de aztán ahogy ezt leírom, persze ki is kukkant a nap az egész évre napra jellemző felhőtakaró mögül, tehát már erre sem foghatom. Itt ülök ebben a tágas lakásban, még mindig vár vagy hat doboz kipakolásra, mégis képtelen vagyok rávenni magam bármire. Csukott ajtónál és csutkára lehúzott redőny mellett alszom tízig, utána meg csodálkozom, hogy két ezüstös pikkelyke is vár a falon, eszembe jut amit az öcsém szokott mondani a 300 millió évességükről és hogy ez milyen menő már azért, és hiányzik az öcsém, igaz vasárnap késő délután rakott itt ki, tegnapelőtt éjjel pedig vele rémálmodtam, egy nagy ágyon feküdtünk miközben körülöttünk bombák csapódtak be és géppuskaropogást hallgattunk, én pedig hisztérikusan sírtam hogy miért kell ezt nekünk átélni. Remélem nem valamiféle prófécia volt.
Időközben megírtam az állampolgársághoz szükséges tesztet, még tavaly júliusban kaptam az időpontot januárra, most pedig nagyjából három hónapot kell majd várni az eredményre, amivel majd beadhatom a kérelmet, amelynek az elbírálási ideje előreláthatólag tizenöt hónap. Ezek alapján kérdéses, hogy mi lesz előbb, új állampolgárságom vagy esetleg szakvizsgám. Az állampolgársághoz igazából a szavazati jog miatt ragaszkodnék, de az is igaz, hogy tartok kissé az egy hónap múlva esedékes választásoktól és hogy mennyire megy el a narratíva abba az irányba, amire sajnos számítani lehet. Mindenesetre ezen a héten lehet segíteni digitalizálni a koncentrációs táborok személyi aktáit, mintegy digitális emlékművet állítva ezzel az áldozatoknak, itt van a link hozzá. Tegnap este megcsináltam párat, bár sok szinte alig olvasható, de a második dokumentum amit kaptam egy Ung Jude volt. (Minimális némettudás nem jön rosszul, de angolul is lehet adatokat bevinni.)
Akkor pedig megint eszembe jut az is, hogy de én nem is feltétlen akartam ebben az országban letelepedni, hogy Ausztriába szerettem volna menni (mondjuk oda menekülni a extrém jobboldal elől enyhén szólva kontraproduktív), de jelenleg nem tudnék egy élhető sarkát megnevezni a világnak, és ez nagyon elkeserít. A közhangulat katasztrófa, a bruttó fizetés negyven százaléka megy el adókra és egyéb járulékokra, a nettó további negyven százaléka a lakhatásra, és ha reálisan nézzük, a saját ingatlan vásárlásához igencsak nagy bátorság kéne. Na meg akkor megint jön a kérdés, hogy hol.
Persze hogy lehetne sokkal rosszabb, tudom én azt, lehetne például a bejegyzés elején leírt rémálom-jelenet a valóságom. De közben azt sem akarom elhinni, hogy ennek így normálisnak kellene lennie, vagy ebbe bele kellene törődni, ebbe a fásultságba. Aztán az is eszembe jut, hogy lehet velem van a baj, hogy valahogy semmi nem elég jó. De pont az lenne a lényeg, hogy ha nem jó, akkor lehet, és kell is változtatni a dolgokon, csak azt lenne jó valamikor megszülni, hogy de mégis hogyan.
Mindenesetre mivel az Ikeás csomagom székekkel és virágos zuhanyfüggönnyel (utóbbitól komoly életminőség-ugrást várok) majd csak holnap jön, ma délután elmegyek sétálni egyet egy volt kollégával, aki jelenleg a kezdődő kiégése miatt van betegszabadságon (no comment). Hátha egy kis friss levegő meg egy Hafercappuccino to go pozitívabb irányba dönti a mérleget, a nagyobb volumenű dolgokat pedig majd meglátjuk.
Péntek estére pedig már megvan a művészmozis jegyem A Brutalistára, szóval nem mondhatjuk hogy nem keresem a vidámságot az életben.
(Ezt a bejegyzést leginkább a pms szponzorálta).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése