hogy a holnap kezdődő téli vakációból januárban majd visszajöjjek? Ide.
És ráadásul a szakdolgozatomat a "magyar helyesírás szabályai" szerint kell megírnom, ami nem azt jelenti, hogy már nem tudok j-ly különbséget tenni vagy hogy elfelejtettem a földrajzi neveket (ohh, csodás általános iskolás versenyzős idők), hanem hogy mindent fonetikusan kell leírni, azaz tele lesz limfómával és neopláziával, hát komolyan sírok.
Itt már csak az egyetlen karácsonyi dal segíthet ami számít.
pedig azt szeretném mondani, hogy leszigorlatoztam sebészetből, nem volt egy nagy élmény de zöldpipa, ezen felbuzdulva jövőhéten gyorsan el is megyek szülészetből, de mivel a héten kezdtem a gyerekpulmón a gyakorlatot persze lebetegedtem szóval tegnap itthon is maradtam lázasan, de este persze elmentem Grindelwaldot nézni a moziba mert szar ember vagyok. Mondjuk múltkor is mikor próbáltam felkészülni a szülészetre akkor lebetegedtem, igencsak káros ez a dolog az egészségre, vagy csak az én testem veti ki magából, ki tudja.
Viszont legalább a gyerekpulmón jófejek, ott van egy régi csoporttársam rezidensként szóval tiszta jóság, és aranyosak a folyosón erőnléti próbaként futkosó krónikus bronchitises kölkek a csattogó kis cipőjükkel.
De azért mikor lesz már karácsony és mehetek végre haza lábat lógatni és kutyázni (én még sosem laktam úgy hogy van ott egy kutya, jajjj, izgulok!!!!)?
Mivel megtaláltam, hogy ilyen is létezik (mondjuk milyen világnap nem létezik már), kicsit megkésve de annál nagyobb szeretettel gondoltam írok egy kicsit a patológiáról, meg arról a lehetséges képzavarról, ami a fejekben élhet róla. Mindezt persze csak abból gondolom, hogy amikor valaki megkérdezi tőlem, miféle orvos szeretnék lenni, és azt mondom hogy patológus, a fennakadt szemöldökök számán már csak mosolyogni tudok. Az "az jó, ott már nem lehet semmit elrontani" poénon (mert csak remélni merem hogy annak szánják) már kevésbé.
A patológia a szó klasszikus értelmében annyit jelent "a szenvedés tanulmányozása". Persze a régi időkben, amikor erre még más lehetőség nem volt, a boncolás volt az egyetlen út, ami a kórképek utólagos megfigyelési módjául szolgálhatott. A rengeteg klasszikus leírás, hagyományos elnevezés és gasztronómiai hasonlatok (azt hiszem ez akár egy külön bejegyzést is megérne) mellett mára viszont a patológia már sokkal többet jelent ennél. Szövettani leletezést, ami az alapvető fénymikroszkópia mellett a specifikus festések széles tárházát is felöleli, az immunhisztokémiáról, immunfluoreszcens jelölésekről nem is beszélve. A mikroszkóp viszont jelenthet akár elektronmikroszkópiát is, amivel már-már molekulaszinten vizualizálható a sejtek felépítése. A specifikus festésekkel rengeteg információ kapható egy adott betegségről: a túlságosan nagy számban kifejezett fehérjék, mutálódott génszakasz aberráns expresszált termékei, vagy épp egy alapvető struktúra hiánya.
És itt jön be az a faktor, hogy hol nem hibázhat a patológus. A "kórbonctan" mára sokkal inkább "kórszövettan", és még inkább molekuláris diagnosztika, és a daganatos betegségek ijesztő incidenciája mellett nagyon nem mindegy, hogy egy adott lelet milyen sebességgel és milyen pontossággal hagyja el a "nemisrendesorvos" asztalát. A rákos megbetegedések stádiumbeosztása elengedhetetlen a megfelelő kezelés kiválasztásához, és ehhez szükségeltetik a kórszövettani leírás, az esetleges áttétes nyirokcsomók számának azonosítása, és szerencsére a biológiai terápiák korában már fontosak a célzottan kezelhető mutációk is. (Én a target terápiában hiszek, nem a káposztalében, bocsi.) Sőt, műtét közben sürgősséggel is készülhet metszet az eltávolított szövetből, ami alapján eldől a műtét radikalitása, és ez egy emlőtumor esetében például nagyon nem mindegy.
