is this thing on?

Évek óta először bizony azon kaptam magam, hogy elkezdett hiányozni a blogírás. Töredelmesen be kell vallanom mondjuk, hogy az olvasással egyáltalán nem hagytam fel, és a mostani blogvemberi aktivitás is jelentősen hozzájárulhatott ahhoz, hogy a saját elfeledett kis virtuális naplóm is eszembe jutott. Ja, meg hogy megérkezett a legújabb libris rendelésem és abból konkrétan két nap alatt inhaláltam a Szobotka Tibor naplóját. Kíváncsiságból megnyitottam és elkezdtem olvasni a blogomat, és arra kellett rájönnöm, hogy egészen szórakoztató?? Ez valamiért teljesen váratlanul ért, de az utóbbi pár bejegyzésre például egyáltalan nem is emlékeztem, mert az már belelógott egy elég kétségbeesett időszak kezdetébe. De nem akarok spoilerezni, mert olyan rengeteg minden azért nem változott:

- még mindig patológus rezidens vagyok, immár az ötödik (áu.) évet taposom, szóval olyan bő két év van hátra, szakvizsga ütemezve 2026 novemberére (itt hat teljes ledolgozott rezidensi év után jelentkezhetek egyáltalán a vizsgára, soknak hangozhat, talán mert az is) 

- ugyanabban a német kisnagyvárosban élek sok másik nagyváros közelségében, és igyekszem ennek minden előnyét kiélvezni (értsd: koncertek, mindenféle egyéb kulturális programok, kiállítások, karácsonyi vásárok és éttermek, éttermek, éttermek) 

- speaking of éttermek: az oldalsávban látható kép felirata változatlanul igaz rám. - I love food and Alex Turner. A Sándort kétszer láttam élőben amióta nem üvöltöttem bele ide az éterbe veletek nem értekeztem, volt egy fesztiválkoncert Belgiumban meg egy AM Car Tour Frankfurtban - tetszik az evolúció, a leghálásabb mégis azokért az emberekért vagyok, akiket ennek köszönhetően megismertem (elmondhatom magamról például hogy a brit tumblis barátnőm eljött Németországba már kétszer csak azért hogy együtt mehessünk brit emberek koncertjére - mi ez, ha nem dedication a javából) 

- ugyanabban az egyszobás lakásban élek amit bár szeretek, de úgy televásároltam ikeás bútorral meg könyvvel hogy lassan kiszorulok belőle

Van egy dolog, ami viszont változott, és ez jelentősen befolyásolja az életminőségemet, ez pedig a munkahelyem. Itt is többször írtam a felmerülő problémákról, a túlterheltségről, a főnökömről aki bár nem egy rosszszándékú ember de gyakran keserítette meg a mindennapjaimat. Eljutottunk odáig, hogy rendszeresen szombaton is bejártam dolgozni, mondhatni "feketén" (mert nem csekkoltam be), és hétköznap is rendszeresen 10-12 órákat voltam bent. Volt egy pont 2023 márciusában, amikor mint rezidensi csapat (és erre még vissza kell térnem), úgy ca. 120-140 túlórával fejenként (!!) mondtuk azt hogy ez így nincs rendben, nem tudjuk ellátni a tőlünk elvárt munkamennyiséget a rendelkezésünkre álló munkaidőben egy ekkora teammel, valamit csináljanak. Erre az volt a megoldás, hogy felvettünk még egy rezidenst akitől még próbaidőben meg kellett válni mert a laboros lányokat zaklatta. Jó, utána jött más a helyére, de ezt sem sikerült valahogy megértetnünk senkivel, még az intézet vezetésével sem: az, hogy teljesen kezdő rezidenseket vesznek fel azok helyére akik leszakvizsgáznak, az nem feltétlenül egy fenntartható üzleti modell, mivel azt a néhány embert akinek például a betanítást kell végeznie, konkrétan az idegösszeomlás szélére sodorják (*itt most képzeljetek el egy Fleabag-es kamerába nézést*). 

Nagyon sokáig dolgoztam nagyon sokat, és mindig azt mondtam, hogy ameddig azt érzem, hogy ez a munka valamilyen szinten megtérül, addig fogok maradni. De minden egyes hónappal egyre tarthatatlanabb lett a helyzet, na meg persze én is fáradtam. A szakorvosok is vagy felmondtak, vagy aki még maradt, annak nem maradt kapacitása bármit is megtanítani. A nyakunkban voltak a boncolások (bár az a legkevesebb), az orvostanhallgatók gyakorlati oktatása, a kutatási projektek és az ezekkel kapcsolatos elvárások mint az egyetemi munkahely velejárói, az új emberek betanítása, az indító, a szövettani diagnosztika oroszlánrésze, szakorvosok hiányában a tumorboardokon való részvétel, a molekuláris diagnosztika egy része, a főni privátban érkező vagy konziliáris esetei amiket nekünk passzolt tovább. A legrosszabb érzés talán az volt, hogy hiába dolgoztam erőn felül, minden egyes nap úgy mentem haza, hogy az elvárt munka töredékét sem végeztem el. Az, hogy az ezek az elvárások konkrétan teljességgel lehetetlenek voltak, nem zavarta őket egy pillanatig sem, sőt, elkezdődött a gaslighting abba az irányba, hogy mi vagyunk a lassúak/buták/bénák, amiért nem tudunk effektívebben dolgozni. Na most az, hogy egy harmad-negyedéves rezidens lassabban dolgozik mint egy szakorvos, szerintem annyira nem meglepő és nem is jogosan felróható, de was weiß ich schon. 

