A távbarátságok szerintem nagyon érdekes dolgok. Valószínűleg azért tartom őket érdekfeszítőnek, mert leginkább olyanokat ápolok. Van ebben minden, még középiskolai, meg a klasszikus internetes barátságok, amik vagy teljes mértékben online maradtak, vagy utána váltak személyessé, de a földrajzi távolság miatt nehezen áthidalhatók. És tavaly óta van az új kategória, az egyetemi barátságok, amik diplomázás és költözések miatt hirtelen sokkal személytelenebbé váltak - és amikor az ember azzal szembesül, hogy már csak ő próbálja ezeket fenntartani, akkor felmerül a kérdés, hogy meddig próbálkozzon, vagy mikor lássa be azt, hogy ez így nem megy.
Tegnap például az egyetemi legjobb barátnőmről derült ki, hogy már lehet hogy nem is az. Mióta jó messzire elköltözött, leginkább csak akkor beszélünk, ha én keresem, és mivel dolgozik, ezért a programokat hozzá tudtam volna igazítani - már ha feldobott volna akármilyen ötletet tavaly június óta. Akkor találkoztunk utoljára, a diplomaosztóján, ott is csak futólag. De hónapokkal ezelőtt jött a nagy ötlet, lesz egy jó kis koncert, arra akkor eljönnek. Mikor a héten kérdeztem, hogy akkor hogy is lesz, kiderült, hogy aznapra szerveztek másik programot, épp hogy le fognak érni a koncertre. Felgyülemlik bennem egy jó félévnyi keserűség, de inkább nem kérdezem meg, miért nem szóltak, akadt jobb dolguk. A jegyek persze náluk voltak. Utolsó utáni pillanatban álltunk sorba a ruhatárban, és hiába kedvenc zenekar, soha nem éreztem magam még ennyire feszengve egy ilyen koncerten, az egész annyira keserédes lett így. Utána még menjünk el gyorséttermi kajálni...azt, hogy esetleg beülhetnénk valahová beszélgetni, már fel sem vetettem. Persze a pasival a turbékolás a fő programpont, szinte egymáshoz sem szólunk, vagy ha igen, rezidensi sztorik jönnek, meg nagy nehezen hogy és veletek mi újság. Mit kell erre ilyenkor mondani?
Hazafelé azért a kocsiban, én ökör, még reménykedve kérdezek. Hogy akkor holnap? Jaj, nekik korán menni kell. Mert a pasi anyukájának a szülinapja, és hozzájuk időben el kell indulni.
És erre már tényleg nem mondok semmit. Odaadom a születésnapi ajándékot, amiért a város másik végéig buszoztam.
Nem csodálkozom, hogy én semmit sem kapok.
3 megjegyzés:
Szerintem ilyen baratsag mindenki eleteben van. Egyszeruen csak mindenki elete olyannyira mas iranyt vett, hogy mar nincs kozos halmaz. Szomoru, de az "elet rendje".
Sajnálom :( És ez után mi lesz, ha mondjuk hónapok múlva rádír fb-n, akkor elcsevegtek majd a hétköznapi semmi különösről? Csak mert nekem is valami hasonló volt a koreográfia az egyetemi legjobb baráttal, kicsit még rosszul érzem miatta, de teljesen megszakítottam vele a kapcsolatot, amikor nyilvánvaló lett, hogy több évnyi "mindennap mindenről beszélünk" után ennyi a max. energiakifejtés, amit várhatok tőle (ja, meg hogy ha párkapcsolati dráma miatt ki kellett panaszkodnia magát valakinek, akkor megtalált).
A távolabbi barátoknál/ismerősöknél amúgy nem is gond megmaradni ezen a szinten, ott nem is várok többet, de vannak határok (pl. ha valaki egy év alatt nem tud rászánni öt percet, hogy bármilyen netes felületen válaszoljon fél mondatban, akkor azt felejtsük el ). Az a fura, hogy egyetlenegy "igazi" online megismert barátom van, akivel viszont azóta heti szinten személyesen összefutunk, szóval tud ez működni (de miért ilyen ritka...?)
No igen, érdekes hogy mitől működnek ezek a dolgok, vagy hogy két ember dinamikája mennyit tud változni egymáshoz viszonyítva. Én nem fogom keresni, az biztos, ha ő nem érzi hogy ezzel probléma lenne, akkor nincs miről beszélnünk. (Az is klasszikus eset hogyha kell valami, akkor gondolom megtalál majd, akkor meg éppen aktuális idegállapottól függ, hogy hogy reagálunk szerintem :D) Persze nehéz efölött napirendre térni, de az teljesen igaz, hogy hosszútávon ebből profitál az ember, meg a jelenleg csalódott kis lelke.
Megjegyzés küldése