Hiába az unalmasabbnál unalmas anamnézisfelvételek és az endoscopos laborban értelmetlenül eltöltött másfélórák: azért az érzésért, amikor alaposan ki kellett húzni magam, hogy az übercuki PhD-s lány mikroszkópjánál ha csak fél órára is, de megnézegethessem a szakdogámhoz tartozó pár metszetet...na azért az érzésért fogok végigmenetelni ezen a szaron.
Aggodalomra semmi ok, azóta kissé lehiggadtam, kijegyzeteltem két gyerekgyógy-előadást és rongyosra hallgattam sok régi meg pár új dalt. De az előző bejegyzésnél a kommentekben felmerült dilemmán is gondolkoztam, no nem minthogyha ezen a dilemmán ne gondolkoznék el hetente legalább egyszer, magamba fordulva vagy épp egy sör felett a littlefolks-szal (akik az új csoporttársaim, nem egy underground együttes - sajnos -).
És mindig arra jutok/jutunk, hogy erre nincs jó megoldás. Hogy nem kezdeném újra - de csak akkor, ha tudnám hogy ilyen lesz, hogyha gyanútlanul állnék a startmezőn, akkor persze hogy ugyanazokkal a reményekkel vágnék a közepébe. Én sem hittem senkinek, amikor azt mondta hogy ne csináljam, hogy szar lesz, pedig anyutól kezdve a nyíltnapos lányig (akivel egy gimibe jártam és aki úgy jött oda hogy ugye te ebbe meg ebbe a gimibe jártál, óigen, hát akkor addig menj amíg lehet, ez a hely elrabolja a lelked - oh, well) mindenki próbált meggyőzni. Én meg megmutattam, hogy csakazértis. Hogymajdén.
Igazából azon nem aggódom nagyon, hogy elrabolta a lelkem. Pont azért szenvedek ennyire, mert a lélek viaskodik bennem és szeretné élni a maga kis rozéfröccsös fesztiválos rengetegetolvasós utazós mindennapjait, miközben egy kétágyas kórteremben huszadmagával áll fehér köpenyben és nem igazán tudja, mit keres ott. Ezeket az ellentéteket nehezen oldom fel a falra szerelt flakonból kifröccsenő fertőtlenítőben. És persze honnan is tudhatnám, hogy hosszútávon nem fogja megérni. Csak amikor menni kell tovább, egy másik kórterembe, egy másik diasorra ami nem érdekel (vicces, engem a klinikum sokkal kevésbé izgat fel, szóval amit írtatok a sokadéves előadásokról...mehhhh. de ez is az én egyéni problémám, tudom.), akkor nehezen lököm tovább magam.
Főleg azért, mert már tudom hogy közel a végjáték. Kicsit olyan ez mint mikor mész haza éjjel és már nagyon kell pisilned és a bejárati ajtót nyitva úgy érzed hogy ennyi, most itt akkor a lábtörlőre pont jó lesz? (sosemtörténtmeg) Hogy egyre türelmetlenebbül várod már hogy pontot tegyél ennek az ügynek a végére, de közben rettegsz tőle hogy a hosszú évek óta kellemesen langymeleg posvánnyá vált diáklétből igenis ki kell lépni és megmutatni, hogy márpedig megérte, és ki tudod hozni a továbbiakból a számodra legjobbat.
A legjobban talán azt bánom, hogy ennyit gondolkozom ezen. Ha zombiként végig tudnám csinálni az egészet, mennyivel egyszerűbb lenne a helyzet.
De azért én köpenyvasalás közben ezt ordíttatom bele a fülembe, és akkor úgy egészen életben érzem magam. És amíg ez megvan, addig nincs baj. Remélem.
Én igazság szerint nem is annyira értem ezt az egész élet-dolgot, és gondolkozás nélkül csinálom végig a mindennapokat, hogy a legkevesebb tudatosuljon abból, hogy nem érdekel és elegem van. Azon elég gyakran elgondolkozom mondjuk, hogyha más utat választottam volna, azt most ugyanúgy utálnám-e és azon agonizálnék-e hogy mennyivel jobb lett volna nekem ha mégis az orvosira megyek.
Oh, hello, félévközepikiégés.