A rezidensi teamre tényleg vissza kell térnem, mert ez a néhány random ember volt az, akik miatt idáig kitartottam, vagyis akikkel eddig kitartottunk. Amikor odakerültem, akkor még elég kis csapatról volt szó, én voltam a hatodik ember akit felvettek, és egy nagyon nyitott, segítőkész és kompetens gárda vett be (érzésem szerint) hezitálás nélkül a tagjai közé. Legyen szó az első office buddymról és mentoromról, aki első nap megkérdezte, hogy tegeződhetünk-e, akitől rengeteg mindent tanultam szakmailag, akitől ellestem az önállóan tanulás diszciplinált formáját, akivel amikor háttal ültünk egymásnak az irodában képes volt megfordítani a forgószékben hogy és akkor most beszélgetünk tíz percet mielőtt mindketten bekattanunk. Vagy aztán amikor ő külön irodát kapott, és felvettek egy már majdnem szakvizsga előtt álló rezidens lányt aki az új irodatársam lett, aki csendes volt és nagyon halkan beszélt, és akivel instant lettünk valahogy egy hullámhosszon, akivel az első két hónapom minden napja olyan volt mint egy c1-es nyelvvizsga hallgatós része, és akinek ezt utána így be is vallottam ő pedig besírt a röhögéstől. Vagy a pj-on nálunk lévő srác akinek úgy meghoztuk a kedvét ehhez az egészhez valami érthetetlen okból, hogy jelentkezett utána rezidensnek és fel is vettük, akivel a legtöbbet lehet könyvekről értekezni, aki az olasz kávékultúra rajongója és akivel el lehet menni az Ötös számú vágóhíd amatőr kamaraszínházi verziójára ami olyan lázálomszerű élmény, hogy azóta is emlegetjük ("so geht das"). 

De ilyen közvetlen kollégákkal együtt dolgozni egyszerre áldás és átok, mert bár a környezet toxikus és a javulásra nincs sok remény, mégis úgy éreztem, hogy miattuk érdemes kitartani, és ha feladom, azzal őket hagyom cserben. Az egymás kölcsönös segítése persze segített abban is, hogy a ránk háruló munkacunamival összességében hellyel-közzel meg tudtunk küzdeni, ami persze kontraproduktívnak is bizonyult, hiszen úgy tűnhetett, megy ez, nincs itt ok semmiféle panaszra. Az, hogy egyikünk se nagyon látott napfényt (és nem csak azért, mert ott élünk, ahol), hogy ha szombaton bent voltam, szinte biztos lehettem benne, hogy valaki még felbukkan hasonló okokból, vagy hogy hogy lettünk egyre nagyobb idegroncsok, az senkit nem érdekelt. A szociális életünk leredukálódott az egymással való beszélgetésekre (amikben általában egymásnak róttuk fel mindazt a toxikus viselkedést, amit közben magunk is ugyanúgy csináltunk), mindenki egyre elégedetlenebb és frusztráltabb lett. 

Ami elviselhetőbbé tette még a helyzetet, azok a szabadságok alatti utazások voltak. Szerencsére az utóbbi években az öcsémben remek utazópartnerre bukkantam, és szuper kalandokban volt részünk, legyen szó Lisszabon felfedezéséről és az óceánban fürdésről, a Párizsban eltöltött egy hétről, egy amszterdami Miles Kane koncertről vagy egy fagyos Berlinről csak azért mert hallani akartuk Hozier-t élőben (és de megérte!!). De a hétköznapokból való kiszakadás mindig szíven ütött abból a szempontból, hogy ezekhez az élményekhez viszonyítva az életem nagy része egy kortizoltól túlfűtött, naponta elégedetlenségbe fulladó shitstorm lett amit utáltam. És hogy az nem lehet hogy annyi szív hiába onta vért hogy évente csak abban a pár hétben érzem embernek magam, amikor szabadságon vagyok. Ilyen szempontból a Máltán eltöltött 2023. szeptemberi nyaralás volt az utolsó szög az egyetemi karrierem koporsójában - lebegtünk a Földközi-tengerben a hőségben, a háttérben ágyúszó (aki volt Máltán, az tudja hogy két nap után ezen már meg sem lepődsz ott) és abban a pillanatban ki kellett mondanom hangosan: fel kell mondanom az egyetemen. Amikor véget ért a nyaralás utáni high, azért még aszaltam magamban ezt az elhatározást jó ideig, de be kellett látnom, hogy maradni értelmetlen: a kutatás, főleg ez a szervezetlen, abszolút értelmetlennek tűnő verziója (hiszen senkinek nem volt ideje érdemben foglalkozni vele, még a főnöknek sem nagyon, de aztán amikor nem jutottál semmire, akkor persze te voltál a hülye) teljességgel hidegen hagy, az oktatás sok időt elvesz, és bár van egy-két jó pillanata, ezáltal mégsem térül meg a belefektetett energia. Az egyetlen dolog, amire fókuszálni akartam, a diagnosztika, abban jónak lenni, sokat látni, tanulni, fejlődni, és aztán amikor lejár a munkaidő, akkor kikapcsolni a mikroszkópot és hazamenni. Közben ahogy közeledett a szakvizsgához, ex-mentoromnál egyre biztosabbá vált, hogy közvetlen utána fel fog mondani, és azt éreztem, nélküle nem tudnám ezt elviselni. Kissé melodrámaian hangzik, de továbbra is tartom ehhez magam.