Nem, a patológia nem egyenlő a Dr. Csonttal, akiéhez hasonló munkakör a való világban szerintem nem létezik, és nem egyenlő az igazságügyi orvosszakértővel sem, aki a forenzikus esetekkel foglalkozik és egy szintén izgalmas, de tökéletesen más szakterület. Nekem az egy kissé túlságosan erőszakosnak tűnik, míg a patológiában megtaláltam azt a fajta nyomozómunkát, ami az én vérmérsékletemnek megfelel: a boncolások miatt van benne manualitás - bár itt sem érvényes a "már nem lehet elrontani" elve, hiszen egy rakás olyan eltérés van, ami csak a megfelelő bonctechnikával tárható fel, úgyhogy igencsak észnél kell lenni hogy mit kaszabol az ember -, szövettan, molekuláris genetika, kutatás, oktatás, és nincs benne közvetlen betegellátás.
Amikor ráébredtem, hogy nekem ez utóbbi nem való, és ott voltam az orvosi harmadévének elején, akkor először teljesen kétségbe voltam esve, hogy most velem akkor mi lesz. Aztán jött a patológia gyakorlatvezetőm, és hirtelen sokkal kevésbé voltam elvesztve. Pedig az első bonctermi gyakorlat előtt emlékszem hogy cidriztünk a műanyag kötényekben. Volt egy nagyon arrogáns srác az akkori csoportunkban és ő nagy hanggal mondta, hogy ő már az egyetem kezdete óta ezt a pillanatot várta, és emlékszem még le is hurrogtam, hogy hát én bizony nem azért jöttem az orvosira hogy halottakat nézegessek - ami így utólag elég mókás. De amint meglátja benne az ember az érdekességet, kicsit felül tud emelkedni az egész morbid voltán és meglátja a szépséget a komplexitásban, onnantól nincs hátraarc. (Másik fun fact: az említett első gyakorlatunkon volt egy lány aki úgy elájult hogy szegénynek koppant a feje a padlón. Most szeptemberben kezdett patológus rezidensként.)
Tudom, az átlag beteg valószínűleg nem tudja, hogy minden egyes eltávolított szövetdarab, például egy szimpla anyajegy is a patológián köt ki. De azért kár hogy nem tudja. Szeretném azt hinni, hogy kicsit jobban értékelnék az emberkék akkor ezt az egészet. Na nem minthogyha az lenne a fő szempont, csak nem tudom...azért jó volna.
beszéljünk többet a sebészetről. Azaz kénytelenek leszünk, mert jövőhéten szigorlat, de utána jó ideig hallani sem akarok ilyesmiről. Bár ahhoz képest, hogy az első hét után biztos voltam benne, hogy én ezt nem fogom túlélni, végülis egészen az épben sikerült magam eltávolítani onnan. Azt hiszem a kedvencem az volt, amikor pénteken a traumán csípőprotézis műtétre kellett bemennem asszisztálni, mivel rajtam kívül minden szigorló hazament (úgy volt, hogy csak egy műtétre kell bemenni, azt elvállaltam, csak aztán mivel nem találtak mást, engem rángattak át később amikor rájöttek hogy valaki mégis kéne), szóval ott álltam 2 órán keresztül ólomköpenyben egy sámlin, és tartottam a 100kg feletti néni lábát, miközben a másik kezemmel kampóznom kellett. Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondolkoztam végig azon, hogy hol rontottam el az életem...viszont az is igaz, hogy az állóképességemen magam is meglepődtem, még csak egy megszédülést sem sikerült produkálni az öt hét alatt...teherhordó öszvérré változtattak azt hiszem. Viszont most egy ideig müzliszeletet nem kérek.
Egyszer-egyszer legalább kajálni sikerült eljutni esténként, új hamburgeres helyre, olasz étterembe amivel már szemeztem jó ideje, és olyan pármai sonkás tagliatelle-t ettem hogy majd' megszólalt. Arra is remek ez az év, hogy realizáljam: a főzésnél és a jó kajáknál kevesebb dolog tesz boldogabbá.
Valamint voltam egyedül moziban (Hidegháború, feketefehér lengyel néptáncosok, disszidálás, nagy szerelem nagy korkülönbség, töménytelen mennyiségű szenvedés - imádtam), meg nemegyedül is, tegnap adták feliratosan a Bohemian rhapsody-t és gyorsan elrohantunk rá, habár 22:45-kor kezdődött, szóval az egész napos tanulás után vicces állapotban voltam, de amikor elkezdődött akkor ezt sikerült teljes mértékben elfelejteni. Nem érdekel, hogy néhol elég giccses volt, mert egyszerűen túl jó is volt (kivéve azt a jelenetet amikor Freddie közli Maryvel hogy biszexuális, ő meg lehurrogja hogy nem, te meleg vagy...hadd döntse már el szerencsétlen, jesszus).
Ugyanitt, ha nem mehetek hozzá Alex Turnerhez, akkor kérem a színészt aki megszólalásig úgy néz ki mint Brian May, köszönöm.
Nem mintha ez valaha opció lett volna, de az elmúlt két hét után főleg nem. Már nem tudom, mikor voltam utoljára nem a végkimerülés határán, mikor nem fájt a vállam (na jó, ezt tudom: azután, hogy végre eljutottam jógázni a héten, micsoda lukcus), mikor nem volt tele a hócipőm a sebészettel. Vagy hogy mikor ettem valami komolyabbat délután 4 előtt. Az egyetlen aspektusa amit élvezek a mélyvíznek, az az, hogy bírom. Igaz, hogy legtöbbször kutyaúszásban és vizet szlopálva, de azért tempózgatok szépen lassan. Ugyan semmit nem magyaráznak el, de azért a lecseszések alapján az ember hamar megtanul tájékozódni. És tartom a rohadványos kampóikat órákig, kamerázok a laparoscoposon, jelölöm a preparátum széleit öltésekkel, bemosakszom ötödjére is, csak hogy aztán délután még az osztályon betegeket vehessek fel.
Amivel igazán foglalkoznék, az persze elsikkad, a szakdogával már hetek óta nem törödőm, a konzulensemmel múltkor összefutottam a lidlből hazafelé és csak biztatott, hogy semmi baj, majd jó lesz nemsokára, ráérünk még. Amivel nincs is baj, csak valahol mégis bosszantó, hogy kidolgozom a belem, olyan dolgokat csinálok amik szerintem nem az én hatáskörömbe kellene hogy tartozzanak (lásd: műtőben katéterezés - nem mondom, hogy nem hasznos, de nem megtanítják, elvárják, ha nem megy akkor meg olyan lesajnálóan néznek hogy legszívesebben a bipolátorral égetnék lyukat a padlóba hogy legyen hova elsüllyedni), és emellé még mosolygok is, de csak hogy ne őrüljek meg.
Ezek után mi a leginkább övönaluli? A szombati munkanap, az.
hogy nem megy. Mint ezen a hétvégén, például, hiába akartam végig tanulni, hogy jövőhéten letudhassak egy harmadik szigorlatot. Egyszerűen nem megy, fáradt vagyok és nyűgös, fáj a fejem és csak azért nem mondom hogy beteg vagyok, mert a torkom még nem fáj, és az mindig fáj ha beteg vagyok.
De legalább: sikerült a kresz vizsgám!! Előtte azért be voltam tojva, hétfő reggel meg csodálatos ömlő esőben és szélviharban indulhattam el, megemlegetem egy darabig, az biztos. A többi emberkék az autósiskolából előtte azt tárgyalták, hogy a gyakorlóteszten egyszer mentek át otthon, szóval az is biztos véletlen volt, haha. Én meg akkor már próbáltam kevésbé aggódni rajta. Végülis csak egyet 1 pontosat rontottam el.
Megcsináltam az adatvédelmi oktatást is az informatikai hozzáféréshez, de nem segít a lelkemen, nagyon rettegek a következő gyakorlatomtól, mert a sebészek mentalitása és élethez való hozzáállása...hogy is mondjam? Jelentősen eltér attól, mint amit én képviselek a mindennapokban. (Remélem kellően diplomatikus voltam.) Fogadjunk hogy ki fognak röhögni a patológiámmal, úgy hogy naponta hatszáznegyvennégy mintát küldenek le?
Bár igazából akár ki is röhöghetnek, a hetem fénypontja az volt, amikor a szakdogás metszeteimet nézegethettem az intézetben, meg utánanéztem a betegeknek, hogy megírhassam az eseteiket utánkövetéssel, és csupa érdekes dolgot találtam. Bárcsak már ott tarthatnék, hogy ez a fő profilom ahelyett, hogy a kórházfolyosón szobrozva kapok gyomorfekélyt.
De azt tudjátok-e hogy Cher kiadott egy teljes Abba-feldolgozás albumot? What a time to be alive.
Már csak azt kéne kitalálnom, hogy kell nem bűntudatot érezni amiatt, hogy nem dolgozom halálra magam akkor, ha épp nem érzem úgy. Mindig hálás leszek annak az egészséges munkamorálnak és megküzdési stratégiáknak, amiket az egyetemen elsajátíthattam. Ó, várj.
A huszadszor módosított, eredetileg egyáltalán nem erről volt szó terv szerint. Úgy is mondhatnám, hogy ember tervez - de minek. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy meddig kell a klinikán lennem, múlthéten egyedül voltam a műtőben szigorlóként, úgyhogy volt olyan hogy reggel 8-tól fél 4-ig asszisztáltam láb között (every little girl's dream), és még csak nem is szédültem, szóval rájöttem hogy lényegében teherhordó öszvérré váltam az évek során. Persze a hét végén senki nem mondta hogy köszi bzmg, amúgy egész jó voltál, kivéve a műtősnőt, ami azért mégis egy tekintélyes dicséret.
Persze a kiszámíthatatlan napirendnek köszönhetően nem fogok tudni elkezdeni vezetni addig amíg a gyakorlatok tartanak, mondjuk még kresz vizsgázni is jövőhéten megyek szóval ki tudja mi lesz belőle amúgy is. Mivel nincs egészségügyi végzettségem, ezért mehetek a vöröskereszthez ambubabát nyomkorászni, de ha bárki kérdezné akkor azt mondom hogy bölcsészmérnök vagyok az fix.
Habár tavaly nyáron megcsináltam az informatikai és adatvédelmi oktatást a sebészet gyakorlathoz, úgy döntöttek hogy az egy év után már nem érvényes, úgyhogy a következő gyakorlatom előtt még oda is el kell mennem. Ami két hét múlva kezdődik. És az adatvédelmi oktatás csak kéthetente egyszer van. Pont amikor szülészetből mentem volna vizsgázni, úgyhogy át kell raknom a vizsgát, csakhogy negyedik napja halott a Neptun, úgyhogy azt sem tudom megnézni mikor van a következő időpont, nemhogy felvenni.
Mindezt megfejelve a konzulensemnél 2 hete voltam bent, akkor elmondtam a mondókámat, kértem még esetet, elküldtem amit megírtam, mondta hogy egy héten belül jelentkezik. Azóta is azt várom, úgyhogy most azt sem tudom hogy írásban maceráljam amire úgysem válaszol, vagy menjek be és akkor úgysem fog elhajtani, de utána semmi nem úgy lesz mint ahogy megbeszéltünk?
Ezt a rengeteg fost az a múlthét pénteki egy szem vad fruttik és utána a38-as kecskézés nem igazán kompenzálja, úgy érzem.
A szigorló évem idegtudományi szekciójának hivatalos és ünnepélyes lezárásaként szeretném megosztani a neurológia és pszichiátria egyik csodás közös pontját, egyben a legfrappánsabb és számomra legviccesebb street art-ot amit valaha sikerült felfedeznem a nagy internetekben.
A hét eddigi legnagyobb részét egy ilyen fura homályállapotban töltöttem, talán a zombi-üzemmód lenne rá a legjobb kifejezés. És hogy miért? Az ok csupán annyi, hogy a nőgyógyászaton fél 8-kor vizit van, amire nekem 7:20-kor már fehérben ott kell feszíteni az osztályon, előtte még öltözőkulcsért is kell rohangálnom, ami lényegileg azt jelenti, hogy 6:55-kor el kell indulnom itthonról, szóval általában 6:40-kor 6:15-kor kelek. És én ezt nem bírom. A tegnapi napom egy katasztrófa volt, hiába aludtam délután, semmi nem segített, nyűgös voltam és fájt a fejem, meg azon kattogtam hogy lehet nem kellett volna aludni, és akkor este hamar tudnék...de persze a 2,5 órás kómám ellenére este már fél 11-kor aludtam, és ma már kevésbé érzem magam agytörzsileg beékelődöttnek...de ezek a kora reggelek, ezek nem nekem vannak kitalálva. Persze biztosan ehhez is hozzá lehet szokni, csak nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék. Reggel nagyon lassan ébredek fel, általában egy órát szánok arra hogy kikecmeregjek, kávét főzzek, jobb esetben reggelizzek, és nekem erre a hosszas bambulásra és akklimatizálódásra sajnos szükségem van, egyelőre legalábbis úgy érzem. Bár az évfolyamtársam szerint lehet akkor is kissé motiváltabbnak érezném magam, ha esetleg fizetnének azért, hogy hajnalodik és kiugrom az ágyból (hehe). De hát kell-e annál jobb motiváció, mint hogy minden egyes felkeléssel egy nappal közelebb lehet jutni ahhoz, hogy az ember lánya elszabaduljék erről a Zegyetemről? Ha tudtok, írjatok nekem olyan országokról, ahol 9-kor kell nekiállni dolgozni, vagy ahol nincsenek reggel megbeszélések, és mondjuk ártatlan patológusjelöltek alhatnak a mikroszkópnak dőlve még egy picit miközben el nem múló szerelemmel a kávésbögréjüket ölelgetik.