Csak én érzem szégyenteljesnek azt hogy 5 fölötti átlagra az orvosin havi húszezer forint alatt van a tanulmányi ösztöndíj? Volt olyan tankönyvem ami többe került.
Megbecsülve érzem magam, magam. Mondjuk nem tudom min és miért lepődöm még meg.
Az előző bejegyzés kommentje után gondolkoztam, megírjam-e amit igazán gondolok erről az egész külföldre menetel témáról, de aztán rájöttem, hogy végülis az én blogom, viszonylag kicsi az esélye hogy bérkommentelő vérnyuggerek tévednének errefelé, nemdebár? (Reméljük.)
Szóval, az a helyzet, hogy én mindig külföldre akartam menni, nem is emlékszem a pontos kezdetre vagy a miértekre, csak arra hogy Bécsbe akartam költözni gimnazistakorom óta. Ez még azelőtt volt, hogy igazán komolyan foglalkoztatott volna az orvosi egyetem gondolata, mármint ötletként akkor is ott lebegett, csak még kevésbé kézzelfoghatóan. Akkor a világlátás és múzeumbejárás meg Európa tematikus végigevése voltak a fő célok (ezekről mondjuk azóta sem tettem le). Aztán meg térült-fordult az élet, és úgy alakult, hogy az egész család hamarabb költözött külföldre, mint én. És náluk járva, szerencsésebb időszakokban másfél hónapot egyhuzamban "lajtántúl" eltöltve, akkor jöttem rá igazán, hogy mennyire nem csak az itt a fő szempont, hogy mennyit keresel egy hónapban. Bár közvetve végülis összefügg, mert biztos kevésbé lennének nyugodtak az emberek és törődne mindenki a saját kis dolgával, ha az itteni körülmények között élnének. Többször előfordult, hogy a visszajövetelem utáni első pár napot teljes letargiában töltöttem, annyira rosszul voltam a környezettől, az emberektől, a hangulattól és a hozzáállásoktól.
Ha az orvosok külföldre költözése a téma, akkor jönnek a már említett bérkommentelő vérnyuggerek, akik jól megaszondják a tutit. Hogyhátúgyiskellazt, a röghözkötést, maradjonittnemenjensehovadögöljönittéhenúgykellettnekije. Meg jönnek a hippokratészi esküvel. Hogy nem arra esküdtél fel hogy sokat keress és hogy jól élj. Az már senkit sem érdekel, hogy mit kezdjek a lelkiismeretemmel akkor, hogyha tudom, hogy egyes helyeken sokkal több lehetőség van az egészségügyben, tehát ott hathatósabban tudsz segíteni az embereknek? Igaz nem az alkoholista uránbányásznak, ez is igaz.
Még bő egy évem vissza van az esküdözésig, de biztos vagyok benne, hogy arra nem fogok felesküdni, hogy megkeserítsem a saját életem, hogyha egyszer látok a helyzetből kiutat. Nem akarom a politikát is belevonni, de ami itt folyik, ahhoz én nem szeretnék túl sokáig asszisztálni. Sosem voltam túl nagy lokálpatrióta, nem esik nehezemre azt mondani, hogy részemről 25 év elég lesz ebből az országból, köszi. És aki esetleg aggódik, hogy "de hát kint mindig idegen leszel" - köszönöm, én itt már épp eléggé "idegennek" érzem magam.
Úgyhogy, visszatérve a kommentre: megy a németezés, már amennyire az időbe belefér (most mondjuk a diploma megszerzése még a prioritás), az angol szinten tartása, a fejtágítás, a perspektívaszélesítés. Én erre vágyom - ha valaki nem ért ezzel egyet, annak már nem sokáig fogom bántani a szemét remélhetőleg. Mert bár ott van az a megfontolandó szempont, hogy a szakképzést még itt, de valamire úgyis mindig lehet majd hivatkozni, könnyű sosem lesz. De úgy érzem, hogy ezt így kellene, aztán majd kiderül, igazam lesz-e a végén.
(És nem kell aggódni, vissza fogom fizetni a tandíjat, mivel kénytelen leszek, szóval semmi kár nem fogja érni a büdösnagymagyarállamot in the long run.)
