keretes szerkezetek

Ahogy ott álltam az általános belgyógyászat folyosóján a segédvizsgáztatóval, és jött felénk az öreg prof, hirtelen nagyon nevethetnékem támadt. Nem nála vizsgáztam, ő már olyannal nem foglalkozik, emeritus, csak oktatni jár be. Kész szerencse. Mert ha nagyon le akarom sarkítani: miatta utáltam a belgyógyászatot.

Olyan igazi vaskalapos, kihaénnem típusú ember ő, és sajnos ő volt az első, aki megismertette velem az orvostudomány klinikai részét. Rettegtem tőle, mindig lifttel jött fel és már attól rosszul voltunk ahogy kinyílt a liftajtó (aztán ott állt benne egy néni meg a szennyeskosár, azok mondjuk mókásak voltak). Máig emlékszem, hogy egyszer az egyik betegnek hydrothoraxa volt, és miután kikérdeztük és el kellett referálni, én azt mondtam hogy a tüdejében van a folyadék, és ott mindenki előtt tiszta hülyét csinált belőlem, hogy hogy lehet ilyet mondani. Persze, mostmár nem is mondanék ilyet, de amikor ott áll az ember szaros kis harmadévesként, ez azért nyomot hagy. Ó, és persze a fiúk soha nem mondtak hülyeséget.

Még az első hetek egyikében óra előtt kivasaltam a köpenyem reggel, és aznap nem volt annyira gonoszkodós. Onnantól ez lett a kabalám. Minden kedd reggel felkeltem korábban azért, hogy köpenyt vasaljak. Hátha.

Persze aztán ezt valahogy elengedtem, voltak jó jegyeim belgyógyászatból, de talán nem meglepő, hogy ezek után lendületből fordítottam hátat a fehérköpenyes-fonendoszkópos témának, és jöttem rá hogy az én világom a bonctermi műanyag köpeny és a mikrométercsavar között található félúton.

De az univerzum jóvoltából azért mielőtt megkaptam a beteget a szigorlaton, még testközelből megcsodálhattam annyi önmarcangolás fő forrását. Aki először hitette el velem, hogy ez nem nekem való, hogy nem leszek jó orvosnak, hogy nem fog menni. Utólag persze mondhatom azt, hogy gyerekes volt ennyire magamra venni, de könyörgöm, bizonyos értelemben azért még gyerek voltam.

Aznap jó volt rájönni, hogy már nincs hatalma fölöttem. De ha valaki az akkori, reggelente köpenyt vasaló énemnek megsúgta volna, hogy hatodéven majd ötösre szigorlatozom belgyógyászatból, hát biztosan képen is röhögöm.

első saját

❤️

ösztönzés

Az utolsó félévi tanulmányi ösztöndíjam jól mutatja azt, hogy ebben semmi ösztönző vagy motiváló nincsen...én legalábbis azt, hogy az azért nem túl katasztrofális tanulmányi eredményemre 6500 Ft-ot kapok majd havonta, enyhén szórakoztatónak találom.
Szerintem ez veszélyes.

kéri az előző szöveges adatot?

