aggodalomra semmi ok

azóta sem kellett amputálni a jobb lábamat, ellenben szépen gyógyul a begyulladt terület és teljesen felszívódott a hematóma, az meg kész szerencse hogy nem vagyok hajlamos túlgondolni a dolgokat, főleg ha a saját egészségemről van szó. 

Vasárnap este óta gondolkozom rajta, hogyan tudnám összefoglalni az előző hétvégi kalandomat, de lassan talán sikerül feldolgozni. Eleve nagyon main character energy érzésem volt, ahogy pénteken 3-kor a munkahelyemről a kis hátizsákommal rögtön a reptérre indultam, ahova sikerült persze bőven időben megérkezni, a bácsi a biztonsági ellenőrzésnél kinyitotta a táskám egy banán miatt, mert szerinte “túl egyenes volt”, úgyhogy utána meg is ettem gyorsan, nehogy tovább kompromittáljon. Olvasgattam németül a Halál Velencében-t, a gép csak fél órát késett, úgyhogy egy igencsak nyugis út után negyed 10-kor már el is vágtattam az epic Családbarát Magyarország plakát mellett. Megvettem gyorsan a reptéri buszjegyem, lesokkoltam a bácsit azzal hogy jóestékívánok, majd már ültem is a buszon, fülemben a Carson Coma, a szívem meg már most csordultig ahogy begördülünk végig az Üllői úton, vár az egyik legjobb barátnőm a Deák téren, már este 10 van, de még mindig 30 fok, így gyalog megyünk át hozzá Budára, közben lépten-nyomon állat módra vezető emberek a városban, de a lakásban kakaós csiga és Irsai Olivér vár, szigorúan nem egymás után, hanem együtt fogyasztva. Persze mivel egy éve találkoztunk utoljára, fél 2-ig vagyunk fent, de ez a hétvége amúgy sem a pihenésre volt szánva. 

Reggel sajnos a kukásbácsik döntik el, mikor keljünk, úgyhogy van egy kis fejfájás, de ágyba kapom a pisztáciás kávét, úgyhogy panaszra semmi okom. Elmegyünk egy közeli brunch-os helyre, ahol a testsúlyunknak megfelelő mennyiségű töltött bundás kenyeret fogyasztunk el - lehetett volna jobb, és a végére ki is hűlt, de a koncepció annyira tetszett, hogy alig várom hogy majd elkészítsem én is. Utána elindulunk a Libertine Könyvesboltba, ahol én még nem jártam, az eladó csaj nagyon aranyos és máris van új Grecsóm, a barátnőmnek pedig egy Péterfyék Umbriában könyvet veszek ajándékba, mert a sikeres szakvizsgája miatt szerettem volna valamit, így pedig legalább tudtunk valami olyat választani, aminek tényleg örül. Utána visszamegyünk hozzá, útközben elmegyünk a patikába, ahol látjuk a Simon Kornélt, majd otthon beveszünk a fejfájásra valamit, majd felapplikáljuk az általam importált dm-es fesztiválstrasszokat és csillámot, és délután 1 körül a Deák felé vesszük az irányt. Időközben ír apukám, hogyha találok olyan szivárványos Budapest feliratú pólót, “ tudod mint ami a karigerinek is van”, akkor olyat vegyek neki is, és ezen nagyon meghatódom. Szerencsére fel vannak készülve erre, mert nem kell sokáig keresni a merch standot, úgyhogy beújítom a pólóinkat, majd már csak várunk az árnyékban, mindenhol mosolygós népek, nézegetjük a transzparenseket, valaki mobilról benyomja mellettük hogy szerintem Csokinak van igaza, úgyhogy a partyhangulat meg is van rögtön. Egyébként amikor mi odaértünk, akkor még nem is volt gyülekező elvileg, de a tér már majdnem csurig volt. 