Van ez a fura ambivalencia, amikor valamiről tudod, hogy jó, ezért ragaszkodsz hozzá, de közben mégiscsak hiányzik az újdonság és a felfedezés öröme. Nekem két fő csapásirányom van e tekintetben: zene és kávézók. *döbbent csend*
Múlt hét közepén mégis úgy voltam vele, hogy próbáljunk ki egy nemrég nyílt belvárosi kávézót. Kívülről olyan skandinávosan letisztult berendezésűnek tűnt és csupa jó értékelést olvastam róla facebookon is. Nyitásra érünk oda, a berendezés tényleg szép és gyönyörű árnyalatú sötétkék a plafon, de amikor leülnék a fal mentén futó padra, akkor látom hogy a valaha volt fehér(es?) párnákon gyanús foltok éktelenkednek, de nem csak egy-egy, hanem teljes hosszában. Kijön egy srác, amikor felveszi a rendelést a gyászkeretes körme remek kontrasztot ad a fehér jegyzettömbön. Igazából én már itt mentem volna, de azért még nézegettük kicsit a pókhálókat a sarokban, megérkezett a kávé ami fele adag volt a szokásos helyünkhöz képest, de legalább drágább. Mióta olasz kapcsolataim vannak (vagyis az az egy, de az nagyon), átértékeltem a kávés szokásaimat, mert ott például a sok cukor és tej kombinációra csúnyán néznek (próbáltál már úgy felhajtani egy gyűszűnyi ébenfekete espressot hogy közben egy komplett olasz család néz árgus szemekkel? mindenképp maradandó élmény.), ezért én is leépítettem az eféle berögződéseimet és cukor nélkül, kis tejjel iszom az életelixírt. Itt is megkérdezték (szerencsére a barista, aki egy sokkal bizalomgerjesztőbb srác volt), hogy kérünk-e cukrot, én meg rávágtam hogy nem, gondoltam semmi nincs a frissen elkészített kávémban és én pont így szeretem. De túlzottan édes volt, nehezen tudtam leküzdeni már a végét, annyira nem az az ízvilág volt mint amit kedvelek. Meg amit a másik, családias, tiszta és nem mellesleg olcsóbb helyen megszoktam.
Úgyhogy most sem jött be az újítási vágy, hiába a fancynek tűnő külső ha az embernek közegészségügyi fenntartásai támadnak a túlcukrozott kávéja felett.
Let's stick to the classics, shall we?
(Ez volt az a dal, amit a legtöbbször meghallgattam a spotify szerint tavaly. És nem igazán tervezem lecserélni.)
(((Alig várom hogy a haja és állkapocsvonala miatt hisztérikusan sikítozó tömegben nagyot sóhajtva arra gondoljak "awkward tiny fluffball" és minden pórusommal beigyam a hihetetlen tényt hogy létezik és szeretem. Nagy kár hogy ő onnan nem fogja tudni a különbséget.)))
"mondom neked is: ha V. lehozza a sajtjaimat Szombathelyről, akkor nyomhatnánk egy közös fonduezést"
Avagy mikor lettek ilyen szofisztikált barátaim? Remélem közben jazz fog menni a háttérben és a modern művészetekről fogunk eszmefuttatni (spoiler: nem, nem fogunk).
Mindössze három hónap vastablettás mókázás után helyreállt a teljes vasháztartásom-ferritinem-hematokritom, sőt, évek óta először a TSH-m visszakerült a normál tartományba. Ami remek, szuper és örülünk Vincent, persze, de közben meg nem tudom, hogy most épp mit csinálok jól, hogy így tudjam hagyni? És olyan viccesen ironikusnak találom, ahogy itt vagyok egy orvosi diplomának már szinte a célegyenesében és nem tudok rájönni, eddig hol volt a hiba a gépezetben vagy hogy mégis mi változott az utóbbi időszakban, ami ilyen szintű minőségemelkedés a piciny homeosztázisomnak.
Ami szóba jöhet:
1. Változatosabb és kiegyensúlyozottabb étkezés, ami jelenti azt is, hogy sokkal kevesebbet "éhezem" napközben, mert rájöttem hogy az élet rövid és túlságosan szeretek enni. (Eddig is szerettem, de gondoltam önsanyargatni minden lánynak muszáj, hát a nagy francokat, én ebből nem kérek. Abból a kis csónakburgonyából bezzeg...)