Ez volt a kedvenc mondatom az utóbbi két hónapban - ezt dobja fel a kórházi informatikai rendszer, ha az adott betegnek ezen a klinikán már van bevitt anamnézise, státusza. Megtanultam nagyon, nagyon értékelni ezt a mondatot.
Mert ez a két hónap leginkább arról szólt, hogy minden reggel felkelni, és megint egy olyan helyre odamászni, ahol a dolgok engem nem nagyon érdekelnek, de őket nem érdekli hogy engem nem érdekel. Arról szólt, hogy betegeket vettem fel egész nap, hogy úgy-ahogy kiviteleztem a fizikális vizsgálatot (amit persze itt sem kontrollált senki, szóval ki tudja valójában mennyire vagyok megbízható e téren), hogy mindenkitől megkérdeztem, milyen gyakran kakil, pedig egyáltalán nem voltam rá kíváncsi. Ők pedig válaszoltak, holott láthatóan nem értették, mi közöm van hozzá. Arról is szólt, hogy elmagyaráztam mindenkinek, aki megkérdezte, mit jelent az hogy szigorló. Hogy kibekkeltem az RDV-zést. Hogy néztem vesebiopsziákat, és professzori viziteken rettegtem. Hogy napközben gyakran csak egy péksütit tudtam letolni. De szólt arról is, hogy jó volt a társaság, miattuk legalább kevésbé volt elviselhetetlen az egész. Bár minden egyes napon sírni tudtam volna amikor fel kellett kelnem, és akkor is amikor hazaértem, olyan nagyon leszívott az egész, és hiába lett volna időm valami hasznosat csinálni esetleg, csak zombiként feküdtem az ágyon.
És ezek ellenére azért rohangáltam tdk-konferencia miatt, metszeteket fényképeztem, ppt-t gyártottam, intézetbe kiszökve mondtam fel a témavezetőnek. Imádok ott lenni, mindenki kedves, kariotípus-képek vannak a falon, mindig van egy kis ecetes illat valami fixálószer miatt, az keveredik kávéval. Ott mindig örülnek nekem, fix helyem van a fotelban, és ha csak bambulni akarok, senki nem cseszeget, hogy hogy halad a betegfelvétel? Meghatároztad már a vérzési időt? Nézem a gyakorlarvezetőmet, aki az egész felé elindított, mikroszkópozik, néha elmesél valami szörnyű sztorit a klinikusokról, és akkor cinkosan összenézünk, hát de most tényleg miért teszi magát tönkre valaki a klinikumban, amikor itt nyugi van, lehet zenét hallgatni munka közben és a sejtek szépek és nem beszélnek?
Csak kicsit csuklik a térdem, amikor előadást tartok, bizottság előtt, patológiáról, először az egyetemen. Nincsenek sokan, nem olyan nagy dolog ez, mégis kicsit mérföldkő nekem. A helyezésemmel pedig a szakdolgozatvédést is letudtam, ami már csak a hab a tortán.
Lassan csak odaérünk.

mert minden embernek egy ember a barátja.

A távbarátságok szerintem nagyon érdekes dolgok. Valószínűleg azért tartom őket érdekfeszítőnek, mert leginkább olyanokat ápolok. Van ebben minden, még középiskolai, meg a klasszikus internetes barátságok, amik vagy teljes mértékben online maradtak, vagy utána váltak személyessé, de a földrajzi távolság miatt nehezen áthidalhatók. És tavaly óta van az új kategória, az egyetemi barátságok, amik diplomázás és költözések miatt hirtelen sokkal személytelenebbé váltak - és amikor az ember azzal szembesül, hogy már csak ő próbálja ezeket fenntartani, akkor felmerül a kérdés, hogy meddig próbálkozzon, vagy mikor lássa be azt, hogy ez így nem megy.
Tegnap például az egyetemi legjobb barátnőmről derült ki, hogy már lehet hogy nem is az. Mióta jó messzire elköltözött, leginkább csak akkor beszélünk, ha én keresem, és mivel dolgozik, ezért a programokat hozzá tudtam volna igazítani - már ha feldobott volna akármilyen ötletet tavaly június óta. Akkor találkoztunk utoljára, a diplomaosztóján, ott is csak futólag. De hónapokkal ezelőtt jött a nagy ötlet, lesz egy jó kis koncert, arra akkor eljönnek. Mikor a héten kérdeztem, hogy akkor hogy is lesz, kiderült, hogy aznapra szerveztek másik programot, épp hogy le fognak érni a koncertre. Felgyülemlik bennem egy jó félévnyi keserűség, de inkább nem kérdezem meg, miért nem szóltak, akadt jobb dolguk. A jegyek persze náluk voltak. Utolsó utáni pillanatban álltunk sorba a ruhatárban, és hiába kedvenc zenekar, soha nem éreztem magam még ennyire feszengve egy ilyen koncerten, az egész annyira keserédes lett így. Utána még menjünk el gyorséttermi kajálni...azt, hogy esetleg beülhetnénk valahová beszélgetni, már fel sem vetettem. Persze a pasival a turbékolás a fő programpont, szinte egymáshoz sem szólunk, vagy ha igen, rezidensi sztorik jönnek, meg nagy nehezen hogy és veletek mi újság. Mit kell erre ilyenkor mondani?
Hazafelé azért a kocsiban, én ökör, még reménykedve kérdezek. Hogy akkor holnap? Jaj, nekik korán menni kell. Mert a pasi anyukájának a szülinapja, és hozzájuk időben el kell indulni.
És erre már tényleg nem mondok semmit. Odaadom a születésnapi ajándékot, amiért a város másik végéig buszoztam.
Nem csodálkozom, hogy én semmit sem kapok. 