Én az időt abban mérem, hogy hány éve jelentek meg bizonyos albumok vagy voltak bizonyos koncertek...bár gondolom ez sokakat nem lep meg. Múltkor például rácsodálkoztam, hogy lassan 8 éve annak hogy először voltam 30y-on (akkor még jobban illettem abba a korosztályba mint most, de hát úgy maradtam, mit van mit tenni), vagy hogy már 3 éve voltam először Fishingen.
Na de a lényeg: pont ma van két éve annak, hogy a második The Last Shadow Puppets turné utolsó koncertje volt, és el sem hiszem, hogy két egész év telt el azóta, olyan mintha tegnap keltem volna fel hajnalban amerikai livestreameket nézni, láttam volna őket élőben először (még mindig életem egyik legszebb napja...ha nem alexebb, haha) vagy sírtam volna a barátaim Sopron melletti házában mikor náluk nyaraltunk és utólag megláttam az utolsó koncertről a képeket.
Na de vajon lehet-e egy egész életet zenében mérni?
Remélem.
Olyan jól elterveztük hogy akkor a csütörtöki neurológia vizsgám után milyen klasszul el tudunk menni szombaton Szegedre ifjúsági napolni. Nagyjából 12 évesen voltam utoljára Szegeden, szóval úgy éreztem már ideje is lesz, régóta izgatja a fantáziámat ez a fesztivál, úgyhogy miért is ne? De aztán gyáva módon tegnap reggel eladtuk a jegyeket és úgy döntöttük nem megyünk, annyira sok esőt meg szelet meg hőmérsékletesést írtak pont erre az éjszakára, mi meg szállás nélkül, hazamegyünkmajdazelsőbusszal-üzemmódban toltuk volna, ami ezzel nem igazán kompatibilis. Csak azt ne higgye a Zoli, hogy azért nem mentem, mert megírták a magyar időkben hogy a 30y a balliberális kultúrpropaganda szerves része :( Igazából büszke vagyok rájuk.
Mindenesetre tudnám értékelni, ha az időjárás esetleg számításba venné azt, hogy ne hétköznap legyen ötven fok, hogy odakozmáljak a nőgyógyászti klinika műpadlójára a fehér köpenyemben, hanem lehetne mondjuk hétvégén, mikor még ki is tudnám használni hogy jó az idő.
De az is lehet, hogy erre a nyárra már el kell engednem a fesztiválozást, bekuckózni a pléd alá egy teával és elfogadni hogy lassan de biztosan ősz van.
Ezt az életérzést viszem majd magammal az egyetemi éveimből, azt hiszem.