2. Jóga - még ha rendszeres is lenne, akkor erőteljesen gyanúznék, hogy ez az ok, de a heti maximum egy azért kis túlzással csúfolható csak "rendszernek". De legalább van.
3. Kevesebb stressz az egyetemen. (???!??!!?! azt mondják hogy ez már az a rész, én nem érzem)
4. Az egyetemi stressz effektívebb leszarom-életérzéssel való kezelése. (sounds more like it)
5. Alex Turner. (de ő meg nem új. nagyon nem.)
Talán az lehet a legközelebb az igazsághoz, hogy mindez így együtt, hogyha olyanom van, akkor nem csinálok semmit az ég világon - lásd az egész előző hétvége, amikor csak főztem, recepteket kerestem a pinteresten, hygge-blogokon nyálcsorgattam (mondjuk ezzel a gyertya-soktakaró mániával rájöttem hogy én egy ösztönös hyggő vagyok, bizony), Böszörményit olvastam meg The Crown-t néztem - egyik jobb mint a másik, pedig azt hittem a könyv is túlhypeolt, de nem mondanám, mármint semmi indokolatlanság nincs a hypeban, Claire Foy-ról pedig ódákat tudnék zengeni, annyira zseniális és kérem szépen az akcentusát.
Na de nem is ez a lényeg, hiszen eddig is tartottam ilyen "döglős" hétvégéket, még ha mondjuk csak egy napig tartott is a teljes kikapcsolás. De azt hiszem rájöttem, mi a legnagyobb különbség.
Hogy végre eljutottam odáig, felértem ésszel, hogy nem csak mondogatom, hanem valóban nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni emiatt.
Épp jöttünk ki nőgyógyászat gyakról és indultunk a pszichiátriára (how fitting), amikor kiderült, hogy valóra válik Az Álmom ezen a nyáron, mostmár biztos. Mondjuk tudom, láttam A Fiút, kétszer is, de akkor is, mégiscsak ez A Zenekar, Ami Miatt Mentem Tovább És Még Élek. De most komolyan. Nem is vagyok rá felkészülve, hogy kiderüljön, hogy Matt Helders például egy létező ember...na nem mintha A Seggfejről azóta is elhinném, hogy az.
Szóval így lesz ez, kérem, amint hazaestem megvettem a jegyet, mert kellett a tudat, hogy megvan. Hogy megyek. Egyelőre elképzelni sem tudom.
Szeretettel javasolnám az orvoskar vezetésének, hogy legyen egy hét szünet a vizsgaidőszak és a következő szorgalmi időszak között, mert épp csak belejöttem az alvásba :(
Jó, tudom, az első néhány hétben nem kell megszakadni, de akkor is: fel kell kelni, ott kell lenni meg minden ilyesmik. És hát mikor máskor tartanának katalógusos előadást, mint reggel 8-kor, ugye.
Úgyhogy hangolódásképpen jó nagy bögre kávéval kezdem a napot, folytatom a tegnap megkezdett mosásmaratont miközben a The Crown-t nézem agyba-főbe és teljes kiőrlésű pogácsát fogok sütni, hogy az első pár napon legyen egy kis elemózsia a tarisznyámban.
A héten eljutottam végre jógázni, utána annyira jó volt ahogy teljesen kinyúlva éreztem magam, de ez csak még inkább ráébresztett, mennyire el vagyok plöttyedve, hát én ettől az üléstől lapos tepsiseggtől most sírni tudnék leginkább...szóval jövőhéten veszek bérletet a jógába és ezentúl csak gyalog jövök fel a lépcsőn.
Feleim, menjetek moziba és nézzétek meg a Darkest hour-t szigorúan feliratosan, és ámuljatok, hogy igen, tényleg Gary Oldman.
És annyira effektív voltam, hogy csütörtökön a háziorvosnéninél kértem laborbeutalót, péntek reggel pedig el is mentem vérvételre (tudtam, hogy nem szabad iskolás reggelre hagyni, ugyanis három órát ültem ott, még jó hogy elvittem magammal Ambrózy bárót hogy szórakoztasson), jövőhét szerdán kiderül, hogy változott-e a vashelyzetem, remélem hogy igen, bár őszintén, semmi változást nem érzek...de végülis végigcsináltam ezt a rohadványos vizsgaidőszakot, szóval túl nagy baj nem lehet.