Az indulás kicsit nehézkes, mert akkora a tömeg, hogy nem igazán lehet követni mi van, de aztán amikor egyre többen haladnak el mellettünk a menet felé, akkor egy áramlatba be is csatlakozunk, így indulunk el fél 4 körül életünk első Pride-ján. Ami leírhatatlan élmény, iszonyat sokan vannak, de még a hatalmas tömegben sincs semmi rossz érzésem, mert mindenki türelmes, kedves, segítőkész, és én csak nézem, hova csöppentem. Nagyon lassan haladunk ugyan, de egész sokat vagyunk árnyékban, a mobilnet nem működik, a túlterheltség miatt gondolom, szóval nem tudjuk csekkolni a híreket hogy akkor mi is van, de az Astoria előtt valaki mellettünk megszerzi az infót hogy módosult az útvonal, és valóban Maginot-vonalat meghazudtoló megkerülős csellel megyünk végülis az Erzsébet híd felé. Amikor mi odaérünk, már 5 körül van, de még mindig durva forróság, elhalad mellettünk a hatalmas szivárványos zászló, közben a Citadella mellett lobogó másik zászlóra sandítok, és csakazértsem bőgök. A budai oldalon szerencsére már végig árnyék van, elhaladunk mind a tíz ellentüntető mellett és végül így érünk a Gellért Szállóhoz, ahol lecsatlakozunk a Bartók felé mert hihetetlen éhesek lettünk közben. Kicsit sajnálom, hogy a beszédekre már nem volt kapacitásunk, de örülök hogy ezt sikerült így lehozni ebben a kánikulában. Végül metróval megyünk vissza a pesti oldalra, jutalmunk egy szuper pizza a Pizzamanufaktúrában, majd aztán nekem egy túrórudi a Múzeumkertben. Este pedig a Batthyány téren hágunk a maradék Irsai nyakára, majd átmegyünk hogy megölelhessem a József Attila szobrot. Este pedig bizony egyikünket sem kell ringatni.

És másnap még miénk szinte az egész nap, a gépem csak este megy, úgyhogy végre eljutok a Läget Pékségbe, ahol a kardamomos bulle vallásos élménnyel ér fel, majd a Pozsonyi úton sétálunk, a Pagonyban megveszem a Pilvax nevű kártyajátékot, mert kiszámítható vagyok, majd egy Fröccsteraszos kitérő után máris a Gozsdu Udvaron sétálok keresztül, ami ifjúságom fontos helyszíne, bár a GMK már nem is létezik, de van kézműves piac ahol véletlen veszek is egy szivárványszínű horgolt fülbevalót. Ebédelni a nokedlish-be megyünk, ahol a Nock’n’Cheese meg a Cseles szóda túlzás nélkül vérré válik bennem. Miután megcsodáljuk a zsinagógát, útba ejtjük a Magvető Cafét egy jegeskávéért, majd egy 1911- es nosztalgia villamossal megyünk vissza a Batthyányra, hogy miután összeszedtem a cuccom, még útba ejtsünk egy fagyizót, onnan pedig már csak a búcsú van hátra, meg hogy a reptéren megvegyem a szokásos rejtvényújságjaimat meg egy olyan colát, ahol úgy van írva a nevem, ahogy annak lennie kell. A gépem szerencsére nem késik, így aztán zökkenőmentesen térek vissza vasárnap késő este Németországba.

Most attól is elfáradtam, hogy mindezt leírtam, pedig akkor nagyon vitt a flow, fel sem tűnt. Érzelmileg kaptam rengeteget ettől a hétvégétől, és azóta is csak nagyon boldog vagyok, ha arra gondolok, mennyi olyan emberrel találkoztunk, akik nagyon hasonlóan gondolkoznak, és akik mind olyan zavarral vegyes rácsodálkozással néztek mindenki másra, hogy hány ember realizálta, milyen sokan látják a világot hasonlóan, mint ők, mondjon bármit is a kormánypropaganda. És csodás érzés volt ennek a reményteljes tömegnek a része lenni, ahol szinte vágni lehetett a leszezmégígyse-érzést. 

Én ugyan otthonról hazajöttem, de régen lélegeztem ilyen szabadon abban a városban, és őszintén remélem, hogy az érzés és a lelkesedés kitart az emberekben, hogy lehessen ez hosszútávon így felépíthető. Mert ezen a hétvégén igenis volt rá oka az embernek, hogy büszke legyen arra, hogy magyar, és olyan szép lenne, ha ezt a számomra törékeny, könyvhalmokon, budapesti épületeken, vágásiferin és 30y-on egyensúlyozó érzést megtarthatnám amíg világ a világ.  <3