Nem akartam elhinni, amikor ott álltunk az Esti Kornélon az ált.sulis osztálytársammal (akivel újra bondingoltunk 2 éve a Turner miatt), a szélvihar fújta a homokot a túlárazott sörömbe, és csak néztük a fekete felhőket amik feltartóztathatatlanul jöttek. Berohantunk egy túlzsúfolt sátorba ahol már voltak vagy ezren, mindenki tülekedett, és a szél ahogy meglibbentette a ponyvát, a mellette állók nyakába zúdította az esővizet literszám. Próbáltam nem feladni, ahogy még egy órával a koncertkezdés előtt is esett, nem voltam hajlandó elhinni, hogy lehet olyan mocsok az élet, hogy a fél éve messiásként várt napomat így teszi tönkre. Aztán végül elállt, de a színpad előtt már annyian tülekedtek, hiába próbáltunk előre menni, ott már levegőt sem lehetett venni. Úgyhogy hátrakullogtunk a végeláthatatlan tömegben, de persze ott is millióan, a színpadból kábé semmi nem látszott, az egyik kivetítőt láttam jól. De már a színpadi háttér "m o n k e y s" feliraton is teljesen meg voltam hatódva. És aztán jöttek és felcsendült az első dal, én pedig az első sor után elkezdtem bőgni. De nem ám úgy, hogy csak bekönnyeztem, nem, ez olyan mélyről jövő zokogás volt, olyan amit az ember nyilvánosan nem olyan szívesen ad elő, de hát nem nagyon volt választásom...hogyha valaki furán néz rám, amikor arról van szó hogy mennyit jelent nekem ez a banda meg főleg az a pici csávó a nagy gitárral ott elöl, akkor látnia kellett volna ahogy a világ összes érzelmét megéltem ott tegnap éjjel. Hálás voltam és vagyok is amiért ott lehettem, de tény, hogy ott hátul állva, alig látva ténylegesen valamit, azért nem olyan volt az élvezeti érték. A körülöttem állók persze nem ismertek az új albumról semmit, dumáltak körülöttem, igazából telibefosták az egészet. Én meg ott álltam elveszve és arra gondoltam, hogy hol tartanék enélkül a fiú nélkül, de rájöttem hogy már nem szeretném megtudni. Amúgy szuper setlist volt, nem sok interakció a közönséggel (kíváncsi vagyok hogy vajon úgy jönnek-e fesztiválokra játszani, hogy pontosan tudják hogy a tömeg nagyrészének full mindegy hogy milyen koncert van épp a színpadon), és ráadás is, ami az új album nyitódalával indult, ami szerintem egy zseniális szerzemény, de persze mellettem ment a hőbölgés hogy "what is this shit" és hogy "ohh what a showman". Olyan hamar vége lett, mondjuk lehet a szervezetem már nem sokáig bírta volna az érzelmi viharokat, de akkor is. Próbálok nem csalódott lenni, hiszen végülis a zenekart, amiért mentem, hallottam, imádtam, sőt néha láttam is...csak az a rengeteg többi kretén, az ne lett volna.
A kevésbé hisztérikus konklúzió.
Lehet, hogy ez csak számomra újdonság, én voltam eddig ilyen naiv, de az emberek nem a zenekarok miatt járnak fesztiválra. Bármilyen zenére el tudnak lötyögni az esőkabátjaikban miközben aranyáron vásárolt kaját tuszkolnak a nyugat-európai fizimiskáikba. Érdekes volt látni hogy a legtöbb helyen már eleve angolul szólítottak meg, egyszerűbb volt így gondolom, mint mindig lefutni a kötelező kört hogy akkor most magyar vagy-e avagy sem. Csak ugye (és ezt már egy előző bejegyzés kommentjeiben említettem) az a baj, hogy idáig már nem jutnak el a zenekarok önálló koncerttel, az európai turné általában Németországig tart...de azt hiszem, ha valaki tényleg a koncert miatt akar menni, az jobban jár ha többet költ utazásra, de legalább tényleg látja is azt amiért odajött, és nem részeg norvég fiatalokat hallgat ahogy a koncert alatt a kedvenceit szidják.
És aztán ma látom hogy wuhúú, rekord látogatószám idén a Szigeten...az roppant fontos. Az, hogy a látogatóknak kábé már élvezhetetlen az egész, az nem számít. Kíváncsi leszek, kik lesznek majd jövőre a headlinerek, de hogy engem ez a fesztivál jóideig biztosan nem lát viszont, azt megígérhetem.
A vizuális.
Ez egy bájos kezdőkép, hát szia Sanyi. Remélem tudod hogy szeretlek. És annak, hogy nem akartam meghalni ott elöl, csak az az oka, hogy még hosszútávra tervezek veled.
(Ajánlanám figyelmetekbe a levegő mobilsűrűségét...röhej bzmg.)
Például hogy a Sparban ma mögöttem álló csávó flörtölni próbált-e, amikor megkérdezte hogy az általa vásárlandó alaszkai tőkehalfilét én hogyan fűszerezném, vagy csak simán unatkozó háziasszonynak nézett aki megbízhatóan tud ilyen kérdésekre válaszolni.
