nagyon érdekelnek, de őket nem érdekli hogy engem nem érdekel. Arról szólt, hogy betegeket vettem fel egész nap, hogy úgy-ahogy kiviteleztem a fizikális vizsgálatot (amit persze itt sem kontrollált senki, szóval ki tudja valójában mennyire vagyok megbízható e téren), hogy mindenkitől megkérdeztem, milyen gyakran kakil, pedig egyáltalán nem voltam rá kíváncsi. Ők pedig válaszoltak, holott láthatóan nem értették, mi közöm van hozzá. Arról is szólt, hogy elmagyaráztam mindenkinek, aki megkérdezte, mit jelent az hogy szigorló. Hogy kibekkeltem az RDV-zést. Hogy néztem vesebiopsziákat, és professzori viziteken rettegtem. Hogy napközben gyakran csak egy péksütit tudtam letolni. De szólt arról is, hogy jó volt a társaság, miattuk legalább kevésbé volt elviselhetetlen az egész. Bár minden egyes napon sírni tudtam volna amikor fel kellett kelnem, és akkor is amikor hazaértem, olyan nagyon leszívott az egész, és hiába lett volna időm valami hasznosat csinálni esetleg, csak zombiként feküdtem az ágyon.
És ezek ellenére azért rohangáltam tdk-konferencia miatt, metszeteket fényképeztem, ppt-t gyártottam, intézetbe kiszökve mondtam fel a témavezetőnek. Imádok ott lenni, mindenki kedves, kariotípus-képek vannak a falon, mindig van egy kis ecetes illat valami fixálószer miatt, az keveredik kávéval. Ott mindig örülnek nekem, fix helyem van a fotelban, és ha csak bambulni akarok, senki nem cseszeget, hogy hogy halad a betegfelvétel? Meghatároztad már a vérzési időt? Nézem a gyakorlarvezetőmet, aki az egész felé elindított, mikroszkópozik, néha elmesél valami szörnyű sztorit a klinikusokról, és akkor cinkosan összenézünk, hát de most tényleg miért teszi magát tönkre valaki a klinikumban, amikor itt nyugi van, lehet zenét hallgatni munka közben és a sejtek szépek és nem beszélnek?
Csak kicsit csuklik a térdem, amikor előadást tartok, bizottság előtt, patológiáról, először az egyetemen. Nincsenek sokan, nem olyan nagy dolog ez, mégis kicsit mérföldkő nekem. A helyezésemmel pedig a szakdolgozatvédést is letudtam, ami már csak a hab a tortán.
Lassan csak odaérünk.