Úgyhogy január elején két jelentkezést küldtem el, két praxisnak a környékemen, akik mind szimpatikusak voltak a maguk módján. Az egyik hely kicsit messzebb van, de nem lenne lehetetlen kijárni, kicsit modernebb a hely, sokan mentek oda az egyetemi karrier feladása után. Innen sajnos nem kaptam választ a mai napig, ami kicsit bosszant abból a szempontból, hogy egy "bocs, de most nem, azért köszi az érdeklődést, sok sikert" e-mailt nem hiszem hogy akkora erőbefektetés lenne megírni, plusz aztán az ex-mentoromat ide vették fel szakvizsga után. De sebaj, mert a másik hely itt van a városban, a mostani lakásomtól negyed óra busszal, és az e-mailemre másnap kaptam választ, hogy akkor mikor tudnánk találkozni. Ennek a helynek van egy kis magyar kötődése is, ezzel úgy voltam, hogy mindkét irányba elsülhet, írásban szigorúan csak németül kommunikáltunk, de aztán amikor megérkeztem az interjúra és a potenciális leendő főnökömből kiszakadt magyarul hogy 'annyira örültem, amikor elolvastam az e-mailedet' akkor úgy éreztem, hogy ebből már nagyon rossz nem sülhet ki. Egy szabadságos hetem alatt két napot hospitáltam, és a második nap végén amikor leültünk, az annyira viccesen awkward volt mint egy randi vége, amikor valahogy senki nem mer mondani semmit, de aztán végül megkérdezte, hogy mit gondolok, és őszintén azt tudtam mondani: úgy érzem, számomra ez lenne a helyes döntés, úgyhogy ha még mindig lát rá lehetőséget, akkor szívesen átigazolnék. Azt mondta, nagyon örülnének neki. És amikor jöttem végig a praxis utcáján hazafelé indulva, úgy bőgtem, mintha legalábbis az ellenkezője történt volna, pedig csak iszonyatosan megkönnyebbültem. Még azon a héten a postafiókomban volt a szerződéstervezet. 

Felmondásom katartikus élmény volt, persze a jó öreg ex-főni már számított rá, úgyhogy túlságosan nem is volt lelombozva, azt persze újfent elmondta, hogy úgyis vissza fogok majd jönni amikor rájövök ott mennyivel rosszabb. Az utolsó hetek viszont már annak a biztos tudatában is teltek, hogy közvetlen miután én eljöttem, az ex-mentorom is felmond, na az viszont igazi derült égből villámcsapás volt. Persze az, hogy hol lehet a probléma, azóta sem merült fel az intézet oldaláról, szerencsére tudtam én is azt mondani, hogy a diagnosztikára szeretnék fókuszálni, minden más dolog nekem túl sok energia amit nem látok megtérülni, tschüss. És ez bár önmagában igaz, de annyira kis szelete a teljes problémakörnek, hogy már-már ferdítésnek tűnik.  

És hogy milyen azóta az élet? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tökéletes. Problémák mindenhol akadnak, itt is van munka bőven, itt is kevés az ember (meglepő módon), vannak stresszesebb napok/hetek. Kisebb a csapat, mivel én vagyok az egyetlen rezidens, ezért néha kicsit magányosan telik a nap - de ez azt is jelenti, hogy nyugalomban el lehet végezni a munkát, és hogy a rangidős kollégáktól bőven van mit tanulni. Hogy pontosan járok haza, és nem csak hetente egyszer, hanem minden. egyes. nap. Hogy újratanultam, mi a szabadidő, hogy az ebédszünet minden nap szent, hogy még munkaidőben is rengeteg időm van utánaolvasni dolgoknak, tanulni, blogot írni pont úgy, ahogy szerettem volna. 

Úgyhogy leszek valaha habilitált professzor aki a saját kutatásával turnézik a különböző tudományos fórumokon és így járja be a világot? Egyre valószínűbb, hogy nem, de már nem is vágyom ilyesmire. De lehet hogy leszek egy olyan szakorvos, aki szívesen végzi a munkáját, mégsem kénytelen a munka és az élet közé egyenlőségjelet tenni, és ennél többet érzésem szerint most nem is kívánhatnék.