Valamint újra csőre töltve a bullet journal, megfontoltam a prioritásokat és úgy döntöttem felfüggesztem a demonstrátorkodást a patológián (nem azért mert kevésbé érdekel, sőt, csak inkább a tdk-s szakdogás kutatásra koncentrálnék most, ezt a manuális részt pedig szerintem később is remekül el fogom tudni sajátítani...és nem úgy, hogy közben 25 harmadéves bámul árgus szemekkel), és belevetem magam a cikkolvasásba. Ja, meg leszigorlatozom közegészségtanból. Azt hiszem ez lesz a félév legnagyobb kihívása.
volt tegnap, előtte két napig úgy szenvedtem hogy azt hittem meghalok, átkoztam magam hogy miért pont az urológiát hagytam a végére, amikor tudtam hogy sok meg nehéz, eredetileg nem is így akartam csak aztán betojtam, és egyébként is, a legutolsó mindig ilyen, hogy bánom, hogy miért pont ezt, de legbelül tudom hogy akármit is bánnék, ilyenkor főleg azt bánom hogy nekiálltam ennek az egésznek. Na de az is elmúlt és ezt is túléltük, szóval mostmár csak egy ilyen vizsgaidőszakkal záródó félév a szigorló előtt. Átszámoltam a kreditkéket, és már nem kell plusz kurzus sem, megvan a szakmai nyelvvizsgám...getting there, getting there. Ha nem vigyázok, a végén még elvégzem a rohadt orvosi egyetemet, elég ijesztő.
Közben meg azért történtek jó dolgok is, például a Spotify premium rengeteget adott a hétköznapok aláfestőzenéje kategóriában, voltam az év hagyományos legeslegutolsó 30y-ján, kaptam szuper receptgyűjteményt anyukámtól karácsonyra, és évek óta először még karácsonyfám is volt, könyvekből építettem és égősort is vettem rá, nagyon bájosan "molyos" volt (mármint a könyves oldalt értve ezalatt). Egyszer még moziba is eljutottam, mit egyszer, kétszer!!! A Loving Vincent-en bőgtem a szülinapom előtti estén, hát hogy is feledhetném. Tök sokat volt itt a Lakótárs szóval kisebb volt a bekattanás esélye is, és úgy összességében...jól mentek a dolgok. De azért most bele kell húzni az életbe, főleg így hogy két hónap folyamatos üldögélés után nem kaptam mélyvénás thrombosist (álmom hogy tüdőemboliában haljak meg, de azért még nem mostanság), hát azért ezt most ki kéne használni. Úgyhogy most belevetem magam Ambrózy báró kalandjainak következő kötetébe, sőt, ma még jógázni is el tervezek jutni, és ha mindez nem lenne elég, még mozi és fodrász is van tervben a hétre. És minden apróság valahogy fontos most.
Az utolsó egy héten ez a dal húzott át egyébként, mindig mikor mosogatós/teregetős szünetet tartottam akkor meghallgattam, új kedvenc zenekar akiket tavasszal mindenképp élőben is hallani kellene:
Igaz, hogy a béltraktusomat valószínűleg fonott kiskosárban fogom átcipelni a célvonalon, de legalább a horizonton már dereng a célvonal, már "csak" kettő darab vizsga választ el tőle!! Most pedig "A pszichiátriai betegvizsgálat alapvonalai" című bájos és örökbecsű jegyzet alapján felmérem, hogy csak vizsgázni menjek-é oda, vagy előre összerakjam a kisbőröndöm.
Írhatnék arról is, hogy 5 laza év után visszatér a kedvenc zenekarom, de ennek majd dukál egy külön hisztérikus bejegyzés. De azért köszi Sanyi, előre is.
Mondjuk én inkább a "bú" részére gyúrok ma, tekintve hogy a belgyógyászattól való viszolygásomat nem sikerült az óévben hagyni, de ez már csak így megy mifelénk. Az a komoly, hogy holnap annak kell örülni, ha már csak öt vizsga lesz vissza.
Remélem Ti ünnepeltek mind tényleg, én meg addig teljesítem minden még véletlenül erretévedő helyett is az "ott fogsz majd sírni ahol senki se lát" bpasszust.
(Idénre több blogolást is kívántam magamnak, stay tuned.)