#napicuki

Kicsit felvisítottam amikor megláttam a mai Google Doodle-t, azért ez mennyire jól eltalált már...a kávébabbal meg a képlettel, az 'F' betűvel a csészén és az enyhén túltitrált cicával (aki egyébként azért ilyen kitágult szemű, mert emberünk többek között az atropin pupillatágító hatásának felfedezéséről is híres)?
Vielen Dank Friedlieb Ferdinand Runge, amiért felfedezte a koffeint és nem tartotta meg magának. A történetben egyébként Goethe-nek is van szerepe, és szerintem ez tök érdekes, és most jöttem rá, hogy címnek a "dailynerd" valószínűleg megfelelőbb lett volna.

január stuff

Olyanok vannak, hogy már 4 hetet túléltem a belgyógyászat gyakorlatból. Bár azt nem mondanám, hogy élvezem, vagy hogy túlzottan hasznosnak érzem, de legalább igyekeznek oktatni amennyire lehet, és az egész sokkal kevésbé fájdalmasabb, mint amilyennek magamban előre lefestettem. Például fény derült olyan titkokra is, hogyha sürgősen kell vesebiopsziás mintát megnézni, akkor a patológust is hozhatják szirénázó autóval :3 (Ő pedig hozhatja a mikroszkópját pőrén, vászontasiban.) Csak sajnos arra elég nehéz rávennem magam, hogy tanuljak, tekintve hogy majd március közepén vizsgázom, de hát annyira rengeteg, hogy muszáj lenne fokozatosan haladni. Ma kidolgoztam egy fél tételt, muhaha.
A héten a háziorvosi gyakorlati helyet is elintéztem, úgyhogy az is lefixálva, már csak megcsinálni kell. A sürgősségit nem biztos, mert egy csomó embernek, aki még nem csinálta meg a gyakorlatot (köztük jómagam), a hét közepén random beírtak egy félévközi jegy ötöst és kipipálták a gyakot magát. Remélem rájöttek hogy nekik erre nincs kapacitásuk és ennyiben maradunk. Jó, hogy hat év után kell kiderülnie hogy van ilyen mindenkinek ötösbeírós funkció a neptunban, hát igazán használhatták volna gyakrabban.
A lakótárs ügyesen átvészelte a vizsgákat, úgyhogy nem leszek magányos erre az utolsó félévre, amit ünnepélyes keretek között aktiváltam és nagyon jó érzés volt. A szakdoga majdnem kész, már szinte "csak" a képanyag kell bele, amit amúgy is záros határidőn belül meg kell csinálni, mert előadom a művészetem a házi TDK-konferencián (és remélem ennek nem lesznek hosszabbtávú következményei, mert az OTDK idején vad fruttik koncertre akarok menni a parkba...na nem mintha komolyan gondolnám hogy fenyegetne ez a veszély egyébként). Azért igyekszem ezt nem nagy dobra verni, hogy minél kevesebb ember akarjon eljönni, főleg ha jól lebőgök, nem is tudom mikor beszéltem így több ember előtt utoljára, hol vannak már a szépkiejtésversenyes trained idők.
Sokat járok jó helyekre jókat kajálni, már csak a mozgást kellene beépíteni az életembe, mert érzem hogy a tespedtség nem tesz jót a lelkemnek sem...csak ebben az az iszonyat nehéz, hogy a klinikáról hazaesve gyakran olyan ólmos fáradtság marad rajtam, hogy csak nézek ki a fejemből és bármire képtelen vagyok rávenni magam. Úgyhogy ezen még dolgozni kell.
Hamarosan az autósiskolával is egyeztetnem kéne, hogy lassan tudnék jönni vezetni...ha már nekiálltam, azt sem kéne veszni hagyni, bár még mindig nem tudom elképzelni ahogy én az uralmam alatt tartok egy gépjárművet de hát uccuneki. És munkát kéne keresnem, de annyire félek attól hogy sokkal bonyolultabb és képtelenebb ez a dolog mint ahogy én azt gondolom, hogy izomból kerülöm a témát és inkább el sem kezdem, egyébként is ki akar az egyetem után dolgozni? Inkább elvégeznék egy baristatanfolyamot. Jájjjnekem.

pedig nem vagyok jimmy

De azért én is leginkább dalban mondom el:

Mondjuk az, hogy múlthéten, két nap lázas itthonfekvés után erre a koncertre végül mégis elmentem, az egy nagyon jó döntésnek bizonyult. A belgyógyászat gyak végére valószínűleg csődbe fogok menni, mert rendszeres koncertjegy-vásárlással tartom életben magam (azóta teltházas 30y lemezbemutató? yaaaas.)
Na de egyszer tényleg vége lesz.
Ésamúlósikerbüszkesége. De hát mindegy. Annyira talán nem múló, ami múló, azok az energiáim, így hat év után. Talán valahol ezt is meg lehet érteni.

végül aztán persze

meg kellett győznöm magam, hogy visszajöjjek, de mondanom sem kell, nem volt egyszerű. Még az utolsó utáni pillanatban is, amikor a beszállókapu körül már szinte csak magyarok hangoskodtak, azon gondolkoztam hogy hogy bújjak el a duty free parfümök között.
Főleg ha arra gondolok, ez az év minden lesz, csak egyszerű nem, amolyan fenekestül felforgatós.

• még két szigorlat (a két leghúzósabb, anyagmennyiségre legalábbis)
• (iszonyúan nemzeti helyesírással megalkotott) szakdolgozat leadása 
• jogosítványszerzés
• szakdolgozat megvédése
• írásbeli és szóbeli államvizsga
• álláskeresés
• diplomaosztó

Egyelőre eddig látok. Vagyis dehogy látok, az egész csupa köd, halvány lila gőzöm sincs hogy mi lesz velem és hogy hogy fog mindez alakulni, szóval...boldog újévet kedvesek, 2019, lepj meg, de csak óvatosan.

Első programpont: hogyan vegyük rá magunkat, hogy a blogolvasásban való lemaradás helyett inkább gyerekgyógyot tanuljunk? (Majd szólok ha a válasz is megvan.)

hogy fogom magam meggyőzni

hogy a holnap kezdődő téli vakációból januárban majd visszajöjjek? Ide.
És ráadásul a szakdolgozatomat a "magyar helyesírás szabályai" szerint kell megírnom, ami nem azt jelenti, hogy már nem tudok j-ly különbséget tenni vagy hogy elfelejtettem a földrajzi neveket (ohh, csodás általános iskolás versenyzős idők), hanem hogy mindent fonetikusan kell leírni, azaz tele lesz limfómával és neopláziával, hát komolyan sírok.

Itt már csak az egyetlen karácsonyi dal segíthet ami számít.

kevesebb pátosszal

pedig azt szeretném mondani, hogy leszigorlatoztam sebészetből, nem volt egy nagy élmény de zöldpipa, ezen felbuzdulva jövőhéten gyorsan el is megyek szülészetből, de mivel a héten kezdtem a gyerekpulmón a gyakorlatot persze lebetegedtem szóval tegnap itthon is maradtam lázasan, de este persze elmentem Grindelwaldot nézni a moziba mert szar ember vagyok. Mondjuk múltkor is mikor próbáltam felkészülni a szülészetre akkor lebetegedtem, igencsak káros ez a dolog az egészségre, vagy csak az én testem veti ki magából, ki tudja.
Viszont legalább a gyerekpulmón jófejek, ott van egy régi csoporttársam rezidensként szóval tiszta jóság, és aranyosak a folyosón erőnléti próbaként futkosó krónikus bronchitises kölkek a csattogó kis cipőjükkel.
De azért mikor lesz már karácsony és mehetek végre haza lábat lógatni és kutyázni (én még sosem laktam úgy hogy van ott egy kutya, jajjj, izgulok!!!!)? 

November 14. - A patológia világnapja

Mivel megtaláltam, hogy ilyen is létezik (mondjuk milyen világnap nem létezik már), kicsit megkésve de annál nagyobb szeretettel gondoltam írok egy kicsit a patológiáról, meg arról a lehetséges képzavarról, ami a fejekben élhet róla. Mindezt persze csak abból gondolom, hogy amikor valaki megkérdezi tőlem, miféle orvos szeretnék lenni, és azt mondom hogy patológus, a fennakadt szemöldökök számán már csak mosolyogni tudok. Az "az jó, ott már nem lehet semmit elrontani" poénon (mert csak remélni merem hogy annak szánják) már kevésbé.
A patológia a szó klasszikus értelmében annyit jelent "a szenvedés tanulmányozása". Persze a régi időkben, amikor erre még más lehetőség nem volt, a boncolás volt az egyetlen út, ami a kórképek utólagos megfigyelési módjául szolgálhatott. A rengeteg klasszikus leírás, hagyományos elnevezés és gasztronómiai hasonlatok (azt hiszem ez akár egy külön bejegyzést is megérne) mellett mára viszont a patológia már sokkal többet jelent ennél. Szövettani leletezést, ami az alapvető fénymikroszkópia mellett a specifikus festések széles tárházát is felöleli, az immunhisztokémiáról, immunfluoreszcens jelölésekről nem is beszélve. A mikroszkóp viszont jelenthet akár elektronmikroszkópiát is, amivel már-már molekulaszinten vizualizálható a sejtek felépítése. A specifikus festésekkel rengeteg információ kapható egy adott betegségről: a túlságosan nagy számban kifejezett fehérjék, mutálódott génszakasz aberráns expresszált termékei, vagy épp egy alapvető struktúra hiánya.
És itt jön be az a faktor, hogy hol nem hibázhat a patológus. A "kórbonctan" mára sokkal  inkább "kórszövettan", és még inkább molekuláris diagnosztika, és a daganatos betegségek ijesztő incidenciája mellett nagyon nem mindegy, hogy egy adott lelet milyen sebességgel és milyen pontossággal hagyja el a "nemisrendesorvos" asztalát. A rákos megbetegedések stádiumbeosztása elengedhetetlen a megfelelő kezelés kiválasztásához, és ehhez szükségeltetik a kórszövettani leírás, az esetleges áttétes nyirokcsomók számának azonosítása, és szerencsére a biológiai terápiák korában már fontosak a célzottan kezelhető mutációk is. (Én a target terápiában hiszek, nem a káposztalében, bocsi.) Sőt, műtét közben sürgősséggel is készülhet metszet az eltávolított szövetből, ami alapján eldől a műtét radikalitása, és ez egy emlőtumor esetében például nagyon nem mindegy.
Nem, a patológia nem egyenlő a Dr. Csonttal, akiéhez hasonló munkakör a való világban szerintem nem létezik, és nem egyenlő az igazságügyi orvosszakértővel sem, aki a forenzikus esetekkel foglalkozik és egy szintén izgalmas, de tökéletesen más szakterület. Nekem az egy kissé túlságosan erőszakosnak tűnik, míg a patológiában megtaláltam azt a fajta nyomozómunkát, ami az én vérmérsékletemnek megfelel: a boncolások miatt van benne manualitás - bár itt sem érvényes a "már nem lehet elrontani" elve, hiszen egy rakás olyan eltérés van, ami csak a megfelelő bonctechnikával tárható fel, úgyhogy igencsak észnél kell lenni hogy mit kaszabol az ember -, szövettan, molekuláris genetika, kutatás, oktatás, és nincs benne közvetlen betegellátás.
Amikor ráébredtem, hogy nekem ez utóbbi nem való, és ott voltam az orvosi harmadévének elején, akkor először teljesen kétségbe voltam esve, hogy most velem akkor mi lesz. Aztán jött a patológia gyakorlatvezetőm, és hirtelen sokkal kevésbé voltam elvesztve. Pedig az első bonctermi gyakorlat előtt emlékszem hogy cidriztünk a műanyag kötényekben. Volt egy nagyon arrogáns srác az akkori csoportunkban és ő nagy hanggal mondta, hogy ő már az egyetem kezdete óta ezt a pillanatot várta, és emlékszem még le is hurrogtam, hogy hát én bizony nem azért jöttem az orvosira hogy halottakat nézegessek - ami így utólag elég mókás. De amint meglátja benne az ember az érdekességet, kicsit felül tud emelkedni az egész morbid voltán és meglátja a szépséget a komplexitásban, onnantól nincs hátraarc. (Másik fun fact: az említett első gyakorlatunkon volt egy lány aki úgy elájult hogy szegénynek koppant a feje a padlón. Most szeptemberben kezdett patológus rezidensként.)
Tudom, az átlag beteg valószínűleg nem tudja, hogy minden egyes eltávolított szövetdarab, például egy szimpla anyajegy is a patológián köt ki. De azért kár hogy nem tudja. Szeretném azt hinni, hogy kicsit jobban értékelnék az emberkék akkor ezt az egészet. Na nem minthogyha az lenne a fő szempont, csak nem tudom...azért jó volna.

inkább ne is

beszéljünk többet a sebészetről. Azaz kénytelenek leszünk, mert jövőhéten szigorlat, de utána jó ideig hallani sem akarok ilyesmiről. Bár ahhoz képest, hogy az első hét után biztos voltam benne, hogy én ezt nem fogom túlélni, végülis egészen az épben sikerült magam eltávolítani onnan. Azt hiszem a kedvencem az volt, amikor pénteken a traumán csípőprotézis műtétre kellett bemennem asszisztálni, mivel rajtam kívül minden szigorló hazament (úgy volt, hogy csak egy műtétre kell bemenni, azt elvállaltam, csak aztán mivel nem találtak mást, engem rángattak át később amikor rájöttek hogy valaki mégis kéne), szóval ott álltam 2 órán keresztül ólomköpenyben egy sámlin, és tartottam a 100kg feletti néni lábát, miközben a másik kezemmel kampóznom kellett. Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondolkoztam végig azon, hogy hol rontottam el az életem...viszont az is igaz, hogy az állóképességemen magam is meglepődtem, még csak egy megszédülést sem sikerült produkálni az öt hét alatt...teherhordó öszvérré változtattak azt hiszem. Viszont most egy ideig müzliszeletet nem kérek.
Egyszer-egyszer legalább kajálni sikerült eljutni esténként, új hamburgeres helyre, olasz étterembe amivel már szemeztem jó ideje, és olyan pármai sonkás tagliatelle-t ettem hogy majd' megszólalt. Arra is remek ez az év, hogy realizáljam: a főzésnél és a jó kajáknál kevesebb dolog tesz boldogabbá.
Valamint voltam egyedül moziban (Hidegháború, feketefehér lengyel néptáncosok, disszidálás, nagy szerelem nagy korkülönbség, töménytelen mennyiségű szenvedés - imádtam), meg nemegyedül is, tegnap adták feliratosan a Bohemian rhapsody-t és gyorsan elrohantunk rá, habár 22:45-kor kezdődött, szóval az egész napos tanulás után vicces állapotban voltam, de amikor elkezdődött akkor ezt sikerült teljes mértékben elfelejteni. Nem érdekel, hogy néhol elég giccses volt, mert egyszerűen túl jó is volt (kivéve azt a jelenetet amikor Freddie közli Maryvel hogy biszexuális, ő meg lehurrogja hogy nem, te meleg vagy...hadd döntse már el szerencsétlen, jesszus).
Ugyanitt, ha nem mehetek hozzá Alex Turnerhez, akkor kérem a színészt aki megszólalásig úgy néz ki mint Brian May, köszönöm.

szerintem nem valószínű, hogy sebész leszek

Nem mintha ez valaha opció lett volna, de az elmúlt két hét után főleg nem. Már nem tudom, mikor voltam utoljára nem a végkimerülés határán, mikor nem fájt a vállam (na jó, ezt tudom: azután, hogy végre eljutottam jógázni a héten, micsoda lukcus), mikor nem volt tele a hócipőm a sebészettel. Vagy hogy mikor ettem valami komolyabbat délután 4 előtt. Az egyetlen aspektusa amit élvezek a mélyvíznek, az az, hogy bírom. Igaz, hogy legtöbbször kutyaúszásban és vizet szlopálva, de azért tempózgatok szépen lassan. Ugyan semmit nem magyaráznak el, de azért a lecseszések alapján az ember hamar megtanul tájékozódni. És tartom a rohadványos kampóikat órákig, kamerázok a laparoscoposon, jelölöm a preparátum széleit öltésekkel, bemosakszom ötödjére is, csak hogy aztán délután még az osztályon betegeket vehessek fel.

Amivel igazán foglalkoznék, az persze elsikkad, a szakdogával már hetek óta nem törödőm, a konzulensemmel múltkor összefutottam a lidlből hazafelé és csak biztatott, hogy semmi baj, majd jó lesz nemsokára, ráérünk még. Amivel nincs is baj, csak valahol mégis bosszantó, hogy kidolgozom a belem, olyan dolgokat csinálok amik szerintem nem az én hatáskörömbe kellene hogy tartozzanak (lásd: műtőben katéterezés - nem mondom, hogy nem hasznos, de nem megtanítják, elvárják, ha nem megy akkor meg olyan lesajnálóan néznek hogy legszívesebben a bipolátorral égetnék lyukat a padlóba hogy legyen hova elsüllyedni), és emellé még mosolygok is, de csak hogy ne őrüljek meg.

Ezek után mi a leginkább övönaluli? A szombati munkanap, az.

just műtő things

Amikor a bipoláris csipesz bezavarja a Retro Rádiót.